A magyar kormány tizenhét pontban sorolta fel azokat a vállalásait, amelyeknek a megvalósításával reménykedhet abban, hogy hozzájut az uniós helyreállítási alap nem csekély összegéhez. Ha év végéig nem sikerül megállapodnia az Európai Unióval, úgy ennek a remélt összegnek mintegy 70 százalékát, 1645 milliárd forintot elbukhat. (Talán nem is kellene forintban számolnunk, hisz ez az összeg még a 405 forint/euró számítás alapján volt igaz.)
Nos, ezeknek a vállalásoknak az ötödik pontjában szerepel „a közhatalom gyakorlásával vagy a közvagyon kezelésével kapcsolatos kiemelt bűncselekmények esetén alkalmazandó külön eljárás bevezetése” című ígéret. Amikor még augusztusban e jogszabály tervezetéről írtam, nem túl udvariasan egy „nagy kamunak” tituláltam a büntetőeljárási törvény eme módosítását.
Most megszületett a törvény, amelyről a Transparency International korrupcióellenes civil szervezet jogi vezetője, Ligeti Miklós – nálam finomabban fogalmazva – csak annyit mondott a szabadeuropa.hu-nak:
ettől a törvénytől nyugodtan alhatnak a korruptak, nem fogja elriasztani őket attól, hogy megtegyék, amit terveztek.
De ha már törvény született, érdemes a pillanatnyilag hatályos szövegre, pontosabban a tervezettől való eltérésekre vetni egy pillantást. Főképpen amiatt, mert a parlament törvényalkotási bizottsága szeptember 29-én (csütörtökön) este 6-kor nyújtotta be a módosítás módosítását – bármiféle egyeztetés nélkül –, amelyet október 3-án (hétfőn) sürgősségi eljárásban meg is szavazott az országgyűlési többség. Majd kedden hirtelen arról döntött a parlament, hogy az egészet normakontrollra megküldi az Alkotmánybíróságnak. De erről majd később.
A jogászok tudják, hogy jogszabályszövegeket egymással összevetni, a változásokat megtalálni, azokat egymáshoz és az eredeti büntetőeljárási törvényhez képest értékelni nem tartozik a legegyszerűbb feladatok közé. Különösen nem azoknak, akik nem is ezt a szakmát űzik, és mindössze egy röpke hétvége áll a rendelkezésükre.
Így azután a képviselők bátor többsége feltehetően a megszokott automatizmussal szavazott, míg a sajtó egy része némileg téves következtetéseket vont le a megváltoztatott törvényszövegből. Ilyen például az a sajtóbeli „rosszallás”, amely felrója az új szövegnek, hogy az eredeti változatból „kivette a korrupciós bűncselekmények közül a hivatali vesztegetés, illetve elfogadása enyhébbnek minősülő eseteit”. A helyzet azonban az, hogy a kivételek közül vették ki ezt a bűncselekményt, tehát a régi szövegben ez nem tartozott a kiemelt korrupciós bűncselekmények közé. Márpedig ha a kivételek közül vesznek ki valamit, akkor a főszabály vonatkozik rá, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy ez az enyhébb változat is kiemelt korrupciós cselekménynek minősül. Vagyis ezzel éppen szigorították, nem pedig enyhítették az eredeti szöveget.
Nem gondolom, hogy az új szöveg „felpuhította” volna a szabályozást, Ligeti Miklós sem erre utalhatott a korábban idézett mondatával. A korruptak ugyanis már az eredeti változat miatt is „nyugodtan alhattak”.
Az az eljárás, amely „bárki” számára lehetővé tenné, hogy a korrupciós ügyekben a nyomozás megtagadása/megszüntetése esetén kikényszerítse a büntetőeljárást, olyan hosszadalmas, nehézkes, annyi akadállyal tűzdelt, hogy eleve elriaszthat bárkit a kezdeményezésétől. Nem beszélve arról, hogy meglehetősen korlátozottak annak a „bárkinek” a jogai, ráadásul még sokba is kerül.
A bajok ott kezdődnek, hogy az ügyészség egy kereshető honlapra anonimizálva (felismerhetőség nélkül) teszi fel az általa megtagadott/megszüntetett korrupciós ügyek adatainak kivonatát. A tervezet első verziójában még a bűncselekmény megnevezése alapján sem lehetett keresni a honlapon, a végső változat legalább ezen javított, bár sokat ez sem segít azon, hogy valaki rátaláljon az őt felháborító, ám megszüntetett korrupciós ügyre. Megjelenik tehát egy kivonat ezen a honlapon, benne van például az, hogy egy adott kerületi ügyészség egy adott számon 2023. október 10-én sikkasztás miatt megszüntette a nyomozást. Hát, aki ennyiből nem jön rá, hogy ez az az ügy, amit ő keres, ne is nyúljon a laptopjához.
A törvény szerint az, aki bíróság elé akar vinni egy ilyen ügyet – hivatalos nevén a „felülbírálati indítványt előterjesztő, illetve a vádindítvány képviseletére jogosult személy” – elvileg az ügyész szerepében lép fel. De míg a nyomozó hatóságnak a nyomozás lefolytatására minimum 6 hónap, de akár 2 év is rendelkezésre áll, a mi „laikus ügyészünknek” ezt az eredetileg írt 15 nap helyett – a törvényalkotó nagylelkűségének köszönhetően – immár 30 nap alatt kell(ene) teljesítenie.
Tévesen jelent meg a hírek egy részében az is, hogy az új szöveg általában is megszüntette volna az ismételt felülbírálati indítvány előterjesztésének lehetőségét. Csak akkor nem lehet ilyet előterjeszteni, ha a nyomozást fiatalkorúval, kóros elmeállapotúval szemben, vagy azért szüntették meg, mert az ügyben fedett nyomozó vagy a hatósággal együttműködő személy szerepelt. Emellett a vádindítvány képviseletére jogosult személy (a „laikus ügyész”) akkor is benyújthatja ismételten a vádindítványát, ha azt a bíróság azért utasította el, mert nem volt jogi képviselője, vagy hiányos volt a vádindítványa, és ezeket a hiányokat 15 napon belül pótolja.
Állítólag senki nem érti, hogy ha a felülbírálati kérelem elbírálására eredetileg a Fővárosi Törvényszéken eljáró nyomozási bírók voltak illetékesek, akkor az új szöveg szerint miért a Budai Központi Kerületi Bíróság (BKKB) nyomozási bírói lesznek az illetékesek. Szerintem emiatt talán nem kell valamiféle ravasz fondorlatra gondolni: a fővárosnál 14, míg a BKKB-n 27 nyomozási bíró dolgozik. Ez persze annyira logikus, hogy én is csak találgatom, vajon tényleg ez lehet-e az ok.
Nem változott viszont az a törvényi szabály, hogy a felülbírálati indítványt előterjesztő, illetve a vádindítvány képviseletére jogosult személy jogi képviselete kötelező, és valamennyi beadványát csak a jogi képviselője útján nyújthatja be. Ettől azután változatlanul nem lesz olcsó mulatság laikusként eljárást kezdeményezni a kiemelten korrupt bűncselekmények elkövetőivel szemben.
Abban viszont korrektebb lett az új szöveg, hogy míg a korábbi szerint meg lehetett szüntetni az egész eljárást, ha akár a vádindítvány képviselője, akár az ő jogi képviselője mulaszt a bíróság előtti eljárásban, most ez vagylagos lett. Ha a jogi képviselő jelen van a tárgyaláson, az megtartható, ha csak a vádindítványt előterjesztő jelenik meg (jogi képviselő nélkül), a tárgyalás elnapolható és a jogi képviselő rendbírsággal sújtható.
Szó esett már arról, hogy nem olcsó egy ilyen eljárást kezdeményezni. Akkor meg végképp nem, ha a végén felmentik a vádlottat (kivéve, ha a felmentés a vádlott kóros elmeállapota miatt történt), vagy ha a „laikus ügyész” a vádat elejtette. Ilyen esetben valamennyi bűnügyi költséget – beleértve még azt a költséget is, amely esetleg tolmács vagy jeltolmács alkalmazása miatt merült fel – a vádindítványt benyújtó személynek kell viselnie. Ezen kívül
egy hónapon belül – jogszabályban meghatározott mértékben – meg kell térítenie a vádlott meghatalmazott védőjének azon díját és költségét, amely a bírósági eljárás során keletkezett.
Jogász kollégáimnak, ugye, nem ismeretlenek ezek a szabályok? Nem véletlen, hiszen gyakorlatilag a büntetőeljárási törvénynek a pótmagánvádlóról szóló fejezetéből lettek ide másolva.
És akkor most, ahogy ígértem, térjünk vissza arra, vajon miért küldte meg az országgyűlés a törvénymódosítást alkotmánybírósági normakontrollra. Tényleg az Alaptörvény 29. cikkében írtak miatt aggódnának, amely szerint „a legfőbb ügyész és az ügyészség független, az igazságszolgáltatás közreműködőjeként mint közvádló az állam büntetőigényének kizárólagos érvényesítője”? A beadványukban ugyanis erre hivatkoznak, azt kérdezve az Alkotmánybíróságtól, lehet-e joga az ügyészen kívül más személynek is vádkikényszerítésre, ez vajon nem sérti-e az ügyészi vádmonopóliumot.
Ugyanakkor a normakontroll-javaslatban a parlament nem csupán a már létező és (úgy-ahogy) működő pótmagánvádas eljárásra hivatkozik, hanem számos korábbi alkotmánybírósági határozatra is. Ezek mindegyike alkotmányosnak találta a pótmagánvádas eljárást, kimondva, hogy
az Alaptörvény 29. cikkében rögzített kizárólagosság az állam »elsőbbségét« fejezi ki a büntetőigény érvényesítése tekintetében. Ha az állam e jogával nem kíván élni, úgy ez a kizárólagosság is megszűnik.
A beadvány tartalma és hivatkozásai alapján úgy tűnik, hogy az országgyűlés a törvénymódosítás megerősítését kéri az Alkotmánybíróságtól. Merőben szokatlan ugyanakkor, hogy a parlamenti többség ilyen „bizonytalan” lenne a törvényhozáskor, tudomásom szerint erre még nemigen volt precedens.
Az Alkotmánybíróság az október 18-i teljes ülésén fogja tárgyalni a parlament indítványát „a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény módosításának alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló előzetes normakontroll vizsgálata (vádmonopólium)” elgondolkoztató címen.
Ennek ellenére nem akarok semmiféle összeesküvés-elméletet gyártani. Jogász vagyok, nem politikus.
