Kilenc hónap háború, 2018
Csuja László – a nemrég a Sundance filmfesztivál versenyporgramjában bemutatott Szelíd társrendezője – a kárpátaljai falvakban a mai napig élő szellemhitről akart dokumentumfilmet forgatni a 2010-es évek első felében, és akkor is épp ott volt terepfelmérésen, amikor a Krím annektálása után kipattant az orosz-ukrán konfliktus. Azt látta, hogy az ország másik felében dúló harcok nagyobb hatással vannak a kárpátaljai magyarok életére is, mint az ősi babonák, így félretette a helyi ördögűzőt és táltost bemutató filmtervét, hogy inkább a háborúról forgasson. A Kilenc hónap háború célja azonban távolról sem a haditudósítás: bár szerepelnek benne a fronton, telefonnal készült felvételek, de nagyobb része a hátországban, Beregszászon, játszódik, és inkább egy családtörténetet mutat be. Főszereplője a huszonéves, magyar származású Jani, akit sok társával együtt besoroztak a hadseregbe, és az őt egyedül nevelő anyja tiltakozása ellenére – vagy talán épp amiatt – úgy dönt, hogy nem szökik meg külföldre a szolgálat elől, hanem tényleg bevonul szolgálni a tőlük 1500 kilométerre zajló háborúban.
„Nem vagyok már ötéves gyerek, oda megyek, ahova akarok” – fakad ki egy vitában Jani, aki érezhetően önállósodási pontként tekint a bevonulásra, nem feltétlenül mérve fel azt, milyen lelki traumákkal járhatnak az ottani tapasztalatok. A stáb másfél éven keresztül követte a félresiklott felnövekvés-történetet és a családi kapcsolatok/erőviszonyok átalakulását, így a szereplők tényleg teljes természetességgel viselkedtek a kamerák előtt. A Beregszászban felvett, vitákkal és feszültséggel együtt is intim családi jeleneteket hatásosan ellenpontozzák az egyre szűkszavúbb Jani – suttyomban rögzített – bejelentkezései a frontról. Ezek a hiányos felvételek sokszor nem is bemutatják, inkább csak sokat mondóan érzékeltetik, mi mindent élhetett át az ott töltött hónapok alatt. Most, amikor az orosz invázió megindulása után érkeznek a menekültek az ukrán-magyar határra, csak még aktuálisabb és torokszorítóbb lett a Kilenc hónap háború látlelete a lassan kilenc évre nyúló konfliktusról. (A film Magyarországon a Netflix kínálatában látható.) JM
A káosz ügynökei, 2020
Az orosz dezinformációs gépezetre és a trollfarmok létezésére akkor a 2016-os amerikai elnökválasztás után kapta fel a fejét a nyugati közvélemény, amikor széles körben elterjedt a nézet, hogy az oroszok beavatkoztak – vagy legalábbis megpróbáltak beavatkozni – a választások kimenetelébe. Ennek, az amerikai sajtót évekig lázban tartó teóriának eredt nyomába az Oscar-díjas dokumentumfilmes, Alex Gibney is. A 2020-ban az HBO-n bemutatott A káosz ügynökei nagyon alaposan, két részben és összesen 439 percben járja körbe a kérdést, így alaposan el tud időzni az előzményeken is. Így kerül képbe az orosz-ukrán konfliktus is: a trollfarmok ugyanis korántsem 2016-ban jöttek létre, hanem már a 2014-es ukrán válság idején hadrendbe állították őket, amikor Oroszországnak nagyon fontos volt, hogy mind az ukrán, mind a nyugati közvéleményben zavart keltsen azzal kapcsolatban, mi is történik pontosan a háborúba süllyedő országban.
