Tudomány

Depresszió uralta 1956 karácsonyát

Hulton Archive / Getty Images
Hulton Archive / Getty Images
Odakint szovjet katonák és pufajkás verőlegények, odabent hideg és sötét: '56 karácsonyán sokaknak zsíros kenyér volt az ünnepi menü, és karácsonyfa sem jutott. Decemberben már megkezdődtek az internálások, letartóztatások, sortüzek dördültek, a Kádár-kormány a méz és korbács taktikájával próbálkozott. Az amnesztia ígéretével hazacsábítottak közül pedig többeket kivégeztek.

Istenhittől, felekezettől függetlenül a karácsony a keresztény világ legnagyobb, „legszentebb” ünnepe: együttlét a családdal, szeretteinkkel, lelkiséggel, megújulással – ebben az időszakban szeretnénk kizárni életünkből a külvilágot. Ám vérzivataros történelmünk számtalanszor rúgta már rá az ajtót az ünneplő magyarokra, a legdurvábban talán a XX. században: a két világháború, Trianon, a kommunista diktatúra, a forradalom minden egyes család intim szféráját tragédiákkal forgatta fel.

A modern idők „legszörnyűbb” karácsonya minden bizonnyal az 1944-es volt, amikor a II. világháború frontja vonult át az országon, Budapestet körülzárta és rommá lőtte a Vörös Hadsereg. 1956 karácsonyán is szovjet tankok és katonák uralták az utcákat, de az ország még nem adta meg magát:

félelem telepedett az emberekre, depressziós hangulat, a családok sötét és hideg otthonukban karácsonyfa nélkül, zsíros kenyéren osztozva töltötték a szentestét.

Földváryné Kiss Réka történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) elnökével, és Szakolczai Attila történésszel, a NEB tudományos kutatójával beszélgettünk.

A forradalom után is forradalmárok irányítottak

Ma is széles körben él a Kádár-kori dogma, miszerint a szovjet „segítségnyújtás” (vagyis támadás) következtében az „ellenforradalom” 1956. november 4-én véget ért. A fegyveres harcot valóban hamar leverték – november 11-ére tehetjük az utolsó puskalövéseket –, ám az ellenállás korántsem szűnt meg, hanem politikai küzdelemmé alakulva folytatódott, aminek alapját egy speciális helyzet teremtette meg.

A szovjetek leverték a nyílt, fegyveres ellenállást, ezt követően számukra az volt a legfontosabb, hogy „csend és rend” legyen, és induljon be a termelés. A régi tanácsapparátus viszont nem tudott önállóan cselekedni, az emberek előtt nem is volt hitelük, ezért valamilyen formában a forradalom által demokratikusan választott személyeket kooptáltak a vezetésbe. Kádárék november 7-én bejutottak ugyan a Parlamentbe, de a hónap végéig ki sem merték dugni az orrukat a szovjet tankok sorfala mögül. November folyamán tehát gyakorlatilag még a forradalmi szervek (elsősorban a munkástanácsok, nemzeti tanácsok) működtették az országot, ezzel együtt pedig élt még a remény egyes forradalmi vívmányok megtartására.

Hulton-Deutsch Collection / Corbis / Getty Images Szovjet tankok és katonai járművek a Parlament körül 1956 decemberében.

November vége nagyon érdekes határpont, egészen addig csak valószínűsíteni tudjuk a visszatérő kommunista hatalom szándékait. Kádár Jánosnak nem volt pártja, karhatalma, rendőrsége stb., hiányzott az elnyomó apparátus. Egyetlen bázisát a szovjetek jelentették, a hadseregük és a titokban Budapesten tartózkodó KGB-vezér, Ivan Alekszandrovics Szerov. Nehéz megállapítani, hogy vajon Kádár ekkor még hajlott-e rá, hogy megtartson valamennyit a forradalom eredményeiből, vagy csak kényszerűségből igyekezett a legjobb arcát mutatni, hiszen semmi máshoz nem volt ereje.

Így érthető meg a hónap végéig uralkodó helyzet, amit fent speciálisnak neveztünk: már nem az október 23. éjszakáján kinevezett Nagy Imre a kormányfő, nincs a nép kezében fegyveres erő, de az országot helyi szinten mégis a forradalmi szervek irányítják. A tömegbázist és karhatalmat nélkülöző Kádár-kormány tehetetlen volt a termelést bénító országos sztrájkokkal, az össznépi ellenállással szemben.

Kontroll nélküli erőszak

Az elmozdulás december elején történt, amikor az MSZMP ideiglenes vezetősége elítélte és „elátkozta” a forradalmat: ’56-ot ellenforradalomnak nyilvánították, és megnevezték a felelősöket (a Rákosi–Gerő-klikk túlkapásai, a Nagy Imre vezette pártellenzék, a Horthy-fasiszta felforgatók, a nemzetközi imperializmus). Megkezdődött a megtorlás intézményrendszerének kiépítése, felálltak a statáriális bíróságok, visszahozták az 1953-ban megszüntetett internálást, vagyis bírósági eljárás nélkül lehetővé tették az ellenségnek minősítettek megfosztását a szabadságuktól, és megtörténtek az első letartóztatások, sőt, kivégzések is.

Országszerte tömegtüntetések zajlottak december végéig, volt, ahol január elejéig, amire a hatalom sok helyen sortűzzel reagált, és megjelentek az utcákon az új karhatalom képviselői, az úgynevezett pufajkások

– vezeti be a karácsonyi hangulatot megalapozó eseményeket Földváryné Kiss Réka.

Nagy Gyula / Fortepan Tüntetők a városligeti műjégpályánál az 1956. december 4-i nőtüntetésen.

Utóbbi társaság tényleg a legrosszabb csőcselék részeg randalírozásának színterévé tette Budapestet, de gyakorlatilag az ország bármely települését. Teherautókkal mentek 20–25-en, ahányan a platón elfértek: elsősorban munkásszállókat, diákszállásokat vagy kisközségeket vettek célba. Bárkit és bárhol félholtra verhettek, akár megölhettek büntetlenül, alkoholtól és attól a tudattól fűtve, hogy bármit megtehetnek.

Letartóztatások, fizikai és lelki terror, megfélemlítés és kontroll nélküli erőszak jellemezte egyre inkább a decembert, a történészek Mátyás László rendőr ezredestől, a Politikai Nyomozó Főosztály (ez volt az újjászerveződő és személyi állományát tekintve is kontinuus „ávó”) vezetőjétől idéznek:

Ha a munkáshatalmat csak törvénytelen eszközökkel tudom megvédeni, akkor ezeket a törvénytelen eszközöket kötelességem alkalmazni.

A legfőbb ügyész, a törvényesség legfőbb őre pedig úgy fogalmazott 1957 februárjában, hogy rengeteg panasz érkezett a karhatalom erőszakos cselekedeteire, szeretne hasonlókat hallani az ügyész elvtársakról is.

A korabeli vicc is arról árulkodik, hogy ezt a korai megtorló időszakot a társadalom még a Rákosi-korszaknál is sötétebbnek, törvénytelenebbnek látta: „jobboldali fordulat készül, visszatér Rákosi”.

Méz és korbács

December elején, közepén két folyamat ért össze. A politika legfelsőbb szintjén megszületett az erélyes fellépésről szóló döntés, amihez a hatalomnak ekkorra már eszköz is – a fentebb említett pufajkás sereg – a rendelkezésére állt, miközben a társadalom kezdett kifáradni. Az egyik oldalon még az elkeseredett sztrájkok, tüntetések, míg a másikon sortüzek, szabadjára engedett erőszak és jogon kívüli megtorlás. Sokakban egyre inkább eluralkodott a reménytelenség, a félelem, karácsony közeledtével pedig a közellátás problémái is minél inkább érezhetőbbé váltak, a Kádár-kormány egyszerre használt mézet és korbácsot.

Miközben az utcákon verték és lőtték az embereket, a kormány béremelést ígért, az ünnepekre energiát, szaloncukrot és elég fenyőfát

– emeli ki a NEB elnöke.

Gamma-Keystone / Getty Images Bolhapiac a Blaha Lujza téren 1956. december 23-án.

A fővárosi harcok következtében több mint ötezer ember vált hivatalosan is hajléktalanná, így fizikai létében is veszélyeztetetté. De a többiek sem tudhatták, mikor jönnek értük valamilyen légből kapott indokkal, lecsapnak-e rájuk egy utcasarkon csak azért, mert épp ott voltak. És ne feledjük a 200 ezer menekült családtagjainak aggodalmát, akik úgy készültek a karácsonyra, hogy nem tudták, szeretteik hogyan boldogulnak, élnek-e még egyáltalán.

Márai Sándor Mennyből az angyal című verse kiválóan szemlélteti a valóságot: „MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE / Az üszkös, fagyos Budapestre. / Oda, ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok / Ahol nem csillog a karácsony. / Nincsen aranydió a fákon, / Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.”

Veszélyes precedens

A rögtönbíráskodás (statárium) mellett közbiztonsági őrizet néven visszaállították az internálást, szörnyű esetekről terjedtek a hírek. December 10-én tatabányai bányászok két órán keresztül vívtak tűzharcot a szovjetekkel és pufajkás verőlegényekkel, hárman vesztették életüket. Salgótarjánban december 12-én elfogták a vasgyári nemzetőrség vezetőit, és ahelyett, hogy bíróság elé Budapestre szállították volna őket, útközben, a hugyagi párttitkár házában Hadady Rudolfot és Hargitay Lajost megkínozták és megölték.

Hosszan sorolhatnánk a törvénytelen, bosszú hajtotta és a megfélemlítést szolgáló tetteket gyilkosságoktól a sortüzekig, de ezek egyenként is külön tanulmányokat töltenének meg. A történészek javaslatára ehelyett inkább egy, a december elejére, közepére jellemző állapotokat jól jellemző esetet említünk meg. Soltész Józsefet azzal vádolták, hogy be akart állni egy, a Bükkben tevékenykedő ellenállócsoportba, majd december 15-én rögtönítélő eljárásban a hadbíróság halálra ítélte.

Csakhogy nem volt hóhér, aki vállalta volna a kivégzését. Parancsba adták a katonáknak, de ők sem voltak hajlandók agyonlőni. A helyben tartózkodó rendőrök sem.

Veszélyes helyzet volt, mert Kádárék, ha megszorításokkal is, de – Rákosiékkal ellentétben – valóban törekedtek a törvényesség látszatának fenntartására, a törvény pedig előírta, hogy a statáriális ítélet után két órán belül meg kell történnie a kivégzésnek. Vészesen fogyott az idő, míg végül az utolsó pillanatban karhatalmisták vállalták Soltész meggyilkolását fejenként 500 forintért és egy liter pálinkáért – ő volt az 1956-os forradalom utáni megtorlás első, bírósági ítélet nyomán kivégzett áldozata.

Bilincsbe verték a tízéves kisfiút

December folyamán a forradalom szép lassan elsorvadt, kivérzett. Az októberi napokban szétesett fegyveres testületek tisztjeiből, a forradalom alatt állásukból leváltott funkcionáriusokból és más hithű kommunistákból megszerveződött a karhatalom, felállt az új párt, egyre érezhetőbbé vált a terror, és külső segítség továbbra sem érkezett: az emberek többségéből kiveszett a remény, sokan egyszerűen belefáradtak az ellenállásba. Az elérhetetlen szabadság utáni vágyat egyre inkább a „biológiai” szükségletek kielégítésének igénye váltotta fel. Karácsonyra gyakorlatilag már két hónapja állt az ország, nem volt áram, fűtőanyag, széles körű áruhiány lépett fel, miközben ’56 karácsonya kifejezetten hideg volt nagy hóval.

A nyílt társadalmi ellenállás morzsákban maradt fenn, főleg a diákság körében, röplapozásban, a hatalom kigúnyolásában, akár kétértelmű, humoros írások formájában. Bizonyos szempontból az egyik legbrutálisabb eset egy 10 éves zalai kisfiúé volt, aki a füzetéből kitépett lapra felírta: „nem ismerem el a Kádár-kormányt” – a gyereket bilincsben állították bíróság elé.

Mi atyánk, Hruscsov!

December 19-én például a bonyhádi fiúiskolában a Miatyánk mintájára írt szöveg jelent meg a faliújságon: „Mi atyánk, Hruscsov! / Ki vagy a Kremlben, / Átkoztassék meg a te neved! / Miképpen Moszkvában, / Azonképpen Magyarországon is, / Ne vedd el a mi kenyerünket, / De bocsásd szabadon a deportáltakat, Miképpen mi is elbocsátjuk a megszálló csapatokat, / De ne vígy minket Szibériába, / És szabadíts meg bennünket magatoktól, / Mert tied az ország és a hatalom, / De nem mindörökké.”

