Kultúra a világ egy fura hely

Egy szentre fogták az olaszok a klímaváltozást

Hirtelen néhány kilométerrel arrébb költözött a folyó, ennek pedig a kor embere szerint csak egyetlen oka lehetett.

Az évszázados városfalait ma is őrző, bár azokon már régen túllépett olasz kisváros, Lucca főként az érdekes történelme – közel ötszáz évig független városállamként létezett, a francia megszállás alatt pedig I. Napóleon húgát, Elisa Bonapartét kiáltotta ki a település hercegnőjévé – vagy építészeti csodái miatt kerül a figyelem középpontjába. Továbbá amiatt, hogy a városhoz számtalan érdekes történet kötődik.

Ezek közül a legérdekesebb az a legenda, ami az egyébként természetes folyamatként létező – az emberiség által azonban egyre drasztikusabbá tett – globális klímaváltozás egy korai, VI. századi eseményéhez kapcsolódik: a várost számtalanszor elöntő Serchio folyó nyomvonalának megváltozásához.

A néhány szakaszán vadvízi evezésre is alkalmas, Lucca közelében azonban nyugodttá váló folyamnak a történet szerint az Írországból származó, később Lucca püspökévé, majd halála után szentté avatott Fridianus egyszerűen megparancsolta, hogy folyjon az általa egy egyszerű gereblyével meghúzott vonal mentén, a folyó pedig hallgatott rá, és készségesen arrébb költözött.

Wikimedia Commons Filippo Lippi 1437–1439 közt született festményét ma a firenzei Uffizi Képtár őrzi.

A legendáról sokáig mindenki úgy gondolta, hogy semmiféle kapcsolatot nem ápol a valósággal, hiszen a szakemberek előtt ismert volt ugyan, hogy a Serchio korábban más mederben folyt, most azonban bizonyítékot találtak arra, hogy a változás a VI. század folyamán valóban hirtelen következett be, így a történet megalapozottá vált.

A Climatic Change nevű szakfolyóiratban közzétett kutatás szerint az Észak-Olaszországban ekkor regisztrált szokatlanul nagy esőzések számtalan legendát hívtak életre, ez pedig kitűnő, de igen ritka példája annak, hogy a klímaváltozás a múlt társadalmainak nemcsak a mindennapos életére, de a kultúrájára is hatással volt.

SpringerLink

A Pisai Egyetem geológusa, a Luccából származó Giovanni Zanchetta és csapata egy, a várostól negyvenöt kilométerre lévő barlangból gyűjtött cseppköveken végezte el az alapvető vizsgálatokat, hiszen azoknál pontosabban semmi sem mutatja a különböző évek csapadékmennyiségét. Meglepve tapasztalták, hogy a vizsgált időperiódusban a Földközi-tenger környékének egyik legmagasabb adatát kapták, ami összeköthető azzal, hogy

az ebben az időszakban leírt csodák közül minden ötödik valamilyen módon a vízhez kapcsolódott.

Wikimedia Commons A csoda ábrázolása a luccai Szent Fridianus-bazilika falán.

A német Max Planck Intézet környezettörténésze, a tanulmány egyik társszerzője, Adam Izdebski által felkutatott leírások közt szerepelt egy – jó eséllyel – I. Gergely pápa által jegyzett szöveg, illetve számos szent tetteinek leírása, köztük az egyik toszkán barlangban vizet fakasztó Szent Mártoné, illetve Szent Skolasztikáé, aki úgy érezte, hogy nem akar még elbúcsúzni éppen meglátogatott ikertestvérétől, Benedektől, úgyhogy vihart korbácsolt, hogy tovább maradhasson a társaságában.

A hirtelen csapadékmennyiséget, illetve a folyó ebből következő mederváltozását nem az emberi mulasztás vagy épp a civilizáció indukálta, hanem az észak-atlanti oszcilláció, ami ma is nagy mértékben befolyásolja a viharok születését, illetve az óceánon, valamint az ahhoz kapcsolódó tengereken való terjedését.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik