Azt jelentette a Népszava 1961 tavaszán: „Székesfehérváron ismét megnyílt a századeleji híres Korona Kávéház, a helyi Közért-bolt fűszer- és gyarmatáru-kereskedéssé változott, néhány házzal odébb egy kocsma bejárata felett ez a cégtábla csalogatja a szomjazókat: Vendégfogadó a Hullarablóhoz. Ráadásul a székesfehérvári önkiszolgáló élelmiszerüzlet Községi Temetkezési Intézetté alakult át, és a kirakatban az élelmiszerek helyét díszes koporsó foglalta el.”
Megkezdődött az az év szeptember 28-án bemutatott Katonazene című film külső jeleneteinek forgatása.
A mozit – Hintsch Györggyel párban – Marton Endre rendezte, akinek nevével addig csak színházi plakátokon találkozhatott a közönség. A Katonazene alapjául Bródy Sándor Kaál Samu című novellája szolgált, de merőben eltért az eredeti műtől: az szikár és feszes volt, kétszáz – tárgyának megfelelően – rideg, ám annál hatásosabb sorban; a feldolgozás szintén drámai, ám inkább romantikus krimibe hajló.
Arról nem szólva, hogy Bródynál Kaál Samu követi el – felbujtásra – a gyilkosságot, míg a filmen báró Ferdinándy Tamás főhadnagy lövi le orvul a köztiszteletnek örvendő Barlay doktort. Ez az alapvető módosítás passzol ahhoz, hogy az írásban – amint azt annak címe is mutatja – Kaál Samu a központi alak, míg a vásznon Ferdinándy legalábbis egyenrangú vele (nyilván nem a tiszt és a tisztiszolga viszonyában).
Ez a Ferdinándy (Kállai Ferenc) undorító alak. Még egyáltalán nem válik gyilkossá, amikor a néző már viszolyog tőle, mert első mondatainak egyike így hangzik:
A lányok belbecsének legfontosabb kivonata a telekkönyv.
Ahogyan Kállai jellemezte a figurát: „Egyik garnizonból a másikba kísérte az »anderes Städtchen, andere Mädchen« filozófiája. És ebben a városban találkozik az első olyan kiszemelt asszonnyal, aki nem eladó, aki nem kapható. Gyilkossá lesz miatta. S eddig talán még bűnbocsánatot is nyerne, ha a szószerelem felmagasztosítaná olyanná, aki vállalni is meri a gyilkosságot. De csak orvgyilkos marad továbbra is.”
Hogy melyik városról van szó? A forgatás helyszíne szerint Székesfehérvárról. A Fejér megyei Hírlap a maga perspektívájából láttatta a felvételeket: „A filmhez annyi filmszalagot használnak fel, amennyi Székesfehérvártól Várpalota légvonalban, azaz vagy 16 kilométernyit, és lesz belőle, mire a vágó műhelyéből kikerül, úgy 2800 méter.”
A Népszabadság így írta le a miliőt: „Délcegen harsog a katonabanda, lágyan zsong a mámorítóan édes bécsi valcer, fodrozódnak a tarka báli szoknyák, mosoly és üdvrivalgás fogadja a kisvárosba bevonuló huszárezred parádéját, matrózblúzos leánykák és keménykalapos polgárok, uraságok és cselédek kendőt lobogtatnak a büszke katonák nyomában. Iskolás lányok tódulnak a tanterem ablakához, hogy rácsodálkozzanak a lovas vitézekre, s még az öregecske tanárnő is ottfelejti a szemét, hiszen a konyhai falvédő hímzése is azt sulykolta boldog-boldogtalanba, hogy a huszár szép ember. A boldog békeévek, a millenniumi aranyidők, a Ferenc József-i korszak látszatragyogása, fényes burka mögött azonban kemény és kegyetlen tragédiák húzódnak meg. S a film éppen e gondtalanság és kedélyesség ábrándjait foszlatja szét.”
A jégkarnevált, amelyen Ferdinándy először pillantja meg a szépséges Barlaynét (Bara Margit), a városligeti Műjégpályán rögzítették. Az pedig már megint kizárólag filmes történet, hogy a pucer véletlenül elsüti otthon a pisztolyt, és a főhadnagy karjába lő.
A szemközti házban laknak Barlayék. A tiszt átmegy a doktorhoz, aki természetesen nincs odahaza, ezért a felesége kötözi be a kezét. Az orvos (Básti Lajos) kezdetben nem tulajdonít jelentőséget a vizitnek, Ferdinándyt csak úgy emlegeti: „Az a krakéler tisztecske.” De aztán újbóli, kéretlen látogatása nyomán hirtelen képen teremti a főhadnagyot, aki párbajra hívja, ám Samu látta a doktort, amint makulátlan célzással az összes mézeskalácsszívet elnyerte a vurstliban, és egyre növekvő aggodalommal mondogatja főhadnagyának:
Az az orvos úgy lő, hogy olyat még a cirkuszban sem láttam.
Ferdinándy kilesi hát, merről megy a vészjósló tisztás felé kihívója, és fél órával a párbaj előtt hátulról golyót ereszt belé az erdőben. Az ezredes (Páger Antal) kikérdezi főhadnagyát, aki este még „tudja a kötelességét”, a másnap reggeli kihallgatáson viszont már azt jelenti: tisztiszolgája, Kaál Samu bevallotta a gyilkosságot. „Zseni” – vágja megvetéssel Ferdindándy képébe elöljárója, de a tisztikar becsületének védelmében hagyja, hogy a légynek sem ártó, hűséges, rászedett, kiseszű Kaált (Szirtes Ádám) kivégezzék.
A kritikák túlnyomórészt kedvezőek voltak.
- Az Élet és Irodalom úgy vélte: „A Katonazene nem vált súlyos és megrendítő filmdrámává, hanem beérte egy korrektül megcsinált, kulturált és élvezetes, de nem túlságosan jelentékeny film szerepével. Így is kiemelkedik legutóbbi filmjeink átlagából.”
- A Népszabadság azt írta: „Szirtes Ádám, Básti Lajos és Bara Margit a legjobb művészi szintjükön játszanak, ami nagymértékben a színházi rendező Marton Endre pedagógiai érzékének az érdeme.”
- Az Észak-Magyarország szerint „Kaál Samu szerepében Szirtes Ádám, a Talpalatnyi föld óta pályája legkiemelkedőbb, legművészibb alakítását nyújtotta”.
- A Heves megyei Népújság azért odaszúrt, nem is kicsit: „Végre sikerült egy jónak mondható magyar filmet készíteni, annyi rossz, gyenge produkció után.”
- A Magyar Nemzet két ellenkező tartalmú bírálatot jelentetett meg. A másodikban, amelyet Utószó egy novellához és egy filmkritikához címmel közölt a lap, az állt: „Hangvételével és alapállásával az eredeti kritika azt fejezte ki, hogy írója nagy erényeit látta egy végül is hibás filmnek. Az utószó szerzőjének viszont az a meggyőződése, hogy hibák is vannak egy nagyszerű filmben.”
Az kétségtelen: Marton, Hintsch és Hildebrand István operatőr hatásos képsorokkal operált. Felkavaró ötlet volt például, ahogyan Ferdinándy a templomban, a mögötte lévő padsorból szerelmet vallott Barlaynénak, mintha imádkozott volna.
A leginkább szívbemarkoló mondat pedig a film végén hangzott el. „Én vagyok az új tiszti szolgája” – szalutált egy ifjú Ferdindándynak. A főhadnagy válasza így szólt: „Jól van, fiam, nálam jó dolgod lesz.”
