Nemigen látszik, mi lett volna a jó megoldás az alábbi esetben. A csepeli HÉV-nek a napokban elromlott az ajtaja, így természetesen nem tudott tovább közlekedni. Az utasokat azonban a sötétben a nyílt pályán szállították le, ami – ismerve a régi vonatok magasságát – nem egyszerű és egyáltalán nem tűnik biztonságosnak. Krisztina levele következik, amelyet egyben a BKK-nak is címzett.
A beszámolómmal vártam egy egész napot, mert nem akartam, hogy túlságosan elragadjanak az érzelmeim. Az esetet azért osztom meg, mert meglátásom szerint a műszaki meghibásodást a sofőr helytelenül kezelte, még abban az esetben is, ha erre az esetre szigorú szabályok vonatkoznak. (Lehet, hogy a szabályokon kellene változtatni?)
Kedden (november 24.) este a H7-es (csepeli) HÉV-en utaztunk a szokásos tumultusban, röviddel 17 óra után. Éppen kezdett besötétedni, amikor a Boráros térről a Szabadkikötőhöz értünk. Az ajtókat itt a sofőr csak sokadszori próbálkozásra tudta bezárni, 1-2 percet elmolyolt vele. Elindult a szerelvény, majd amikor már éppen kezdte felvenni az utazósebességet, a jobb oldali ajtók komótosan kinyíltak és úgy is maradtak.
Fotó: BKK
A szerelvény persze megállt, ezután megint 1-2 perces ajtócsukogatás következett, végül a sofőr bemondta, hogy az ajtó meghibásodott. Ez roppant magas információértékkel bírt, hiszen az utasok az ajtócsukogatásból soha nem jöttek volna rá. Mindenki hiányolta, hogy nem mondja meg a sofőr, indulunk-e tovább, mikor indulunk, vagy mi fog történni. Aztán bemondta, de nem volt köszönet benne. Közölte velünk, hogy akkor a bal oldali ajtókat kinyitja, ott lehet leszállni a sínekre, aztán ki-ki menjen amerre lát. Ja, és nem jön azon a sínen HÉV. Hurrá.
Én a bal oldali ajtónál álltam közvetlenül. Amint kinyíltak az ajtók, az emberek megindultak a lépcsőhöz, lökdösve engem is, aki még nem döntöttem el, ott akarom-e kitörni a nyakam, vagy inkább ellenállok. Végül elkapott a birkaszellem, elindultam lefelé a lépcsőn én is, aztán landoltam a köveken fél lábbal, mert a másik fennakadt az alsó lépcsőn kb. mellmagasságban (120 cm-ről beszélünk), és a fennakadt térdem is diszkréten reccsent hozzá.
Ezt megkoronázta a lépcső másik felén leszálló, szintén szerencsétlenkedő utas, aki még jó nagyot taszított is rajtam – persze nem direkt -, hogy ha eddig nem estem el, akkor most talán majd sikerül. De nem sikerült, mert a jobb lábam továbbra is fent volt a lépcsőn. Úgy kellett ráüvöltenem a következőkre, hogy talán nem kéne fellökni.
Mindössze egy ember kérdezte meg tőlem, amikor végre leoperáltam a lábam a lépcsőről, hogy minden rendben van-e. Akkor azt mondtam, igen, de később kiderült, hogy cseppet sem, bár nem volt súlyos a sérülés (“csak” izomhúzódás mindkét combomon, aminek nem tett jót a több kilométeres sétálás Csepel központja felé).
A kukksötétben elbotorkáltunk a Szabadkikötőhöz, ahol lemásztunk a nem túl utasbarát lépcsőkön (nincs két egyforma magas lépcsőfok benne), aztán gyalog a Weiss Manfrédon. Közben a HÉV a jobboldalán nyitott ajtókkal visszament a Szabadkikötő felé (hogy beállt-e a megállóba, nem tudom, de szívesen éltem volna a lehetőséggel a leszállásnál), majd teljes kivilágításban, nyitott ajtókkal elvágtatott a Szent Imre tér felé.
