Ha valakitől, Sinéad O’Connortól igazán nem idegen, hogy szokatlan vagy egyenesen botrányos kijelentésekkel kerüljön a médiába. Sőt, az utóbbi évtizedben csak ilyeneket lehetett tőle hallani, úgyhogy ebbe a sorba illeszkedett a legújabb esete is: előbb bejelentette a visszavonulását az előadói pályától, koncertezéstől és minden egyébtől, majd két nappal később már azt jelentett be, hogy meggondolta magát. Akár azt is hihetnénk, valamiféle tudatos pr-kampányról van szó, hiszen a napokban jelent meg az ír énekesnő memoárja, aminek elkelhet a nyilvánosság, de Sinéad O’Connor pályája ismeretében tőle egyáltalán nem idegen az ilyesmi: most éppen indulatból reagált elsőre, azt mondja. Az 54 éves énekesnő önéletrajzi könyve és az ennek apropóján készült interjúk alapján viszont most minden korábbinál pontosabb képet kaphattunk, mi miért és hogyan történt Sinéad O’Connor életében.
Az énekesnőről ami közismert, az a Nothing Compares 2 U című dal, mellyel 1990-ben berobbant a nemzetközi popvilágba, a tájékozottabbak azt is tudják, a dal eredetileg Prince szerzeménye, melyet még öt évvel korábban írt a Family nevű side-projectje részére, ám a dal akkor visszhang nélkül maradt, akárcsak az egész album. O’Connor aztán a producerével, az új tánczenék világából érkező Nellee Hooperrel egészen új fazont adott a dalnak, mely a hozzá készült hatásos videoklipnek is köszönhetően az év egyik legnagyobb slágere lett, a kopaszra nyírt énekesnő pedig világszerte ismert arc lett. Bekerült a kor legkeresettebb sztárjai közé, díjakat és elismeréseket kapott, ám ekkor is folyamatos konfliktusok és kisebb botrányok szegélyezték az útját, egészen 1992. október 3-áig, amikor is gyakorlatilag ő maga tett róla, hogy Sinéad O’Connor megszűnjön popsztárnak lenni.
Ez volt ugyanis az a nevezetes este, amikor a Saturday Night Live kamerái előtt kettétépte II. János Pál pápa fotóját, tiltakozásul a gyerekek elleni visszaélések miatt a katolikus egyházban. Ezzel elvágta magát a nagyközönség előtt, legközelebbi fellépésén, egy Bob Dylan tiszteletére rendezett koncerten a nézők valósággal belefojtották a szót, és innentől már nem volt keresnivalója az élvonalban. O’Connor azonban utólag sem bánta meg akcióját, és most a könyvében is azt írta: „Mindenki popsztárt akar, értitek? De én egy protest énekes vagyok. Csak ki akartam adni magamból valamit. Nem vágytam a hírnévre.”
O’Connor meg is maradt protest énekesnek, és végül az ő akcióját igazolta az is, hogy pár évvel utána a katolikus egyház is elismerte a szexuális visszaéléseket. Most a visszaemlékezéseiben így indokolta meg, miért tépte szét a fotót, melyet még anyja tett ki a szobája falára:
Mindig is az volt a szándékom, hogy megsemmisítsem anyámnak a pápáról készült fényképét. A hazugságokat, a hazugokat és a visszaéléseket jelképezte. Azok az emberek, akik ilyen dolgokat tartottak, olyan ördögök voltak, mint az anyám. Soha nem tudtam, hogy mikor, hol és hogyan fogom megsemmisíteni, de el fogom pusztítani, amikor eljön a megfelelő pillanat. És ezt szem előtt tartva, attól a naptól kezdve gondosan magammal vittem mindenhová, ahol éltem. Mert soha senki sem törődött az írországi gyerekekkel.
Az énekesnő már sokszor beszélt róla, gyerekkorában milyen bántalmazásokban volt része elsősorban anyja részéről, a Rememberings (Visszaemlékezések) című könyvében ezeket is részletesen ismerteti, kezdve onnan, hogy szülei válásakor anyja a testvéreivel kizárta őket a házból, egészen addig, hogy fizikailag és szexuálisan is bántalmazta (a bántalmazást megerősítette bátyja, az ismert regényíróvá lett Joseph O’Connor is). Azt is megírta, hogyan kényszerítette lopásra gyerekként az anyja (emiatt került szadista apácák felügyelete alá 15 évesen), és hogy mennyire megkönnyebbült, amikor meghalt autóbalesetben, Sinéad tizennyolc éves korában.