A film bemutatja, hogy ismerték fel és használták ki Putyinék az információs hadviselés jelentőségét, és igyekszik érthetően feltérképezni azt az elképesztően szövevényes propagandagépezetet, amely az évek során a Kreml körül szövődött, és a kézivezérelt médiatermékektől a titkosügynökökön át a milliárdos üzletemberekig ér. Az amerikai beszélő fejeknél sokkal tanulságosabbak azok a részek, amelyekben oroszok mesélnek: például egy fiatal hacker, aki az egyik trollfarmon dolgozott, vagy azok az újságírók, akik elsőként leplezték le ezeket a műhelyeket, illetve a mögöttük álló, Putyin-közeli oligarchákat. Egyikük rezignáltan számol be a cikk megjelenése után kapott halálos fenyegetésekről, és arról, hogy még egy levágott bikafejet is küldtek neki a szerkesztőségbe finom célzásként. A filmből kettős kép rajzolódik ki: a nagyüzemi trollkodás bizonyos szempontból megmosolyogtatóan amatőr volt (ezért is volt olyan könnyű beférkőzni újságíróként), másfelől viszont elképesztően tudatos és fegyelmezett. A káosz ügynökei ugyan nem tudja megválaszolni „a vajon összejátszott-e Putyin és Trump?” kérdést, de így is nagyon tanulságos, ha a dezinformációs hadviselést akarjuk megérteni, ami várhatóan nem gyengülni, hanem csak erősödni fog az orosz-ukrán konfliktus eszkalálódása nyomán. (A film az HBO GO kínálatában látható, két részben.) JM
Winter on Fire: Ukraine’s Fight for Freedom, 2015
Nem tudtuk elképzelni, hogy ilyesmi megtörténhet
– ez talán az egyik leggyakrabban hallott mondat, amióta kiderült, Putyin hónapok óta tartó erődemonstrációja nem üres fenyegetés, hanem tényleg katonai erővel támadták meg Ukrajnát. Nos, az ukránok ezen a sokkon már egy ideje túl vannak: szó szerint elhangzik ebben a dokumentumfilmben is, melyet at Euromajdan-tüntetések 93 napjáról forgattak 2013-14 telén. Bár annak idején a kijevi események világszerte komoly nyilvánosságot kaptak, nyolc év nagy idő, ebben az információzuhatagban pedig pláne az. Így már alig emlékszünk erre az időszakra, pedig az elemzők nem győzik hangsúlyozni, ide vezethető vissza a mostani krízis is: 2013-ban Viktor Janukovics államfő nem írta alá a társulási szerződést az EU-val, helyette inkább Oroszországgal fűzte szorosabbra a kapcsolatokat. A kirobbanó tömegtüntetéseket brutális terrorral próbálták szétverni, de a társadalom minden rétegét képviselő tüntetőket nem tudták megtörni. Putyin terve akkor nem jött be, Ukrajna nem az orosz utat választotta.
A fentebb idézett mondat akkor hangzik el, amikor a tüntetők szembesülnek vele, a rohamrendőrök szétvertek egy orvosi rendelőt, csak azért, mert sebesült tüntetőket ápoltak ott. Ekkor még nem is tudták, hogy éles lőszerrel is lőnek majd rájuk. A mostani orosz támadás fényében különösen felkavaró Jevgenyij Afinejevszkij Oscarra is jelölt filmje: fiatalok szólalnak meg benne, akik nem akarják elveszíteni a jövőjüket; és különféle hitű és világnézetű emberek, akiket az köt össze, hogy nem akarnak diktatúrában élni. Bár a rendezőt bírálták, amiért nem adott helyet annak az orosz politikában mai napig népszerű narratívának, miszerint neonácik műve volt az Euromajdan, és talán valóban kitérhetett volna a film arra, hogy szélsőségesek is voltak a tömegben, ez nem von le semmit az értékéből. A kamera az első, békésnek induló, de vérbe fojtott diáktüntetésektől Janukovics meneküléséig követi az eseményeket: ott van a frontvonalban, amikor tüntetőket lőnek agyon az utcán vagy „csak” agyba-főbe verik őket, és az események sűrűjében mutatja a pár hónappal később visszaemlékező főszereplőket is. Nem lehet nem arra gondolni, hogy hol vannak most és mit gondolnak ezek az emberek, akik akkor, 2014-ben azt hitték, mégis ők döntenek a jövőjükről? De pont ezt a filmet látva az lehet az érzésünk, hogy akármi is történik a harctereken, megtörni őket nagyon nem lesz könnyű. (A film a Netflixen látható, angol felirattal.) IB
Rossz utak, 2020
Natalja Vorozsbit ukrán rendező még 2017-ben állította színpadra a Rossz utakat, amelyet aztán vászonra is ő adaptált három évvel később. Ez volt rendezői debütálása is, mely egyből Ukrajna 2022-es Oscar-jelöltje lett, és amely úgy beszél a kelet-ukrajnai háborúról, hogy egyetlen tankot, lövést vagy halálos áldozatot nem mutat. Nem halálosat viszont eleget, a négy részből álló szkeccsfilm ugyanis épp azt állítja fókuszba, hogyan szivárog be az elmérgesedett orosz-ukrán konfliktus a hétköznapi emberek mindennapjaiba. Ott van az iskolaigazgató körül, aki úgy furikázik részegen, iratok nélkül a frontvonal közelében a terrorelhárítók által szigorúan ellenőrzött területen, mintha nem ácsorognának Kalasnyikovval strázsáló katonák az út mellett. De eléri az ukrán tiniket is, akik barátjukat várják haza a frontról, közben arról csevegnek, hogy mennyire ciki már orosz tévécsatornákat nézni. Náluk sokkal jobban érzi az erőszak közelségét az ukrán újságírónő, akit egy katona rabol el, hogy egy lepusztult kórház erősen horrorfilmes díszletei közt alázza meg különféle kegyetlen módszerekkel a nőt. De még a csirkegázolást is átitatja a szétzilált közhangulat, amikor már-már hidegháborús helyzet alakul ki egy gazdag városi nő és egy szegény falusi házaspár között.