Bennem kérdések merültek fel: miért kellett mindenképpen leszállnunk a sínekre? Talán közvetlen életveszély volt? Mi történt az idősekkel, gyerekekkel, mozgássérültekkel? Őket ki szedte le onnan vajon? Ha az utasok, akkor feltétlenül nekik kellett ezt tenniük? Mi lett volna, ha működésbe lép az életösztönöm, és nem vagyok hajlandó a testi épségemet kockáztatni egy megkérdőjelezhető felszólításra?
A sofőr vajon hogy ellenőrizte, hogy maradt-e valaki a kocsikban? Miért nem tájékoztattak arról, lesz-e HÉV-pótló, vagy hol tudunk egy buszra felszállni legközelebb? (Egyébként láttam HÉV-pótlót, ami Csepelről kifelé tartott, és később a csepeli buszok is bemondták, hogy HÉV-pótló közlekedik. A 179-es busz viszont nem a legsűrűbb járat.)
Ki tudott volna arról, ha megsérülök és ottmaradok a síneken? Az utastársak nem igazán foglalkoztak a többiekkel, és a sötétben nem is lehetett látni, ha valaki elesett. Az egy dolog, hogy van mobilom, de talán még nem kötelező a BKK-jegy mellé mobilt is vinni… És ha nem tudok telefonálni?
Mi lett volna a jó megoldás? Azóta is eszembe jut néha, és holtbiztos, hogy többet nem állok ajtó mellé, de nem is szállok le a sínekre, ha nem muszáj. Szedjenek le a katasztrófavédelmisek vagy a rendőrök, ha ez annyira fontos. Vagy legalább tegyenek oda egy létrát.
Tisztelt BKK!
A fenti kérdéseimet Önökhöz is intézem, és várom szíves válaszukat.
A fenti bejegyzésre reagálva a BKK az alábbi tájékoztatást adta, a központ egyben megválaszolta olvasónk kérdéseit is.
2015. november 24-én délután a Boráros térről Csepelre közlekedő vonat Szabadkikötő megálló után megállásra kényszerült, mivel a jobb oldali ajtósora kinyílt. A járművezető a hibát nem tudta elhárítani, az ajtókat nem sikerült úgy becsuknia, hogy utána a szerelvény tovább tudjon közlekedni. Nyitott ajtókkal utasokat szállítani nem szabad.
Az ajtók nyitott állapotát a járművezetőnek kontroll lámpa jelzi. Ha menet közben a kontroll lámpa világít, a vonatot azonnal meg kell állítani, és meg kell keresni a nyitott ajtót. Egyben az utasokat tájékoztatni kell a műszaki hibáról és felhívni a figyelmüket, hogy a kinyíló ajtókon ne szálljanak le.
Ha a hiba egy, vagy két ajtó miatt áll elő, és az ajtó bezárható, akkor azt a járművezető a vonaton rendszeresített zárószerkezettel le tudja zárni, és az utasokat tovább szállíthatja. Ez esetben azonban valamennyi ajtó nyitva volt, így a járművel utasokat szállítani nem lehetett.
A járművezető a meghibásodásról, és arról, hogy így nem tudnak tovább közlekedni, a hangosító berendezésen keresztül tájékoztatta az utasokat.
A közlekedési hatóság által jóváhagyott F.2 számú forgalmi utasítás vonatkozó előírásait betartva a járművezető engedélyt kért, és kapott is a vonal felügyeletéért felelős diszpécsertől az utasok leszállítására. Ehhez az szükséges, hogy a vonat melletti vágányon a vonatközlekedést megszüntessék.
Mivel az eset Szabadkikötő megállóhely után körülbelül 200 méterre történt, az adott helyzetben legcélszerűbb megoldást az jelentette, ha azok az utasok, akik le tudnak szállni a pályára és tudnak a pályán menni, Szabadkikötő megállóig visszagyalogolnak, majd onnan akár egy “segély” szerelvénnyel, akár pótló autóbusszal folytathatják útjukat.
A járművezető erről tájékoztatta az utasokat, majd kinyitotta a jármű bal oldali ajtóit is.
A vonatról a járművezető kérése ellenére már a meghibásodáskor, a kinyíló ajtókon keresztül is szálltak le utasok, illetve a baloldali ajtónyitás után Szabadkikötő helyett Szent Imre tér felé kezdtek gyalogolni. A leszálló utasoknak a helyszínen lévő két biztonsági őr tudott segítséget nyújtani.
