Hánykor kerültél ágyba?
Egy után. Vagy kettő után. Ha Pesten vagyok, sose tudom, hány óra van. Reggel nyolckor felszáll a gép Marosvásárhelyen, és leszáll Pesten reggel nyolckor…
Kipihented magad?
Nem, de azt nem szoktam. De voltam úszni a Lukácsban.
Tegnap este, ugye, a Ráth György utcai Nyitott Műhelyben voltunk, az általad főszerkesztett Látó című, havonta megjelenő, igen kiváló és küllemében is nagyon szép irodalmi folyóirat bemutatóján. Ha akarom, egyfelől megható, sőt heroikus, hogy néhányan eljöttetek Pestre Marosvásárhelyről – négy és fél óra az út! –, csak azért, hogy felolvassátok egy-egy írásotokat. Másfelől pedig megmosolyogtató, hisz véres háborúk zajlanak, kinek lenne fontos az irodalom.
Nincs ebben hősiesség, ha az ember irodalommal foglalkozik. Láncfűrészem is van otthon, fát is tudok vágni. Alapvetően írással és olvasással szeretek foglalkozni, ebben telt el az életem java. Erdélyben két országban élünk, Romániában és Magyarországon, a kettő között ingázunk, nem feltétlenül Magyarország a szellemi dimenzió, sajnos. A négy és fél óra volt sokkal több is. Maga a repülés egyébként csak negyven perc. A két város már mentálisan sincs olyan távol egymástól, mint akár ezelőtt húsz évvel. A véres háborúk érdekesek, hisz Magyarország és Románia más-más táboroknak szurkol, más győzelmeket anticipál. Ha megmaradunk, majd elmeséljük, ha nem, akkor elmesélik a győztesek vagy a nyertesek. A kettő nem ugyanaz: Románia az első világháborúnak nyertese volt, de nem győztese.
Hasonlóak a problémák?
Persze. Ott is, itt is van egy kultúraellenes politikai elit, csak ott ennek az elitnek nem ideológiai problémái akadnak, hanem anyagi kérdései. Az nem érdekli őket, hogy miről beszélnek a művészek, azt nem is értik, annyit tudnak, hogy kár pénzt adni rá.
A román politikai elitnek, gondolom, számos magyar tagja is akad.
Szépen megtanultak hazudni, lopni meg csalni, öröm nézni! Nincs ezzel semmi baj. Az integráció remekül működik, csak megérje integrálódni! Közel áll ez a két nemzet egymáshoz. Mindig azt utáljuk a románokban, amilyenek mi vagyunk, és fordítva.
Tart még a kölcsönös gyűlölködés? Te is írod az Egy dadogás története című, 2017-es könyvedben, hogy a bozgor împuţit és a szőrös talpú oláh szakkifejezéseket már az elemiben megtanultad.
Parázslik. Azt kell tudni, hogy ezek a nacionalista indulatok a politikai elit számára legitimációs és mozgósító eszközök. Az a nacionalizmus, amit Magyarországon felfutni, Romániában némileg lecsengeni látunk, vallási természetű. Ha már ezt a szót használtam: egy templomban semmi keresnivalója a nemzeti zászlónak. Mégis ott látjuk. A metafizikai tartalom amortizálódott, a nacionalizmus megmaradt, és átvette a helyét. Jézus magyar volt, vagy román, vagy szlovák, vagy szerb, vagy ukrán. Éljen a nemzetközi nacionalizmus!
Mennyi a Látó példányszáma?
A példányszám titkos.
Akkor alacsony. Igazából az érdekelne, van-e rá igény, elfogynak-e a megjelent példányok, nem küzdötök-e anyaghiánnyal, azaz jelentkeznek új és jó költők, írók.
Nem alacsony. Igény lenne a folyóiratra, de a terjesztési hálózat nem működik. Előfizetés, postázás, szállítás, pláne egy másik országba, ez akadozik. Most dolgozunk az online előfizetési rendszer kiépítésén, ha elkezd működni, csak az lesz probléma, hogy a lap befér-e a postaládába…
Íróként, szerkesztőként érzed-e az irodalom iránti érdeklődés csökkenését?
