Nem igaz, hogy a XIX. század első felének magyar főnemessége „idegenszívű” lett volna. A reformkor országgyűlésein a politizáló magyar arisztokrácia komoly része háttérbe tolta saját, egyéni érdekeit, hogy a Habsburg kormányzattal szemben a magyar nemzeti érdeket képviselje, kiharcolja a társadalmi és gazdasági fejlődést és a politikai átalakulást. Az államalapítást követően Magyarország történelmének legnagyobb szabású és legsikeresebb rendszerváltásának az „előkészítése” és megvalósítása zajlott 1830-1848 között – úgy is mondhatjuk, a nagy magyar államférfiak kora volt ez.
Az alsótáblán küzdő vármegyei követek reformtörekvései onnantól kezdve számíthattak bármiféle sikerre, hogy a felsőtáblán is megjelent a kormánytöbbséggel szembeszállni képes, úgynevezett főrendi ellenzék. Ennek megszervezése Batthyány Lajos nevéhez fűződik, aki az 1839-1840-es diétán gyakorlatilag a teljes ismeretlenségből jelent meg a nagypolitika színpadán. A következő nagy lépés 1843-1844-ben történt, amikorra Batthyány félretette a pokol fenekére kívánt Kossuth-tal szembeni ellenérzéseit, majd
2023. március 17-én volt 175 éve, hogy Batthyány Lajos megkapta a miniszterelnöki kinevezést. A 24.hu-n Dr. Melkovics Tamás történész, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatója segítségével sorozatot indítottunk Batthyány életének bemutatására. A folytatásban a főrendi ellenzék szemszögéből a „Kossuth-kérdésről” lesz szó, amit végül sikerült úgy rendezni, hogy az a nemzet javára vált.
Élt egy illúzió. De nem sokáig
A kor rendi alkotmánya és törvényei értelmében a magyar országgyűlés összehívása az uralkodó joga és kötelessége volt, méghozzá az előző diéta lezárását követő harmadik évben. A gyűlés hosszát nem korlátozták, nem egyszer évekig is elhúzódott, ezért szükséges „dupla évszámmal” hivatkozni az időszak szinte összes országgyűlésére, így a Batthyány színre lépését jelentő, 1839-1840-es diétára is. Ez a Wesselényi és Kossuth elleni perek árnyékában jórészt sérelmi és alkotmányvédő hangulatban telt, a történész értékelése szerint azonban mégis az egyik legsikeresebb reformkori országgyűlésnek tekinthetjük.
Óriási lépés volt, hogy átment a diétán az önkéntes örökváltság, ezen kívül egy részleges zsidó emancipáció valósult meg, számos, a polgárosodás kereteit biztosító gazdaságfejlesztéssel kapcsolatos intézkedést fogadtak el, újabb előrelépés történt a magyar nyelv ügyében, és sikerült amnesztiát elérni a politikai perekben. Maga Batthyány Lajos nem volt ugyan maradéktalanul megelégedve az elért eredményekkel, de az ellenzéki önszerveződés a főrendi táblán alapvetően sikerrel zárult.
Az 1840-es évek elején a magyar politikusok egy részében élt egy illúzió, miszerint sikerült rendezni a viszonyt az udvarral, és mostantól semmi sem állhat a reformok útjába. Aztán az 1843-44-es diétán jött a kijózanodás: kiábrándító módon, csupán tizenhárom törvényszöveget fogadtak el, ráadásul csak néhány számított érdemi előrelépésnek
– mondja a 24.hu-nak Melkovics Tamás.
A főrendi ellenzék célja egyértelműen az volt, hogy átvegye a kezdeményezést a vármegyéket működtető köznemességtől, és teljes egészében az arisztokrácia irányítsa a reformfolyamatokat. Csakhogy két pozsonyi országgyűlés között igencsak nehéz volt tovább vinni a lendületet, hiszen a főnemesek „szétszéledtek”, ki-ki hazatért a birtokára, saját ügyei felé fordult. Batthyány ezt nagyon nehezen viselte, és hogy ne essen szét az összefogás, az ikervári családi fészekből központi helyre, Pestre költözött a mai Kossuth Lajos utca és Szép utca sarkán álló, mostanra elbontott Cziráky-palotába.
