Ülünk a Parlament Gobelin termében, s rögtön az első hivatalos mondat úgy kezdődik, hogy „A nemzeti együttműködés programja lefekteti a…” Ennyi pont elég ahhoz, hogy érezzük Kádár János jelenlétét. Sőt, ahogy telnek a percek, mintha krumplis tészta és koviubi illata is vegyülne az amúgy gondosan airkondicionált levegőbe.
Civilekkel köt stratégiai partnerségi megállapodást a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, ennek zajlik az ünnepélyes aláírása. Szám szerint negyvenhét szervezet részeltetett a megtiszteltetésben, zömük a délelőtti turnusban kap helyet, a maradék délután örülhet.
Tessék elképzelni, ahogy az omnipotens Rétvári Bence államtitkár szép sorban kiül négy tucat rettentően izguló egyesületi elnökkel, és miként George H. W. Bush és Mihail Szergejevics Gorbacsov tette 1991-ben Moszkvában a Start I-gyel, ők is aláírnak egy-egy plüssmappába gyógyított megállapodást. Arról, hogy mostantól stratégiai partnerek.
Ha már leomnipotenseztük imént az amúgy szimpatikus, a minap krisztusi korba lépett Rétvárit, meg kell magyarázzuk a minősítést. A KIM parlamenti (leánykori nevén: politikai) államtitkáraként ő felel gyakorlatilag a komplett univerzumért, hozzá tartoznak az egyházak, a kommunizmus áldozatai, 2006 szemkilövetettjei és szem nem kilövetettjei, a média, a korrupció, az EU-ügyek, a kohéziós alapok, az ügynöktörvény, az önkormányzati törvény, a filmtörvény, de még az „egyes gyümölcsfaültetvények összeírásáról szóló törvény” is csonthéjasostul, az almától a körtén át az összes barackig, a gönci magyartól a championig, tök, tök, tök komolyan, nyitva termő, zárva termő, felfújt bogyó, porzó, bibe, csészelevél és csutka – mindhez ért. Plusz ő a KDNP alelnöke. Plusz nyilatkozik mindenről, tán egy éve valamelyik kereskedelmi tévé reggeli műsorában ült Fluor Tomival, tudják, az Uhrin Benedek-díjas sráccal, aki a két kicsi legót énekli. Kóka János és Teréz anya különös mixe ő.
Természetesen a Gobelinben is bizonyítja tehetségét. Először az asztalt mutatja be, amiről úgy tudja, már az ezerhatszázas években is fontos államegyezményeknek biztosított vízszintes felületet, s bevallja, „ilyenkor izzad kicsit az ember tenyere”. Aztán olyanokat mond az egybegyűlteknek, hogy „önök egy tölcsér, egy csatorna”, valamint „az állam nem akadály, hanem partner”; várjuk a „hazánk nem rés, hanem bástya kezdetű” örökbecsűt is, de ez érdeklődés hiányában elmarad.
Rétvári partnerei a stratégiai együttműködésnek keresztelt felpántlikázott humbugra a Nyilas Misi Alapítvány, a rejtélyes nevű Evangéliumi ICHTHYS Cserkész Alapítvány, a Kaszások Óbudai Ifjúsági Klub és további hatvannégy önszerveződés. A koreográfia nem hordoz meglepetést: kiszólítás, kiballag, leül, aláír, jatt, taps, visszaballag, visszaül, boldog, néz.
Rétvári rendületlenül mosolyog, feltartóztathatatlanul gratulál és gratulál.
Kozma Imre atya a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egyesületet képviseli, ismert név, közfigyelem kíséri mozgását. Ott ül most a négyszáz éves asztal mögött, toll a kézben, csönd. Ám ekkor maxra állított mobilcsörgés szentségteleníti meg az áldott pillanatot, ráadásul pont az atya belső zsebéből szól az ördögi masina. Na, most mi legyen? Az atya jellemes úr, az istennek le nem tenné le a pennát, mintha mi sem történt volna, méltóságteljesen végigcsinálja a ceremóniát, polifonikus kísérettel.
Senki se tudja, szabad-e nevetni, ilyen szitura nem készít föl az Új Alaptörvény.
Az első húsz aktust csöndben tűrik a kiválasztottak, hiszen mindenki izgul, mikor jön már ő, el ne botoljon, ne vonuljon túl gyorsan, de lassan sem, utolsó pillantás a cipőfűzőre, a sliccre, a felső gombra a blúzon, itt mindent fotóznak, filmre vesznek, kerül belefele a családi archívumba, az ükunoka is megnézi majd dvd-ről, vagy ami akkor lesz helyette, hogyan vette ki részét Károly bácsi meg Irma néni az évszázadnyi megpróbáltatást is kiálló nemzeti együttműködés megtermékenyítéséből.
Na de ahogy egyre több már szerződött mappás ül a közönség soraiban, úgy dagad a zsivaj. Előttünk a közismerten független Professzorok Batthyány Körének érett korú küldötte kuncog, tőlünk balra Pozsgay Imre mókázik, most éppen a Tisztességes Választásért Alapítvány képviseletében, s agg padtársai nagy mulatságára hangosan kiabálja be az aktuális aláírónak, hogy „el kéne tenni azt a tollat, hahaha”. Pár perc múlva a nehezen fogyó plüsshalmot látva pedig így fogalmaz a népfrontos gézengúz: „Van még?! Huhuhahaha.” Szerencsére van, neki is jut, szólítják, felsegítik, kibotorkál, leroskad. Mielőtt szignózna, fölnéz. Ő is Kádárt látja.
