Az esőt mint tényezőt eddig nagyrészt figyelmen kívül hagyták az óceán szénfelvevő képességének felmérése során, márpedig David Ho, a Manoa-i Hawaii Egyetem oceanográfusa és csapata friss kutatásában azt állítja, jelentős lehet a szerepe – írja a Live Science.
Az óceánok globálisan az emberi tevékenységből származó szén-dioxid-kibocsátás körülbelül egynegyedét képesek elnyelni. A NASA esőszimulátora és csendes-óceáni kutatóutak révén összeállított kutatás pedig azt mutatja, hogy a csapadék évente 140–190 millió tonnával, azaz 5–7 százalékkal növeli ezt a mennyiséget.
Ho szerint jogosan merül fel a kérdés, hogy miért tartott ilyen sokáig a probléma vizsgálata. Mint mondja, a válasz erre az, hogy az óceáni széndioxid-koncentráció mérése alapvetően hajókról történik, amelyek 5–7 méteres mélységben gyűjtenek vízmintákat. Ám mivel az eső a felszínt éri el, hatásai láthatatlanok ebben a mélységben, amelyet eddig figyelmen kívül hagytak.
Amikor az esőcseppek elérik a felszínt, turbulenciát generálnak, mivel a légkörben lévő szén egy részét felveszik, majd az óceánokba hullva lényegében a vízbe fecskendezik a gázt. Ennek a jelenségnek, vagyis az úgynevezett nedves lerakódásnak a hatásai jelentősek a trópusi területeken, valamint más erős csapadékkal rendelkező területeken is, a kutatók szerint.
A kutatók szerint ez a hatás erősödhet, ahogy a világ felmelegszik és a csapadék mennyisége nő: a nedves lerakódások aránya ugyanis arányos a csapadék mértékével. Ezt bizonyítja, hogy a 2008-tól 2018-ig terjedő időszakra vonatkozó, globális időjárási adatkészletek újraelemzésekor a kutatók enyhén növekvő tendenciát tapasztaltak az esőnek az óceán szén-dioxid-felvételére gyakorolt hatásában.