Nem tudom, reális volt-e az olvasóknak vagy a könyveknek az a száma, amihez viszonyítjuk a csökkenést. A szépirodalom mindig a kevesek ügye. Például 1967-ben jelent meg Bukarestben Szilágyi Domokos A láz enciklopédiája című kötete. Hatezer példányban adták ki. Elképesztően magas szám. Ez a kicsi, vékony könyvecske akkor gyorsan elfogyott, mára fellelhetetlen. Viszont szinte senki nem emlékszik rá. Nem látjuk, hogy abból az időből, amikor mindent megvettünk, ami magyarul napvilágot látott, kik olvasták el a műveket. Az igazi baj, hogy az oktatás lemondott az olvasóvá nevelésről. El kell fogadni persze, hogy nem mindenkit érdekel az irodalom. Sok osztálytársam volt a nyolcvanas években, aki a kötelezőt sem olvasta. Az osztály háromnegyed része egyetlen mondatot sem olvasott. Egy ipari líceumba jártam Aradon, egy „jobb” iskolában nyilván mások az arányok, de ott sem olvas mindenki.
Ami ma igazából meglep, hogy nem olvasnak a tanárok, az orvosok, a gyógyszerészek, a jogászok, a hagyományos lateiner elit, amelyik valamikor az olvasó emberek zömét adta.
Hogy jutott az eszedbe a Senkiháza? Úgy is kérdezhetném, hogyan kezdett az eszedbe jutni, mert aligha egyetlen ihletett pillanat szülötte az ötlet. Egy nem létező erdélyi faluban, kisvárosban vagyunk, amit fel kellett építened, be kellett népesítened, mozgatnod kellett a szereplőket, akik magyarok, románok, zsidók, örmények, németek, cigányok, a főhősödet még Bukarestbe is elviszed néhányszor… Rajzoltál térképet, felvázoltad a figurákat?
Mindent csináltam, olvastam, fotóztam, kirándultam, térképeket rajzoltam – katonai térképész voltam –, utaztam, terepet bejártam, múzeumokat. Ez a legkönnyebb, a végtelen dokumentálódás. Aztán jön a rostálás, van, amit óhatatlanul ki kell hagyni, történetek, arcok, információk, a szívem szakad meg, hogy ez sem fér bele, az sem.
Ez egy nagyon is létező település, ezernyi részletből raktam össze.
Az intertextualitás elvileg a posztmodern eljárása. A posztmodern tőled igencsak távol áll, ezért is meglepő, hogy a Senkiházának rögtön az elején van egy utalás Esterházy híres mondására, ami már a Termelési regényben olvasható: „Ha én főnök volnék – bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá…” Ez azért is lep meg, mert 2005-ben azt nyilatkoztad Gergely Editnek az Új KönyvPiacban, hogy kijutottál a szövegirodalomból. Ezek szerint benne voltál?
Valamikor a nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején, az lett az ideológia Erdélyben is, hogy nincs történet, nincs elbeszélés, szöveg van! A történelem nem elmondható, pláne, hogy vége – Fukuyama fogalmazta meg a tételt, mostanában kért elnézést, hogy tévedett, rosszul értette Hegelt. Ez az esztétikai felfogás igazából a francia nouveau roman alkotóitól jön, az 1950-es évekből, ők élik azt, hogy nem történik semmi, nem mondunk semmit, csak beszélünk. Magyarországon a szegedi deKON csoport nyomatta, hogy nem lehet történetet mondani, mert nincs történet. Közben megjelent Bodor Ádámtól a Sinistra körzet, és kiderült, hogy lehet, mert van. Volt pár okos, akik azt mondták, hogy a magyar irodalom fordíthatatlan, és fordítóbarát szövegeket kell írni. Legyen könnyed, humoros, vicces, ez a jövő. Sok hülye kóválygott az egyetem folyosóin, lett belőlük államtitkár is, nem egy. Ma is nagyon szeretem ezt a mondatot, hogy én hagyományos prózát akarok írni – vesd össze: hagyományos mosópor.
Történeteket mesélek, mást nem tudok, nem elég fürge az agyam. Velem történt néhány súlyos dolog. A hadseregben a kolléga agyonlőtte magát, meghalt. Láttam, mi szedtük össze ponyvába. Ezeket is el kell mesélni, plusz amit csak kitaláltunk. Azt gondolom, hogy Esterházy, Kovács András Ferenc, Márton László, Parti Nagy Lajos, Tandori Dezső nyelvi forradalmat vittek végbe. Már Hamvas Béla is a Karnevállal, ami 1985-ben jelent meg, de majdnem négy évtizeddel korábban írta, Esterházy is nagyon szerette. Ennek a forradalomnak a vívmányai száz évre elegendőek. Azután majd megint jön egy zseni, aki csinál egy hasonlót, vagy valami egészen mást. De ne akarjunk mindenáron nyelvi forradalmat, nem tudjuk hetente megújítani az elbeszélői manírokat! A sok teoretikus hülyeségből menekültem Jókai műveihez, van kábé egy méter belőlük.