Felesége, Zichy Antónia, a „legbőszebb honleány” is nagy szerepet játszott abban, hogy bérelt otthonuk a pesti társasági élet egyik központjává vált. De még így is lehetetlen feladatnak látszott az irányítás, a főrendi ellenzék cselekvőképességének megtartása, összefogása, érezhető is ekkor Batthyányn némi tétovázás a jövőt illetően – nem nevezhetjük őt grafomán típusnak, távol állt tőle cikkek, röplapok írása, és a vármegyei politizálás közegében sem mozgott otthonosan. Nem úgy, mint Kossuth Lajos.
Kossuthot a pokol fenekére
Kossuth 1841-ben indította útjára a Pesti Hirlapot, nem mellékesen megteremtve ezzel a modern magyar politikai újságírást. A birtok nélküli kisnemes írásaiban hangsúlyozta: a gazdasági és társadalmi fejlődéshez szükség van az arisztokráciára, de a reformok motorjának mindenképpen a középrendű nemességnek kell lennie, ami ugye komoly ellentétben állt a reformpárti arisztokrácia elképzeléseivel. „Ha van e nemzetnek rendeltetése – van pedig – az bizonyára teljesülni fog velök és általok, ha nekik tetszik; nélkülük, sőt ellenük, ha kell” – figyelmeztette Kossuth a főnemességet.
Lapot indítani akkoriban csakis kormányzati engedéllyel lehetett, tehát logikus módon vélelmezték, hogy a kormányzat azért engedélyezte a Pesti Hirlapot, hogy az oszd meg és uralkodj elvét követve kifogja a szelet az ő vitorlájukból. Valójában azonban más megfontolások döntöttek. Korábban, az 1832-36-ban vezetett Országgyűlési Tudósítások esetében Kossuth a cenzúrát megkerülve formailag magánlevelekben számolt be a törvényhozásban történtekről, míg a Pesti Hirlap hivatalos engedélyezésével az állam kontrollálhatta a nyilvánosságra kerülő információkat – legalábbis Metternichék ebben reménykedtek, de Kossuthot ilyen módon már nem lehetett korlátok közé szorítani.
A lényeg azonban, hogy az 1839-1840-es diéta feloszlásával és Kossuth lapjával a sikeres zászlóbontás ellenére a főrendi ellenzék és maga Batthyány Lajos is válságba került.
Volt, aki visszarettent
Válaszul Széchenyi sajtóhadjáratot indított, hiába próbálták róla többen, köztük Batthyány is lebeszélni, kiadta A’ Kelet Népét. Célja Kossuth elszigetelése volt: féltette a főnemesség vezető szerepét, de leginkább a békés reform lehetőségét, hiszen attól tartott, hogy Kossuth modora és heves ellenzékisége „forradalomba” sodorja az országot – a Kossuth-Széchenyi vita mindenki előtt ismert, de talán az már kevéssé, hogy a „legnagyobb magyar” Kossuth helyett végül önmagát szigetelte el. Ugyanakkor nem Széchenyi volt az egyetlen, aki eltávolodott az ellenzék fősodrától.
Zichy Ödön (aki Eugénnek, azaz Jenőnek született, testvérét pedig Edmundnak hívták – nem kell tehát nagy képzelőerő, hogy eszünkbe jusson a Baradlay testvérek története…) teljes politikai pálforduláson ment keresztül. A titkosrendőrség 1840-ben még a főrendi ellenzék öt legbefolyásosabb és legveszélyesebb tagja között tartotta nyilván, három évvel később azonban már a kormánypártiak soraiban találjuk, 1845-ben pedig Fejér vármegye konzervatív irányítását bízta rá a kormányzat. 1848. szeptember 29-én egy magyar katonai szabadcsapat feltartóztatta, és mivel Jellačićtól származó menlevelet és kiáltványokat találtak nála, Görgei Artúr hadbíróság elé állította, majd az ítélet alapján hazaárulás vádjával a Csepel szigeti Lórévnél felakasztatta.
