Stephen Graham könnyen beragadhatott volna egy bizonyos skatulyába, sőt, kis híján meg is történt vele: a 165 centis, mokány, jellegzetesen karcos akcentusú színészre mintha ráöntötték volna a társadalom alján ragadtak valamennyi sztereotipikus vonását. Karrierjét nagyon sokáig ez is jellemezte: volt kalóz, kisstílű bűnöző, maffiózó, skinhead, ő azonban az utóbbi években tört ki igazán ezekből a karakterekből, és azóta rendre szállítja a mély és érzékeny alakításokat, legutóbb épp az egekbe magasztalt Kamaszokban. Íme, a brit színész, aki 51 évesen népszerűbb, mint valaha.
Egy zuhanás és egy szomszéd terelte a színjátszás felé
Grahamet származása távolról sem predesztinálta arra, hogy színész legyen: nem londoni művészcsaládba, hanem vidéki munkásosztályba született a Liverpool vonzáskörzetébe tartozó Kirkbyben egy szociális munkás és egy szerelő fiaként. Édesanyja közel tíz évig egyedül nevelte, majd belépett életükbe egy új nevelőapa, akit a színész igazi példaképnek nevezett, és akinek sokat köszönhet: rengeteget tanult tőle az elfogadásról és az identitás kérdéséről, de róla ragadt át Grahamre a filmek szeretete is.
Az előbbi többek közt azért is volt sorsfordító Graham életében, mert már egészen fiatalon saját bőrén tapasztalhatta a rasszizmust. Nagyapai oldalról ugyanis jamaikai származású, és bár Graham világos bőrű, két testvére bőrszíne sötétebb, ezért rendszeresen váltak rasszista megnyilvánulások célpontjaivá. A színész nevelőapja, Mike afrikai származású, rengeteget segített abban a fiúnak, hogy az olyan emberjogi aktivisták munkásságát, mint Marcus Garvey vagy Malcolm X már egészen fiatalon megismerje. Ez a személyes érintettségen túl később a karrierjében is fontos szerepet játszott – abban a karrierben, amelyben inspirációként szintén nagy szerepe volt a nevelőapjának.
Graham tízéves volt, amikor lezuhant egy parkolóház hetedik emeletéről, amelyet a csodával határos módon túlélt, ám rendesen összetörte magát: kezét, mindkét lábát és a kulcscsontját is eltörte, amely hosszú időre az ágyhoz szegezte. Nevelőapja filmekkel próbált javítani a kedélyállapotán: volt olyan hétvégéjük, amikor gyors egymásutánban ledarálták A Keresztapa első két részét, A szarvasvadászt és a Taxisofőrt. Nem véletlen, hogy Graham később Robert De Nirót és Al Pacinót tartotta a legnagyobb színészfejedelmeknek. Itt még nem sejtette, hogy később mindkettejükkel együtt dolgozhat majd.
Azt hiszem, ez volt az én menekülésem, ahol láttam a lehetőséget, hogy ennek a világnak a része legyek. Szerencsém volt, mert Drew Schofield a mamám utcájában lakott, tehát tudtam, hogy sikerülhet. Mikor a pályaválasztásnál megkérdezte az ügyintéző, mi akarok lenni, azt mondtam, színész. Ő erre azt válaszolta, inkább egy igazi szakmát kéne választanom. Ez egy igazi szakma, Drew is színész, válaszoltam
– vallott egy interjúban a korai karrierterveiről. Az emlegetett Drew azaz Andrew Schofield volt, aki helyi hírességnek számított, legismertebb szerepét az 1986-os Sid és Nancyben játszotta Johnny Rottenként. Schofield látta a tinédzser Grahamet egy iskolai darabban, A kincses sziget feldolgozásában, és bátorította, ő pedig hallgatott rá.
A method acting kis híján az életébe került
Graham Londonba ment színészetet tanulni, ahol nemcsak későbbi feleségével, a szintén színész-producer Hannah Waltersszel ismerkedett meg, hanem a method actinggel is. A sokak által vitatott, mások által felmagasztalt technika lényege a teljes átlényegülés, amely gyakran egészen drasztikus mértékeket ölt, és a színészek jellemzően a forgatási szünetekben sem lépnek ki a szerepből. A method acting során rendkívül mélyre kell ásnia a színésznek a saját érzelmi emlékezetében, ez pedig kíméletlen folyamat, ahogyan azt Graham is megtapasztalta. „Csodálatos gyakorlat, és én mindent beleadtam. Volt több incidensem is emiatt, és nem bírtam tovább. Olyan volt, mint egy mesterséges pszichózis. Gyakorlatilag idegösszeomlást kaptam” – vallott a method actinggel kapcsolatos ambivalens érzéseiről.
Az a bizonyos leásás olyan dolgokat kavart fel benne, amelyekre nem volt felkészülve. Egy interjúban arról vallott, hogy nehéz időszak volt számára a tinédzserkor: szeretett nagymamája meghalt, szülei elvesztettek egy babát, ő az iskola miatt Londonba került, és rendkívül egyedül érezte magát. A method acting olyan érzelmi csapokat nyitott meg benne, amelyekkel nem tudott mit kezdeni, veszteségeket, amiket sosem gyászolt el. Az érzelmi terhet nem bírta el, hazaérkezését követően összeomlott, másnap kötelet rakott a nyakába, és felakasztotta magát.