Ezt követően a járművezetőnek a szerelvény másik végén lévő vezetőállásából sikerült az ajtókat becsuknia, és a vonaton fennmaradt utasokkal Szabadkikötő megállóig visszamennie. Az utasok leszállása után, ismételt vezetőállás cserét követően immár üresen a csepeli kocsiszínig vezette a szerelvényt.
A blogbejegyzésben megfogalmazott kérdésekre a következő választ adjuk:
“Bennem kérdések merültek fel: miért kellett mindenképpen leszállnunk a sínekre?”
Ebben az esetben, azoknak az utasoknak tudjuk biztosítani a jármű elhagyását, akik önállóan, vagy utastársaik segítségével képesek rá. A hiba jellegéből adódóan nem volt előre látható, hogy a helyzet a jármű elhagyása nélkül mennyi időn belül oldható meg.
“Talán közvetlen életveszély volt? Mi történt az idősekkel, gyerekekkel, mozgássérültekkel? Őket ki szedte le onnan vajon? Ha az utasok, akkor feltétlenül nekik kellett ezt tenniük? Mi lett volna, ha működésbe lép az életösztönöm, és nem vagyok hajlandó a testi épségemet kockáztatni egy megkérdőjelezhető felszólításra?”
Közvetlen életveszély nem volt, ezért a vonatot nem volt kötelező elhagyni, így (azoknak,) akik kockázatosnak érezték magukra nézve a leszállást, mind a járművezető, mind a helyszínen tartózkodó biztonsági őrök segítséget tudtak volna nyújtani. Ez jelentheti a várakozást a hiba elhárításáig, vagy élőerős segítséget, végső esetben pedig a katasztrófavédelem közreműködését kérve az utasok biztonságos leszállításában és a megállóhelyig való eljuttatásában.
“A sofőr vajon hogy ellenőrizte, hogy maradt-e valaki a kocsikban?”
A jármű elhagyása nem volt kötelező, épp ezért a járművezető valamennyi kocsi ellenőrzése során a leszállást nem vállalókat tájékoztatta arról, hogy mi fog történni.
“Miért nem tájékoztattak arról, lesz-e HÉV-pótló, vagy hol tudunk egy buszra felszállni legközelebb? (Egyébként láttam HÉV-pótlót, ami Csepelről kifelé tartott, és később a csepeli buszok is bemondták, hogy HÉV-pótló közlekedik. A 179-es busz viszont nem a legsűrűbb járat.)”
A járművezető nem volt az információ birtokában.
“Ki tudott volna arról, ha megsérülök és ottmaradok a síneken? Az utastársak nem igazán foglalkoztak a többiekkel, és a sötétben nem is lehetett látni, ha valaki elesett. Az egy dolog, hogy van mobilom, de talán még nem kötelező a BKK-jegy mellé mobilt is vinni… És ha nem tudok telefonálni?”
Mind a járművezető, mind a biztonsági őrök áttekintették a pályát, valamint a forgalom beindítása előtt a pályarész bejárására is sor került.
“Mi lett volna a jó megoldás? Azóta is eszembe jut néha, és holtbiztos, hogy többet nem állok ajtó mellé, de nem is szállok le a sínekre, ha nem muszáj. Szedjenek le a katasztrófavédelmisek vagy a rendőrök, ha ez annyira fontos.”
Megértjük a kedves utas felháborodását a történtek miatt, ugyanakkor szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy ez egy rendkívüli helyzet volt, amiben kollégáink igyekeztek a lehető legjobb tudásuknak megfelelően helytállni. Sajnáljuk, az őt ért kellemetlenséget, és ahogy az eddigiekben is, azon dolgozunk, hogy a hasonló, előre nem látható események kezelése az utasok számára minél kisebb fennakadást okozzanak.
Az ilyen és hasonló esetekben a sérülések elkerülése érdekében azt javasoljuk, hogy kérjen segítséget munkatársainktól, akik nagyon szívesen, akár külső erőforrás bevonásával is, közre fognak működni.