Ezek már önmagában is megmagyarázhatják Sinéad O’Connor tetteit, de ez még csak a fele annak a csomagnak, amit örökül kapott. Már elmúlt 40 éves, amikor először beszélt arról, hogy bipoláris zavarral diagnosztizálták, majd most így festette le mentális állapotát a Guardiannek:
Úgy tűnik, 10 százalékban bipoláris zavar, 40 százalékban komplex traumás stressz, a többi pedig borderline személyiségzavar.
Azaz kétféle súlyos mentális zavar, plusz a gyerekkori traumák is megtették a hatásukat, ezek ismeretében már annyira nem is meglepő, milyen hírekkel került az utóbbi évtizedben a sajtóba. Volt idő, amikor bejelentette öngyilkossági szándékát, máskor kétségbeesetten keresett szexuális partnert nyilvános Twitter posztokban, és megint máskor meredek dolgokat írt ugyancsak a Twitterén, például arról, hogy gyűlöl mindenkit, aki fehér/nem muszlim (2018-ban tért át az iszlámra), utóbbiról viszont már azt mondja, nem gondolta komolyan, csak azért írta, hogy kiprovokálja a Twitter-profilja törlését (nem jött össze).
Most O’Connor azt mondja, az utóbbi húsz évéből kevés dologra emlékszik, mert hat hónappal ezelőttig nem is igazán volt jelen. „Gyakorlatilag hat évig a diliházban éltem” – mondta a már idézett Guardian-interjúban, ahol kifejti, 2015-ben, élete egy viszonylag tiszta szakaszában kezdte írni a memoárját, azonban az egyik gyereke betegsége, majd az ő méheltávolítása miatt mélyebbre zuhant, mint előtte valaha. A dublini St Patrick’s pszichiátriai kórházban azonban jó kezekbe került, és a könyvet is nekik dedikálta, sőt, a popiparban szokatlan módon ő maga is írta, nem pedig profi íróval dolgozott. O’Connor szerint az utóbbi évek hírhedt eseményei is akkor történtek vele, amikor nem volt felügyelet alatt, a közösségi média pedig a lehető legrosszabbat hozta ki belőle.
Utolsó St. Patrick’s-beli tartózkodása volt a leghosszabb, akkor nyolc hónapot töltött bent, mielőtt idén januárban végre gyógyultnak nyilvánították: „Már nem voltam szomorú, nem voltam depressziós, nem rettegtem egész nap, képes voltam kimozdulni, képes voltam szórakozni, képes voltam eltölteni egy napot úgy, hogy nem vertem ki magamból a szart is a hibáim miatt.” Úgyhogy Sinéad O’Connor most jól van – egyedül él, de megtalálta magát, jó a kapcsolata a gyerekeivel, már unokája is született –, de jellemző módon most is bekerült a hírekbe a visszavont visszavonulásával, ám szerinte ő már ilyen marad:
Azt hiszem, most már jól vagyok. De nem vagyok olyan hülye, hogy azt higgyem, nem lesznek visszaeséseim. Nem vagyok elég hülye, hogy azt higgyem, nem fogok újra kórházba kerülni. Gyógyulóban lévő bántalmazás-túlélő vagyok, és ez egy élet munkája. Ez nem olyan, mintha újjászületnél vagy ilyesmi. Szóval igen, mindig is egy kicsit őrült ribanc leszek, de ez így van rendjén.
Tehát Sinéad O’Connor – aki többször is fellépett Magyarországon, legutóbb 2019-ben – biztos benne, sokáig velünk marad még. Bár rendes albumot hét éve jelentetett meg utoljára, így is megvan világszerte a közönsége, otthon, Írországban pedig továbbra is igazi sztárnak számít. A meglehetősen eklektikus zenei világa nyilván a közönség nagy része számára az énekesnő botrányai és ellentmondásos kijelentései árnyékában marad, de talán a most megjelent könyv valamelyest változtatni tud ezen. A könyv ugyanis szerinte arról is szól, hogy minden nehézség ellenére mégis megtalálta magát, csak nem úgy, ahogy azt sokan hitték róla:
Ez a lány végül igenis megtalálja magát. Nem a zeneiparban elért sikerekkel, hanem azzal, hogy megragadta az alkalmat, hogy tudatosan és igazán elveszítse az eszét. A lényeg, hogy miután az ember elveszítette ezt, megtalálja, és már jobban játssza ezt a játékot.