Az újságírónő szálát leszámítva a Rossz utak történetei önmagukban teljesen hétköznapi helyzetek, konfliktusok lennének, mégis annyi feszültséggel vannak átitatva, hogy a háttérből beszűrődő robbantások, a rádióból hallható hírfoszlányok nélkül is tapintható az ember és ember közti bizalmatlanság, gyanakvás, esetenként rettegés. Mindhárom történetben vannak olyan pillanatok, amikor egy hajszál választja el a szereplőket attól, hogy fizikailag is bántsák egymást, ám az utolsó előtti pillanatban mindig felvillan az emberség, és nem lépik át azt a bizonyos határt. Ennek a totális ellentéte történik a katona és az újságírónő szála esetében, amikor a konfliktus a tettlegesség egyik legbrutálisabb formáját ölti, ennek megfelelően ez a film legsúlyosabb, legkomplexebb, mégis leghatásosabb része, amelyet viszont rettentő nehéz végignézni. A Rossz utak fájóan találóan fogja meg azt az áldozatát a háborúnak, amely nem tud látványosan romba dőlni, sem vérezni, mégis pusztítóbb lehet minden másnál: az emberséget. (A Rossz utak elérhető az HBO GO kínálatában.) PZS
No Obvious Signs (2018)
Nem látható külsérelmi nyom – nagyjából így fordítható le Alina Gorlova 2018-ban megjelent dokumentumfilmjének címe, amely arra a rövid, ám annál kegyetlenebb mondatra utal, amelyet az ukrán katonák nagyon gyakran kapnak, amikor pszichés problémáikkal felkeresik a kórházat. Okszana Jakubova testén és lelkén egyaránt sebeket hagyott a katonai szolgálat, ám ő a szerencsésebbek közé tartozik abból a szempontból, hogy kért és kapott segítséget. A 46 éves nő, aki három éven át szolgált egy zászlóalj alparancsnokaként és HR-eseként az ukrán hadseregben, azért járult hozzá rehabilitációja megfilmesítéséhez, hogy megmutassa: bármilyen szörnyűségeket is élnek át a csatatéren, a neheze gyakran csak utána jön. Akkor, amikor vissza kéne illeszkedni a hétköznapokba, ám borzasztó emlékek nem hagynak sem enni, sem aludni, az önpusztítás viszont egyre vonzóbb megoldásnak tűnik.