Kivégzése bizonyos szempontból jelképpé vált: hiszen világosan jelezte, hogy „amiért a szegény vályogvető cigányt teketória nélkül fel szokás akasztani: azt az árulást és kémi jó szolgálatot a háborúban – a dúsgazdag és dölyfös főúr is ugyanazon bitón keserüli meg ezentúl Magyarországon”. Zichy később a császárhű magyar arisztokrácia mártírja lett, Ferenc József 1852-ben a gróf korábbi otthonába, Kálozra látogatott, hogy imádkozzon annak lelki üdvéért. Ma is áll a kis emlékkápolna, amit halálának 10. évfordulója alkalmából Lóréven, az akasztás színhelyén szenteltek fel.
A főrendi ellenzék tehát »morgott« Kossuth Lajosra. Volt, aki visszarettent a gyökeres reformoktól és/vagy a heves ellenzékiségtől, volt olyan is, aki teljes pálfordulást hajtott végre, de a döntő többség, Batthyányval az élen kivárt, majd pedig továbblépett
– foglalja össze tömören a történész.
A két Lajos összefogott, de nem lettek közeli barátok
Miközben Széchenyi egyre inkább belebonyolódott a Kossuth elleni harcba, és Batthyányt többszöri nekifutásra sem tudta megnyerni egyfajta középpárt létrehozásának, a „legnagyobb magyar” 1842-es, a nemzetiségi kérdésben az ellenzéket ostorozó akadémiai beszéde után végleg eltávolodtak egymástól. Ezzel párhuzamosan Batthyány Kossuth felé kezdett közeledni, a két Lajos munkakapcsolatának kezdeti terepe pedig az egyesületi élet lett, amikor is a gróf 1841 őszén elvállalta az Iparegyesület elnöki tisztét.
1841 első hónapjaiban még tényleg a pokolba kívánta a komoly népszerűségre szert tett hírlapírót, 1847 októberében pedig már ott lovagolt Kossuth választási menetének az élén, szinte kizárólag főrendi társainak a gyűrűjében, sőt tekintélyét, kapcsolatrendszerét és nem kevés pénzét áldozta a kampányára. Kossuth elismerően írta Wesselényinek: „Barátom, ez ember előtt kalapot veszünk; a legváratlanabb körülményekben is éleslátású, mint a hiúz, maga elhatározásában sebes, mint a villám, s aztán szilárd és hajthatatlan, mintha minden idege vasból volna”.
„Soha nem lettek szoros barátok a köztük lévő óriási társadalmi szakadék okán, számos vitájuk is volt, de az alapokban egyet értettek, és Batthyány államférfiúi nagyságát mutatja, hogy a cél érdekében túl tudott lépni korábbi ellenszenvén, és egyenrangú partnerként kezelte Kossuthot. Ha kellett, teljes mellszélességgel beállt mögé” – emeli ki Melkovics Tamás.
Felismerte ugyanis, hogy el kell engednie a főnemesség által dominált reformfolyamat eszméjét, mert megfelelő erőt csak a vármegyéket működtető köznemességgel összefogva lehet felmutatni. Ezen az úton pedig a főrendi ellenzék legbefolyásosabb tagjai szinte kivétel nélkül követték őt – itt írtunk részletesebben néhányukról. A főrendi ellenzék tehát az egyesületi élet felé fordult. A gombamód szaporodó gazdasági, kereskedelmi, ipari, kulturális egyesületek élére – amelyek közül a legjelentősebbek Kossuth személyéhez kötődtek – általában ellenzéki arisztokratákat választottak. Batthyányék országos ismertségre és egyre nagyobb népszerűségre tettek szert, a társaságok pedig rangot, tekintélyt és nem mellesleg szilárd anyagi hátteret kaptak általuk.