A Senkiházán végigvonul egy apró vízierőmű építése: Kalagor Máté azt szeretné, ha az egész faluban vagy városban lenne áram.
Találtam a marosvásárhelyi levéltárban egy nyárádszeredai anyagot, egy turbina dokumentációját, levelezést, rajzokat. A turbina maga már rég nincs meg, de a turbinaház igen. Többfelé működött arrafelé ilyen erőmű. Még az Elektrotechnikai Múzeumba is eljöttem a Kazinczy utcába, ott van a Ganz összes találmánya, de turbina ott sincs. A francia nyelvű turbinakatalógust online találtam Bánki Donát hagyatékában, ezt belevettem a regénybe. Négy évvel Trianon után egy erdélyi falu, Nyárádszereda úgy dönt, hogy vásárol egy Ganz-turbinát. Megveszik, kifizetik és felszerelik. Működik is, amíg egy jeges áradat tönkre nem teszi.
Az utolsó három könyved, az Egy dadogás története 2017-ből, az Ahol az ő lelke 2019-ból – ami egy korábbi kiadás átdolgozása – és most a Senkiháza majdhogynem kiadja Erdély huszadik századi történelmét. Amit neked hányszor kellett megtanulnod?
Sokszor. Nemcsak a történelem van tele furcsa irányváltásokkal, hanem a róla való beszéd is. Évtizedeken át egy értelmes mondatot nem írtak magyarul Trianonról, ennek meg is lett az eredménye. Ma már a magyar és a román történészek egy része higgadtan próbálja kideríteni, mi is történt a különböző periódusokban, megtanulta mindenki, hogy ha sok hülyeséget mond, ritkán hívják nemzetközi konferenciákra. Azt a fajta hőbörgést, ami a Ceauşescu-diktatúrát jellemezte, átengedték a politikusoknak és az ünnepi szónokoknak.
A történelem iránti érdeklődés az aradi középiskolából ered? A Dadogásban hosszan írsz egy bizonyos Gazsi bácsiról, Kovách Gézáról, akit legendás történelemtanárnak nevezel.
Rengeteget tudott, jól kommunikált a diákokkal. Súlyos alkoholista volt. Már akkor ott tanított, amikor az apám végzett, akkor ment nyugdíjba, amikor én érettségiztem. Jött is hozzánk rendszeresen Kisjenőre. Települések nyomait kereste, amelyek a hódoltság idején tűntek el, dűlőneveket jegyzett fel, meg mindent, amit részeg emberek mondtak neki a
kocsmában és a buszon. Járta a falvakat, mindenhol akadt ismerőse, egykori tanítványa, aki befogadta, ő pedig ivott és mesélt.
Ő beszélt annak idején a balkáni mentalitásról is. „Szentül meg volt győződve – írod a Dadogásban –, hogy hamarosan összedől a szocializmus, de az a káosz, ami a helyén marad, sok jót nem fog hozni a számunkra, mert a Balkánt és Bizáncot senki nem tudta valójában kézben tartani, átalakítani, csak átvenni azt a mentalitást, ami a civilizáció peremén élő barbárok habitusaira építi a maga politikáját.” Azért idéztem ilyen hosszan, mert úgy tűnik, te is ezt gondolod.
Ezt. Nem akarok balkánozni, de a Román Kommunista Párt azt az elitet, amelyik Párizst járta, polgárosodott, és összehozta a román nemzeti mozgalmat, és megcsinálta a modern államot, gyakorlatilag likvidálta. Ott maradtak a juhászok, a traktorosok, a nyomozótisztek, ők hozták létre a mai román demokráciát, olyan is. Amikor 1948-ban lezajlik az államosítás, csak Bukarestben kétezer-ötszáz ügyvédet bocsátanak el, nagy részük a Duna-deltában végzi.
Magyarországon is lezajlott az elitcsere, mint egész Kelet-Európában. Nem érdemes túl sokat várni tőlünk.
A káoszt mindenesetre érzékeljük.
Ma már valahol Berlinen túl húzódik a Balkán határa. Tőlünk nyugatabbra is virul a korrupció a politikában, az üzleti életben. És ha nem szállsz be a korrupciós machinációkba, kitesznek a játékból. A jólét lebontotta azt az erkölcsöt, ami évtizedekkel korábban még megvolt. Valaha egy vasúti kalauzt nem lehetett megvesztegetni, nemhogy egy politikust vagy igazgatót. Ma a legmagasabb polcokon lévőket is. Ahol bürokrácia van, ott korrupció is van mindig, de ez a mai garasos korrupció mégiscsak tragikomikus, nem? A pitiánerség.