Kádár és a pártvezetés továbbra is a korbács és méz taktikájával készült az ünnepre. A társadalmi ellenállás letörésének egyik eszköze az erőszak volt, a másik az engedmény: fenyőt és szaloncukrot ígért, egyelőre megtartotta a Kossuth-címert, szabad volt hittanra járni, szentestére feloldották a kijárási tilalmat, hogy az emberek templomba mehessenek – más kérdés, hogy a templomok többsége délután négykor vagy ötkor tartotta meg az éjféli misét, az éttermek pedig este hétig, legfeljebb fél nyolcig lehettek nyitva.

Bettmann / Getty Images Nyikita Hruscsov és Kádár János 1964-ben a Kossuth téren.

Depressziós karácsony

Október 23-ának a csodája két hónap múlva kezdett semmivé foszlani, karácsonyra az emberek többsége hitét veszítve visszabújt abba a csigaházba megteremteni a magánéletet, amit burokként vonhat maga köré. Hosszabb távon egyébként ez lett a Kádár-korszak lényege is: nem szólsz bele a politikába, nem bírálsz, cserébe nem hatolunk az otthonodba – de legalábbis nem tudsz róla, hogy ott jártunk.

1956 karácsonyán Budapesten feltűnő volt a katonai jelenlét: a szovjet hadsereg tankjai őrizték az utcákat, tereket, szovjet katonai alakulatok vigyáztak a fontosabb középületekre is. A pufajkásokat leszámítva egyszerűen nem volt magyar fegyveres erő, Münnich Ferenc, a fegyveres erők minisztere ekkortájt jegyezte meg, hogy van 5000 katonatisztünk, de ha ebből ezret felfegyvereznénk, nem biztos, hogy megmaradna a rendszer.

A város szénhiánnyal küzdött, gyakorlatilag szünetelt az áramszolgáltatás. Az ünnepekre feloldották a szesztilalmat (de csak bort lehetett kapni), és a lapok főcímei szerint bőséggel volt gyümölcs az ünnepekre, ám a részletekből kiderül, hogy ez alatt egyedül az almát kell értenünk. A fővárosi eladási statisztikákból az látszik, hogy az abszolút slágertermék a zsírszalonna volt, mindezekből pedig szomorú következtetést vonhatunk le:

a forradalom utáni karácsonyon az emberek többsége hideg és sötét lakásban ünnepelt fenyőfa nélkül, az ünnepi menü pedig tepertőből állt zsíros kenyérrel.

Fenyőfa nélkül, ugyanis a szállítmány késve érkezett a fővárosba. Végül 15 ezer fenyőt kellett visszaszállítani, mert szenteste után ugyan ki költene karácsonyfára? A mozikban megjelentek a nyugati, sőt korhatáros filmek: olyan olasz és francia vígjátékok, amelyekre egy-egy csókjelenet miatt került 16-os karika. A nézőtereket egyébként nem tudták mivel fűteni.

Karácsonyi átverés

A hatalom az ünnepet megpróbálta felhasználni a mintegy 200 ezer menekült magyar hazacsábítására. A karácsony előtti napokban az újságok tele voltak a rokonok „hazahívó” személyes üzeneteivel. Az emigrációban ugyan nem feltétlenül olvasták a magyar lapokat, ám, aki leküzdhetetlen honvággyal küzdött, annak az új kormány amnesztiaígérete lehetett az utolsó lökés.

Viszont volt benne egy csavar, ami csak a hazatérés után vált világossá. Az amnesztia csupán az illegális határátlépés bűntettére vonatkozott. Ha az illető szerepet játszott a forradalomban – vagy ráfogtak ilyesmit –, azért felelnie kellett. Több olyan, Nyugatot megjárt, de onnan önként visszatért felkelőt végeztek ki, aki, bízva a kormány szavában, önszántából jött vissza Magyarországra.

Jack. Metzger / Comet Photo AG / ETH Zürich / Fortepan Gyerekek a magyarok karácsonyi ünnepségén a svájci Liestal város menekülttáborában 1956 karácsonyán.

És hogy ne ilyen sötéten zárjuk Budapest egyik legdepressziósabb karácsonyáról szóló cikkünket, Földváryné Kiss Réka kiemeli Tamási Áron Gond és hitvallás című írását, amelyet az írószövetség tagsága elvi nyilatkozatként fogadott el. Mintegy utolsó szó jogán, a teljes politikai reménytelenségben: „Meg kell hát szereznünk és éppen a szociális haladás érdekében a nemzeti függetlenséget, s a népi kormányzat útján meg kell teremtenünk az egészséges társadalmat. A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk, és munkába önteni törekszünk.”

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik