Kultúra

Gyarmati Andrea: Lóg a gyerek, mint a szafaládé

Getty Images
Getty Images
Jó az neki?

Időpontot kért egy apuka a rendelőbe, személyes találkozásra. A telefonban annyit árult el, hogy a gyereke sportolásával kapcsolatban konfliktus robbant ki otthon, ez ügyben kéne tanács. Legyezte a dolog a hiúságomat, mégiscsak negyvenhat éve befejeztem a versenyzést, s lám, nemcsak doki néniként, hanem sportolóként is számon tartanak.

Adtam időpontot.

Nemrég költöztek a körzetembe, a családból egyedül az anyukával találkoztam, ő adta le nálam a gyerek tajkártyáját. Most pedig az apuka érkezik a kilencéves fiúval; mindketten erősen túlsúlyosak.

Kiderül, a fiúcska istene a számítógép, őstehetségként száguldozik a virtuális világban, sportol is, szintén virtuálisan: dzsungelben csörtet, autóversenyzik, kosarazik az NBA-ben. Ebben a valódi világban viszont jobbára ül, de azt legalább a legmenőbb edzőcipőkkel a lábán és a legpöpecebb baseballsapkákkal a kobakján teszi. Nem csoda, hogy testnevelésórán rendre kudarcot vall, futásnál azonnal elfogy a levegő, húzódzkodásra semmi sansz, a szókimondó tesitanár a minap azzal frusztrálta, hogy „úgy lógsz, fiam, mint egy szafaládé”, amin apuka kiakadt, nem is teljesen alaptalanul.

A minap anyuka megelégelte a punnyadást, sportolni vinné a gyereket, amin apuka ismét kiakadt, ugyanis a ház ura Winston Churchill elvét vallja, miszerint: csak semmi sport!

Azóta állóháború dúl köztünk. A feleségem annak idején sajnos válogatott versenyző volt, a sport a mániája, és most a gyereket is belerángatná ebbe az időigényes hobbiba. Pedig késő bármihez, s amúgy is tök felesleges, hiszen a gyerekünk boldog a gép mellett, ráadásul a sport sérülésveszélyes, simán tönkrevághatja az ember egészségét

– így az apuka. És tényleg arra jutottak, hogy a vitájukban legyek én a döntőbíró: anyuka a sportmúltam miatt bízik meg bennem, apuka pedig azért, mert „mégiscsak orvos lett magából”.

Nagy levegőt veszek, belekezdek.

Elmesélem, hogy mindazt, amit elértem, nagyrészt a sportnak köszönhetem, ezért nyilván elfogult vagyok.

Elmesélem azt is, hogy tanárok, edzők és sportorvosok beszámolói alapján bizton kijelenthetjük, hogy a gyerekeink évről évre lustábbak, tunyábbak, egyre túlsúlyosabbak, és ennek egyértelmű oka, hogy a számítógépet és a tévét választják, de nem a mozgás mellett, hanem helyette. Tény: még egy-két évtizede is a szabadidejük nyolcvan százalékát levegőn töltötték a gyerekek, ma ez az arány alig tíz százalék.

A legfontosabb a minta, hiszen a mozgáshoz csak a mozgás csinál kedvet. Ha a gyerek azt látja, hogy a szülei futnak, úsznak, sportolnak bármit, ő is mindaddig próbálkozik, míg megtalálja a számára legkedvesebb mozgásformát, és szerencsés esetben beleszeret.

A gyermekorvosi szakirodalom a mozgásszegény életmód számos veszélyét tartja nyilván, úgymint:

  • túlsúlyra való hajlam,
  • gyengülő immunrendszer,
  • légzési zavarok,
  • fáradékonyság,
  • koncentrálási problémák,
  • testtartási gondok,
  • alacsony frusztrációs határ,
  • gyenge önbecsülés,
  • agresszivitás,
  • szellemi tunyaság.

Egyik szörnyűbb, mint a másik.

Viszont: egyesületbe járni, egy csapat tagjának lenni, tartozni valahová, tenni a közösségért, legyőzni önmagamat, ez mind-mind csodás érzés, és egyáltalán nem kell hozzá élsportolóvá válni.

A „sportoljon-e a gyerek” kérdésben két káros, veszélyes, az egészséget valóban veszélyeztető álláspont létezik: az egyik a túlzott óvás, a másik pedig az, amikor a szülők a saját, el nem ért céljaik, vágyaik beteljesítését várják el a gyereküktől, és azokban is a jövő nagy olimpiai bajnokait látják, akiknek erre se tehetségük, se szorgalmuk, viszont ettől még örömet lelhetnének a „mezei” sportolásban. Gyakran megesik, hogy akár az egészséget károsítóan is szorgalmazzák gyermekük versenyzését, elvonva őt olyan területekről, ahol valóban sikert érhetne el.

Alapszabály: az átlagember számára a sport nem cél, hanem eszköz a fizikai és szellemi terhelések minél jobb elviselésére, az egészség megőrzésére.

Tény, hogy a rendszeres testedzés jó hatással van az értelmi, pszichikai fejlődésre, az intelligencia, a szókincs, a megfigyelőképesség és persze a mozgásos teljesítmények alakulására; csökkenti a manapság gyakori mozgásos nyugtalanságot, növeli a figyelem időtartamát, az állhatatosságot. Plusz gazdagszik a gyerek mozgástapasztalata, megtanulja irányítani a mozdulatait, mozgásait, gyarapszik eszköztára a sikeres cselekvésre, nő az önismerete.

Az sem mellékes szempont, hogy a sportolás gyerekkorban elsajátított „szokása” jobbára felnőttkorra is megmarad.

Mindezt megtagadni a gyerektől, meg sem ismertetni, ki sem próbáltatni vele, több, mint butaság. (Az élsportolóság másik történet, egyszer majd arról is érdemes szót váltani.)

Szóval mindezt elmondtam az apukának.

És azt is mondtam még neki, fontolja meg, hogy ő is mozdul, hiszen azzal példát mutat a gyereknek, ő maga pedig egészségesebbé, boldogabbá válik.

Legvégül végtelenül kedvesen, mosolyogva meséltem a görög bölcsességről, miszerint, „aki nem tud írni, olvasni és úszni, az analfabéta”; és hozzátettem, ez ma már inkább úgy szól:

aki írni, olvasni nem tud, s nem találja meg a számára boldogságot adó mozgásformát, annak szegényebb az élete.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik