A nyolcvanas évek vége táján elkezdett fájni a jobb térdem. Ugyan már, ez nem fájhat, hiszen úszó vagyok, s az úszás ízületkímélő sport, szóval nem igazán törődtem vele, majd elmúlik alapon éltem az életemet.
Végül kiderült, hogy porcleválásom van. (Na, hogy vajon mitől, azt egyik kollégám sem tudta, én meg az ortopéd szakvizsgám ellenére szintén totál nem értettem az egészet.)
Dagad, dagadt egyre, gondoltam, sebaj, én majd leszívogatom, ahogy kell, otthon a konyhaasztalon ülve.
Műtét lett a vége, egy kollégám artroszkóppal kivette, amit kellett, aztán évekig hibátlanul működött az ízület, olyannyira, hogy rendszeresen futottam vele, és megcéloztam a maratoni távot. Imádtam futni, bár nem ment olyan jól és gyorsan, mint a vízben haladás.
Aztán 2018 karácsonyán beroppant a térdem. Rettentően fájt, és oly csálén állt, csoda, hogy képes voltam járni vele. Húztam az időt, végig kilincseltem mindent és mindenkit, ahol akár alternatív módon, de legalább enyhülést ígértek. Ám érvényesült Cser tanár úr mondása az egyetemről, miszerint: „Ne sürgesd a beteget, a fájdalom egy idő után visszakergeti az orvoshoz, és ő kéri majd, hogy operáljuk meg.”
Velem is így történt: 2019 húsvétján, ráadásul a névnapomon új térdet hozott a nyúl.
Ismét hibátlanul, fájdalommentesen működött a térdem. Egyetlen furcsaság adódott, de az is inkább vicces volt, mint zavaró.
A gyógytorna mellett természetesen úsztam is, méghozzá a Szőnyi úti BVSC-uszodában, amit a saját kezemmel én (is) építettem valamikor az őskorban. Épp egymagam tempóztam a medencében, élveztem a vizet, a mozgást, de leginkább azt, hogy nem fáj, amikor arra lettem figyelmes, hogy valami kattog a vízben.
Idő kellett rájönnöm, hogy a térdem zajong.
Vicces volt, szerencsére a legkevésbé sem fájt.
Ellenben két évvel később, tavaly októberben beroppant a csípőm is, na, az aztán fájt.
Decemberben ismét operáció, azóta a röntgenen úgy fest a jobb oldalam, hogy elmehetnék Terminátornak (vasak bőrkötésben).
Egy darabig jól voltam, aztán ismét beszivárgott az életembe az állandó fájdalom, kutattuk az okát, még a protéziscsere is szóba jött, de mázlimra kiderült, hogy úgynevezett nyáktömlőgyulladásom van. Hurrá, az még úgysem volt.
Úgy tartják, a fájdalom a barátunk, de ebből a nagy igazságból én semmit nem éreztem, és igencsak megzuhantam.
De (szinte) mindig van kiút, van gyógymód, ami számomra, nem meglepő, ismét a víz lett.
Azóta ismét a Komiba járok, már csak azért is, mert a húgom, Eszter ott dolgozik, így együtt lehetek vele.
A kuncogás dacára másnap Ági, a szupergyógytornászom azzal áll elő, hogy ki kellene próbálnom az aquafitneszt.
Az első foglalkozás előtt leúsztam a magam kétezer méterét, majd beálltam egynek a sok mozgásproblémás közé. Lépegettem, mint a többiek, szaladtam is, spárgáztam, térdet emeltem, kutyaúszásban kavartam a kezemmel, derekamon övvel tapostam a vizet – és majd’ megfulladtam.
A végén szerencsére megdicsért Peti – mégiscsak a barátja édesanyja vagyok.
Könnyű annak, szólt egy sorstársam, akinek van ehhez izomzata.
Nos, valaha nekem is volt, de az sem ilyen mozgásra terveztetett.
Estére olyan izomlázam támadt, mozdulni alig tudtam.
A második alkalom pont olyan nehéz volt, mint az első, viszont olykor élvezetes is; a harmadik még élvezetesebb, és így tovább.
Azóta is gyógyulok, erősödöm: a víz újfent meggyógyít.
