Politikai pályafutása egyik legnagyobb kihívásával nézett szembe Recep Tayyip Erdogan elnök múlt hét vasárnap. A hatalmas nemzetközi médiaérdeklődés mellett megrendezett parlamenti és elnökválasztáson sokan jelezték előre (és várták) az országot két évtizede irányító politikus bukását. Nem lett volna meglepő, ha a hatalmas gazdasági válsággal, a februári földrengések következményeivel, valamint a számtalan belső és külső kihívással szembenéző török társadalom a kormányt és Erdogant tette volna felelőssé a problémák miatt. A közvélemény-kutatások is szoros eredményt jeleztek előre a közte és fő kihívója, Kemal Kilicdaroglu, valamint a két politikus mögött álló pártszövetségek közötti versenyben. Nem véletlen, hogy az intenzív kampányhajrát követően a mindenki által sorsdöntőnek tartott választásokon végül a szavazópolgárok majdnem 87 százaléka, összesen több mint ötvenötmillió fő vett részt, köztük 6 millió első szavazó.
Ahogy azonban elkezdtek befutni az eredmények, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Erdogan jól vette az akadályt. Az elnökválasztáson egyik induló sem kapta meg a szavazatok ötven százalékát – a jelenlegi adatok alapján a regnáló elnök 49,5 százalékot szerzett, ellenfele 44,89 százalékot. Így szükség lesz második fordulóra, amelyet két hét múlva tartanak. A parlamenti választásokon ennél világosabb eredmény született: a kormánypártok által vezetett Népi Szövetség megtartotta a többségét a parlamentben, de csökkent a mandátumszámuk, az ellenzék pedig minimálisan növelte képviselőinek a számát.
Az, hogy az eredményt mekkora sikernek tekintjük Erdogan elnök szempontjából, attól függ, milyen szempontból közelítjük meg. A legelső alkalmat leszámítva nem volt rá példa, hogy a pártra negyven százaléknál kevesebben szavazzanak – még a 2015-ös mélyponton is a szavazatok 41 százalékát kapták. Most viszont a 35,58 százalékos eredmény ehhez képes kifejezetten gyenge. Ráadásul az eddigi két elnökválasztáson 2014-ben és 2018-ban Erdogan magabiztosan elnyerte az összes választó több mint felének a bizalmát. Az, hogy most második fordulóra lesz szükség, veszélyes helyzetet is teremthet a veterán politikus számára.
Erdogan és az AKP teljesítménye más években, más kontextusban nem biztos, hogy sikernek számítana, de 2023-ban mindenképp az. Úgy sikerült a kormányzó erőknek első helyen befutniuk, hogy a gazdasági állapot tragikus, az infláció 40-50 százalék körül mozog, a török líra lassan egy évtizede újabb történelmi mélypontokat ér el. Az ellenzék is erősödni látszott: a 2019-es önkormányzati választásokon az öt legnagyobb városból négyben győzelmet arattak, és folyamatosan mélyítették az együttműködést. Ráadásul az idén februári tragikus földrengések következtében több mint ötvenezer ember vesztette életét, kétmillió embert evakuáltak, sokan pedig a kormánypártot tették felelőssé a megelőzés hiánya és a mentési munkálatok lassúsága miatt.
Ebben a helyzetben a politikai túlélés önmagában győzelem lett volna, Erdogannak azonban sikerült a válságból előnyt kovácsolnia. Függetlenül attól, hogy mi lesz a második kör kimenetele, Erdogan megmarad a török politika meghatározó szereplőjének.
Hogyan tudta Erdogan megfordítani a helyzetet?
A Törökországgal foglalkozó kutatók több szempontból is hasonlóan értékelik az eseményeket. Egeresi Zoltán, a Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet tudományos munkatársa szerint Erdogannak sikerült jól mozgósítania, a vallásos, vidéki konzervatív választók nagy arányú részvétele döntő fontosságúnak bizonyult. Jan Bryczkowski, egy Törökországban kilenc évig élő közel-kelet kutató szerint nagy szerepet játszott a generációs szakadék is: az idősebbek az AKP által dominált hagyományos médiát fogyasztják, nem jutnak hozzá alternatív forrásokhoz, így a legnagyobb kormánypárt át tudja adni nekik saját narratíváját. Ata Kaan Yildiz, a Budapesti Corvinus Egyetemen végzett nemzetközi kapcsolatok szakértő szerint is nagy szerepet játszott a média:
a török tévécsatornák, amelyek az AKP-hoz kötődnek, nagyon kevés lehetőséget adtak az ellenzéknek.
Annak ellenére, hogy a közösségi média használat az egyik legnagyobb arányú Törökországban európai és ázsiai összehasonlításban is, a tévé sokak számára megmaradt elsődleges hírforrásnak.
Másrészt a kormány az utolsó hetekben nagy osztogatásokba kezdett.
- A köszférában 45 százalékos béremelést
- és a minimálbér emelését jelentették be,
- valamint csökkentették az energia- és üzemanyag árakat.
Ahogy tavaly Magyarországon, úgy most Törökországban is ezek az intézkedések döntő jelentőségűnek bizonyultak.
Az, hogy a földrengések által leginkább érintett régiókban miért szavaztak az AKP-ra, már megosztóbb kérdés. Bryczkowski szerint az itt élő választók számára az ideológiai szempontok fontosabbak voltak, mint felelőst keresni a földrengések okozta hatalmas károk kapcsán. Yildiz ugyanakkor két másik szempontra vezeti vissza ezt a jelenséget: egyrészt a választók számára a gazdasági problémák fontosabbak maradtak (országos szinten ezt a közvélemény-kutatások is megerősítik), másrészt pedig a földrengések által érintettek számára az állami segítséget kifejezetten a kormányerők segítségnyújtásaként értelmeztek. Emiatt a helyiekben azt a narratívát erősítették, hogy Erdogantól jön a pénz.
Hasonlóan megosztó kérdés, hogy az ellenzék stratégiája mennyire tehető felelőssé. Yildiz nem gondolja, hogy az ellenzéki Nemzeti Szövetség nagyobb hibákat követett volna el. Értelmezése szerint megvolt szinte minden, amire szükség lett volna a győzelemhez: dinamikus és népszerű vezetők, jól kigondolt és végrehajtott stratégia. Ugyanakkor nem tudtak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy Erdogan és az AKP folyamatosan azzal vádolja őket, hogy a 2016-os puccskísérletért is felelőssé tett gülenisták finanszírozzák őket, vagy hogy közel állnak a terroristának és szeparatistának tartott Kurdisztáni Munkáspárthoz (PKK). Az átlagos török választóhoz ezek az értelmezések eljutottak, az ellenzéki válaszok azonban nem tudtak.
Bryczkowski ennél kritikusabb a Nemzeti Szövetség teljesítményével kapcsolatban. Szerinte az ellenzéki vezetők nem hangsúlyozták eléggé a gazdaság tragikus állapotát, ehelyett a korrupcióra tették a hangsúlyt. Ígérgettek mindenfélét a választóknak, de nem mutattak egy újszerű, átfogó gazdasági megközelítést, vagy legalábbis nem tudták a kampányban ezt eléggé kihangsúlyozni.
Mi várható most?
Az, hogy ki nyeri a második fordulót, nem teljesen eldöntött. Sok múlik azon, hogy a harmadik helyre befutott, 5,17 százalékot elérő Sinan Ogan szavazói kiket fognak támogatni. A meglepően jól szereplő nacionalista, kurd- és menekültellenes politikus a kormánnyal és az ellenzékkel szemben is kritikus, egyelőre egyik oldal támogatására sem szólított fel. Ugyanakkor, mivel nagyon sokrétű szavazóbázissal rendelkezik, kérdéses, hogy hallgatni fognak-e rá a saját szavazói, vagy a saját fejük után mennek.
Emiatt a második fordulónak nincs egyértelmű esélyese. neki elég hoznia a jelenlegi támogatóit, és minden tizedik Ogan-szavazót. A másik lehetséges szcenárió, hogy Kilicdaroglu képes fordítani, ami önmagában jó lenne az ellenzéknek, viszont stabil kormányzásra nem számíthatnak. Az AKP által kitalált török választási rendszert ugyanis úgy működik, hogy a parlamenti többség és az elnök együtt tud (egyébként szinte teljhatalommal) kormányozni, előbbit pedig a kormányoldal már megszerezte. Így tehát Kilicdaroglu győzelme esetén megosztottsággal és instabilitással kell számolnunk, ami nem csak további gazdasági problémákhoz, de feltehetően előre hozott választásokhoz is fog vezetni. Ez a terep már ismét a válságból rutinosan előnyt kovácsoló Erdogannak kedvezne. A török elnök tehát egy második fordulós vereség esetén sem adná fel, és könnyen visszatérhetne az ország élére.
Hogy hat mindez a török gazdaságra és külpolitikára?
A török tőzsde és a líra árfolyama is rosszul reagált a választások eredményére, ám nem egyértelmű, hogy ez az AKP győzelmének, vagy inkább a második forduló okozta bizonytalanságnak tudható be. Függetlenül ettől a kérdéstől Bryczkowski szerint a gazdasági válság mélyülésére számíthatunk az év második felében. A líra hivatalos és nem hivatalos árfolyama közötti szakadék növekedhet, és nem valószínű, hogy a régi-új kormány hogyan tudná meggyőzni a külföldi cégeket, hogy fektessenek be az országba. Persze öt éves politikai felhatalmazással Erdogan nagyobb fordulatokat is megengedhet magának rövidtávon.
A gazdasági problémák a külpolitikára is hatással lehetnek. Egeresi Zoltán szerint ebben a helyzetben Törökország nem fogja élezni a feszültségeket a nyugati partnereivel, hiszen szüksége lesz nyugati forrásokra is, különösen a választások előtti osztogatások miatt. Másrészt ugyanakkor a „keleti nyitás” is megmarad, mint ahogy az oroszokkal való együttműködés fontossága is. Emiatt nem várható nagy külpolitikai fordulat, hiszen egyfajta konszolidáció már a választások előtt is megkezdődött.
Yildiz sem számít nagy változásokra, ugyanakkor szerinte Törökország rossz nyugati megítélése Erdogan győzelme esetén tovább ronthatja a kapcsolatokat. Ugyanígy a szoros török-magyar kapcsolatok fennmaradására számít Yildiz függetlenül a választások kimenetelétől: ugyan sokan Orbán Viktor és Erdogan személyes viszonyára gondolnak a bilaterális reláció kapcsán, ennél sokkal mélyebbek a két nemzet közötti kapcsolatok. Yildiz kiemelte, hogy az ankarai magyar nagykövetet, Mátis Viktort imádják Törökországban (erről én is többször személyesen meg tudtam győződni), a földrengéseket követően érkező magyar mentőcsapat tagjaira pedig hónapokkal a katasztrófa után is hősként tekintenek.
