Április 15-én betöltötte a 90-et Bodrogi Gyula Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész. Ez alkalomból a Meglepetés készített interjút vele, amiben Bodrogi megkérdőjelezi saját színészóriásságát.
Hogy én színészóriás lennék? Hát nézzen rám! Fiatalemberként is csak 168 centiméter voltam, mostanra pedig egy kicsit már össze is mentem. Édesapám termetét örököltem, ő mindössze 155 centire nőtt. Ezzel együtt nagyon megtisztelő, ha az emberek jó színésznek tartanak, mert egész életemben nekik akartam örömet szerezni
– mondta Bodrogi, majd azzal folyatta: a színpad a lételeme, el sem tudja képzelni, hogy abbahagyja ezt a pályát.
Amíg az egészségem engedi, dolgozni szeretnék. A színház ugyanúgy hozzátartozik az életemhez, mint az evés vagy a fürdés. Számomra hihetetlen, hogy megértem a 90. évemet. Mekkora szám, édes Istenem, kissrácként nem tudtam eddig elszámolni! Most is inkább csak úgy állok hozzá, hogy beléptem a kiskamaszkorba. A kilences számot elfogadom, a mögötte lévő nullát pedig nem veszem tudomásul.
A színművész elmondta, a szereptanulás szerencsére még mindig jól megy neki, nincs gond a memóriájával. „Összességében jó egészségnek örvendek, ritkán voltam beteg” – tette hozzá.
Azt azonban nehéz elfogadnom, hogy sokan már elmentek az én generációmból. Vannak emberek, akik számomra nem tudnak meghalni. Az első feleségem, Törőcsik Mari nekem olyan, mintha még köztünk lenne, és bármikor találkozhatnánk. Ne értsen félre, de néha az is átvillan az agyamon, hogy olyan jó lenne édesanyámat telefonon felhívni, persze ő sincs már köztünk, de valahogy nem szeretek ezzel szembesülni. Fájó, hogy egyre több értékes embert veszítettem el a hosszú évek alatt.
Bodrogi Gyula azt is megosztotta az újsággal, szerinte hogyan lehet boldogan állni az élethez. Mint mondta, neki nehéz gyerekkora volt, a háború alatt nőtt fel. Később rájött, hogy „a világ arra megy, amerre akar, nem tehetünk ellene”.
Az élet nem kérdezi meg, hogy tetszik-e, amerre most járunk. Meg kell találni benne, ami nekünk jó. Az én stratégiám, hogy ami szép volt, arra szívesen emlékszem, de ami rossz, azt gyorsan elfelejtem. Talán ennek is köszönhető, hogy derűs és optimista ember maradtam.