Van egy román közmondás: Mire az Úristenhez érsz, megesznek a szentek.
A három könyv azt mutatja, hogy semmi jót nem szűrtél le a történelem vizsgálatából. Nekem a Senkiháza arról is szól, hogy az emberek errefelé nem élhetik a saját életüket, vagy csak igen korlátozottan, folyton ügyeskedve, lavírozva, legyenek románok, magyarok, zsidók, örmények vagy németek.
Ami a huszadik században történt velünk Kelet-Európában, az elég szomorú és füstös. Kevés jóra lehet számítani, ez már látszik, bár tagadhatatlan, az utóbbi években cigarettaszünet volt a córeszban. Azt látom, hogy teljesen eszköztelenek vagyunk a kisebb-nagyobb szörnyetegekkel és szörnyetegjelöltekkel szemben. Még tapsikolunk is nekik a pályájuk elején.
Nem irracionális ilyen történelmi ellenszélben erőművet építeni, netán regényt írni, lapot szerkeszteni?
Barackfát metszeni, az az irracionális… Az egész emberi létezés az. De ha nem csinálunk semmit, abból csak a semmi marad. Ha az ember nem próbál ellenszegülni a szélnek vagy a víznek, akkor mi lesz? Akkor nekik lesz igazuk.
Gyakoriak az olyan mondatok, amik a világtörténelem eseményeit egyberántják a faluban történtekkel. Aztán nem is olyan lassan kiderül, hogy semmi sincs elég messze, a visszacsatolás után magyar csapatok érkeznek, új jegyző jön, később a zsidóknak fel kell tűzniük a sárga csillagot, sőt elviszik őket, még később bevonulnak az oroszok… A könyv nagy tanulsága, hogy nem lehet kivonulni, nem lehet elbújni a történelem elől, még a havasokban sem, ahol Kalagor él a családjával, hisz számtalanszor behívják, sőt ott is megjelenik a háború.
Nem lehet kimenekülni a világból. Egy felnőtt ember körülbelül tíz napra, maximum két hétre való élelmet tud elvinni a hátán. Ennyi az autonómiád. Októbertől júniusig pedig csak kökény van a havason, meg galagonya.
Azért te sem Marosvásárhely központjában laksz.
Nyárádgálfálván lakom, de nem ott élek. Városi munkahelyem van, a piacon és a boltban veszem az ebédrevalót. A kertem végében már ott az erdő, ez szép, ezt szeretem, csak az idén kevés krumpli termett. Gyerekkoromtól a falu vagy a város szélén éltünk. A város zajából el tudsz menni. De a világból nem tudsz elmenekülni, ha egy országban háború van, akkor mindenhol háború van.
Namajdról is többen nekivágnak a nagyvilágnak, ahogy Erdélyből, Romániából is.
A világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy valaki a saját városában, falujában akar élni. És aki maradni akar, az maradni tud, bár olykor sok erőfeszítésre kényszerül.
Igazából nem tudjuk meg, ki mondja el a regénybeli történetet.
Az elbeszélő rejtőzködő figura, akinek rálátása van erre a históriára, ő a hálátlan utókor. De mondhatom azt is, hogy én vagyok.
Kalagor Máté identitása sem derül ki, félig magyar, félig román, de az is lehet, hogy örmény. A vezetékneve is furcsa, állítólag rokon szó a görögkeleti szerzetest jelentő kalugyerrel, és egy nyilatkozatod szerint egy hegyet is így hívnak Romániában.
Szerintem Kalagor magyar. Azért jött Erdélybe, hogy megkeresse az anyjának a felmenőit. Valószínűleg az édesanyja is magyar, csak meghalt fiatalon, örökség nincs. Az apja, afféle ezermester, viszi magával ide-oda. Az uradalmakban sok ember élt együtt, köztük nők is, Kalagornak aligha lehetett krónikus anyahiánya, ha van is, nem látszik rajta. Zágon fölött van egy ilyen nevű hegy.
Mindezt te tudhatod, de az olvasó nem, mert egy szó nincs róla, legalábbis én nem emlékszem egyre sem. De elvileg az író mindent tud, lásd Balzac leírását.
Azt remélem, hogy az író sem tud mindent. Ez is csak egy allűr, hogy tudhatna, talán nem is akar. Mert a mindentudó emberek mindenhatónak képzelik magukat, ennyi mindenható pedig még két – egyébként baráti – ország porondján sem fér el.