A vezér új erőre kap
Az 1839-1840-es és az 1843-1844-es diéta között eltelt három évben nemcsak komoly stratégiai változások történtek, de napirendre került a vezető személyének a kérdése is. Vitathatatlan, hogy a nemzeti liberális reformmozgalom első programadó politikusa Széchenyi István volt, ha úgy tetszik, ő biztosította az elméleti hátterét, de közösséggé már Wesselényi Miklós szervezte az ellenzéket, ő volt a maratoni hosszúságú 1832-36-os országgyűlés vezéregyénisége. Őt azonban a Habsburg kormányzat politikai perbe fogta, egészsége pedig végzetes módon megrendült, megvakulva alkalmatlanná vált arra a szerepre, amire született.
1839-40-ben már Deák Ferenc számított az ellenzék abszolút irányadó személyiségének, a részben ellene folytatott hecckampány miatt viszont hiába választották meg 1843-ban harmadjára Zala követének, a nemesi adózás megyei megbuktatása miatt a megbízatást nem vállalta, távol maradt az országgyűléstől, és néhány lépéssel hátrébb lépett.
A kezdeti elbizonytalanodás után, az országgyűlés megnyitására Batthyány Lajos erőre kapott: újjászervezte a főrendi ellenzéket, amely még több taggal még erősebbé vált, bár ekkor már a kormánypárt is mozgósított. „Még a tekintetével is vezényel!” – ismerte el politikai vetélytársának képességeit Mailáth György országbíró.
Magának a diétának legnagyobb eredménye a magyar államnyelv bevezetése volt, ezen túl azonban a reformellenzék csupán szimbolikus sikereket tudott felmutatni, minden fontos ügy elbukott az udvarpárti ellenszélben.
Erélyes mozgalmak
A példa kedvéért nagy kudarc volt az ipari fejlődés útjában álló kettős vámrendszer fenntartása, amelyről az ellenzéki honfiak némi túlzással úgy vélekedtek: Ausztria gyarmati sorban tartja Magyarországot.
Ám nem véletlenül neveztük – laikus szóhasználattal – a reformkort a nagy magyar államférfiak időszakának, politikusaink történelmi távlatokban gondolkodtak a magyar nemzet felemelésén: amilyen javaslatot a bécsi udvar kidobott az ajtón, azt megkísérelték visszatuszkolni az ablakon. Az előnytelen vámrendszer felülvizsgálatának elkaszálása vezetett ugyanis már rögtön 1844-ben az Országos Védegylet megalapításához, ahol a tagok megfogadták, hogy hat évig csak és kizárólag magyar árut vesznek, magyar mestereknek adnak megbízást. Ez a legismertebb, mégis csupán egy a számtalan hasonló kezdeményezés mellett.
„Magyarországon csak társadalmi erélyes mozgalmak segítségével lehet ahhoz remény, hogy csendes úton olly átalakulás eszközöltessék, minőt sok más helyütt csak forrongó rázkódtatás eszközölhetett” – írta Kossuth. Ma talán civil kezdeményezéseknek mondanánk ezt az egyesületi szférát, ahol Kossuth és Batthyány közös munkája a politikai zsákutcákat megkerülve, és a későbbi politikai sikereknek megágyazva ért el komoly eredményeket.
És hogy mi történt ezután? Milyen újabb frontok nyíltak, hogyan próbálta a magyarság továbbra is békés úton érvényesíteni elemi nemzeti és társadalmi igényeit a két Lajos vezetésével? Miként szervezték meg az Ellenzéki Pártot? Erről szól sorozatunk következő része.