A kamera főleg Okszana beszélgetéseit rögzíti a pszichoterapeutájával, de akkor is ott van a nővel, amikor pánikrohamok közepette ölti fel újra katonai uniformisát, hogy beadhassa felmondását, amely nem megy olyan könnyen, mint ahogy azt hinnénk. A poszttraumás stressz szindrómával küzdő Okszana elcsukló hangon mesél az elmondhatatlanról, arról, hogyan égtek bele elméjébe bajtársai utolsó pillanatai, milyen érzés felhívni egy halott katona családját, vagy mappákba rendezni az áldozatok adatait és fotóit, amelyeket mai napig a számítógépén őriz. Súlyosbodó pánikrohamai miatt olyan egyszerű dolgok is pokoli nehezek számára, hogy elaludjon vagy felszálljon a metróra. Depressziója egyik mélypontján azt mondja terapeutájának, hogy azok az igazán szerencsések, akik meghaltak a háborúban, és nem kell az onnan hazahozott emlékképekkel tovább élniük. A ma már a pénzügyminisztériumban dolgozó nő ugyan még bőven nincs túl a súlyos traumán – a film felveti a kérdést, hogy egyáltalán túl lehet-e lenni ezen valaha? –, a háború egyik, nem elég figyelmet kapó következményére irányítja a figyelmet. Arra, hogy külsérelmi nyomok ide vagy oda, ideje komolyan foglalkozni a háborút megjárt katonák pszichés állapotával, mert míg a háború előbb-utóbb véget ér, emlékezetükben még nagyon sokáig ott maradnak a csatatéren. PZS
A per
Oleg Szencov krími születésű ukrán filmest, Euromajdan-aktivistát 2014 májusában, a félsziget annektálását követően tartóztatta le az orosz titkosszolgálat. Oroszországba vitték, három hétig tartották fogva érintkezési lehetőség nélkül, majd terrorizmussal vádolták, azt állítva, hogy támadást tervezett hidak, távvezetékek és egy Lenin-emlékmű ellen. Róla szól A per című 2017-es dokumentumfilm, amelyet egy üzbég származású, Moszkvában élő dokumentumfilmes, Askold Kurov forgatott kollégájáról. A film egyértelmű hősként mutatja be Szencovot, és a kellő hatás elérése érdekében nem riad vissza az érzelmes zenék használatától. Láthatjuk a tárgyalást, amelyen az önmagát védő Szencov a súlyos vádak árnyékában sem hajlandó visszavonni álláspontját: a rácsok mögül mondja el újra, hogy nem ismeri el a Krím elcsatolását és katonai megszállását. Közben megszólalnak barátok, családtagok és a Szencovot támogató filmesek is.
Szencovot végül húsz év börtönre ítélték, és A per 2017-es bemutatásakor még ennek az elején járt csak, de 2019-ben egy orosz-ukrán fogolycsere keretében kiszabadult. A politikusok, foglyok rokonai és újságírók között ott volt a Szencov gépét váró tömegben Kurov is, akivel 2020-ban készítettünk interjút az ügyről, az orosz sajtószabadság állapotáról és a putyini rendszer szívósságáról:
Mikor a börtönben meglátogattam, azt mondta, hogy szereti a filmjeimet, és bocsánatot kér, de A pert sosem fogja megnézni. Eleve nehéz önmagunkat nézni filmen, arról már nem is beszélve, hogy nem akarta újra átélni az egész meghurcoltatást. Teljesen érthető, de talán majd egyszer eljön az az idő, amikor képes lesz megnézni.
JM
Kiborgok – Az igazi hősök nem halnak meg (2017)
Műfajidegen címe ellenére a Kiborgok nem egy ZS-kategóriás sci-fi, hanem háborús dráma, amelyről nem árt tudni azt sem, hogy a büdzsé közel felét (1,8 millió dollárt) az állam adta, de az ukrán védelmi minisztérium és a hadsereg is támogatta a filmet, tehát óhatatlanul is van egy propagandajellege. Az ország legnagyobb filmfesztiválján agyondíjazták a Kiborgokat, az ukránok új nemzeti filmet avattak általa, ám ez a témaválasztást tekintve nem is olyan meglepő: a donyecki repteret védő, ezáltal nemzeti jelképpé váló önkéntes katonákat magasztalja fel. A stratégiai fontosságú repteret 2014-ben akarták megkaparintani a szakadárok, az ukrán katonák az önkéntes csapatokkal kiegészülve azonban hónapokon keresztül sikeresen állták a sarat, emberfeletti küzdelmük miatt nevezték el őket az ukrán lapok kiborgoknak.
Ahtem Szeitablajev rendező a nagyszabású amerikai háborús mozik narratíváját követi: látványos akciójelenetek, katonás jópofáskodások és drámai pillanatok váltják egymást gyors egymásutánban. A háborús zónába a néző öt katona sorsán át lát be, akik a legkülönbözőbb háttérrel, meggyőződéssel vagy motivációval rendelkeznek, de még a háború lényegéről és különböző elképzeléseket vallanak, mégis önként vonulnak a reptér, a nemzet védelmére. Bár láttunk már ezer ilyen filmet, és a Kiborgok tényleg elég erősen merít a futószalagos harcolós drámákból, mégsem a szokásos háborús igazságokat puffogtatja azzal a különbséggel, hogy ezek most ukránul vagy oroszul hangoznak el. A különféle háttérrel rendelkezői szereplői által megkísérel az orosz-ukrán konfliktus mélyére ásni, ezzel együtt nem fekete-fehér konfliktusként festi le a két fél szembenállását, hanem szereplői által rávilágít a szovjet utódállamok közti viszonyrendszer természetére is, annak minden ellentmondásosságával együtt. (A film a YouTube-on látható, angol felirattal.) PZS
