Az alkotmányban ezentúl az szerepel, hogy az anya nő, az apa férfi, amivel védik a gyermek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát, valamint biztosítják a Magyarország alkotmányos önazonosságán és keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelésben való részesülését.
A fenti, nehezen megfejthető mondat a kilencedik alkotmánymódosítás indoklásában szerepel. Esküszöm, nem értem, mi az alkotmányos önazonossága Magyarországnak, és az anyanyelv alázatos szolgájaként meglehetősen zavar, amikor nemigen találom az állítmányt, az alanyt és a tárgyat, de azt látom, hogy már megint keresztény az értékrend.
A legenda szerint Antall József a halálos ágyán megkérte volna Orbán Viktort, hogy tegye kereszténnyé Magyarországot. Valami ilyesmi, az eredet többnyire ködbe vész. De lehet-e kereszténnyé tenni egy országot? Kell-e? Lehet-e kereszténnyé tenni egy társadalmat?
A le- és kitagadhatatlan kereszténység
Magyarországon törvények írják elő a kereszténységet mint politikai és életviteli kódexet. Fölöslegesen, mert kulturálisan a nyugati civilizáció keresztény, már jó régen, az úgynevezett konstantini fordulat óta, amikor a kereszténység államvallássá lett.
Kulturálisan a nem-keresztények is keresztények. Azért van 2020, mert a hagyomány szerint ennyi éve született Jézus Krisztus, akit vallásalapítónak is csúfolnak, pedig „csak” megváltó. Azért őrül bele a világ karácsonyonként a vásárlási lázba, azért van vasárnap munkaszünet, azért van húsvét, pünkösd, farsang és böjt és advent és körmenet, mert ez egy keresztény kultúra. Ez mindenféle politikai akarattól független.
Dalaink, verseink, festményeink, filmjeink keresztények, még ha épp kritikusak is a kereszténységgel, vagy azzal szemben, amit kereszténységnek gondolunk. A történeteink keresztény történetek, mindig bűnről, kárhozatról, ítéletről és főként a megváltásról szólnak. A kereszténységhez viszonyulunk, mert nem tudunk nem viszonyulni hozzá. Számunkra az evangélium a mesternarratíva:
- valamikor minden jó volt és paradicsomi,
- de jött az antagonista, a kísértő, és elbuktunk,
- és káosz lett és szenvedés és halál,
- de érkezik egy hős, aki megment minket.
A hős születésnapját ünnepeljük karácsonykor.
Henri Bergson beszél a „történetmesélés kényszeréről”. A valóságban nincsenek történetek, csak az elme strukturálja az eseményeket, meghatározott epikus szabályok szerint. A dolgokat azért látjuk szépnek, harmonikusnak, s főleg igaznak, mert beléjük érezzük ezt a struktúrát. A régiek úgy tartották: mikor megszületünk, az evangélium már a génjeinkbe van írva. Nem az történik, hogy megismerjük Jézust, hanem az, hogy ráismerünk. Anima naturaliter christiana, a lélek természetszerűleg keresztény, mondja Tertullianus egyházatya. Ráismerünk a tonális zenében, akár egy szimpla dúrakkordban: tonika – minden rendben; domináns – itt keletkezik a bonyodalom; szubdomináns – a feszültség tetőfokára hág; és újra tonika – megnyugodhatunk az alaphang, vagyis a Lélek uralta selymes harmóniában.
Az ateista diktatúrák is felismerték, hogy nem tudják dekrisztianizálni a civilizációt; s mikor Sztálin, a kereszténység egyik legnagyobb gyűlölője azt közölte, „vasárnap nagygyűlést tartunk, elvtársak”, akkor a vasárnapot úgy kellett kimondania: voszkreszenyje, vagyis feltámadás.
A kereszténység beette magát a nyelvbe, és csak vele együtt lehetne kitépni. Az ateista diktatúrák mindenesetre szekularizálnak, a népi vallásosság visszapogányít (locsolkodás, barka, ilyesmi), de mindenki viszonyul valahogy a kereszténységhez, az ateista is, az agnosztikus is.
Ám ettől még nem lesz keresztény a társadalom.
Vannak emberek, akik hisznek Krisztusban, mint megváltójukban, és vannak, akik valami másban hisznek, vagy épp azt állítják, hogy nem hisznek semmiben. A konstantini fordulat és a mai latyakos nap közt ugyanis történt még valami: vége lett a középkornak, már jó régen; kinyílt a világ, szabad lett nem-hívőnek lenni, a trón és az oltár frigye felbomlott. Hogy ez minden ízében haladás volt-e, beszéljük meg máskor. A tény az, hogy így történt. Ma pedig szekuláris világot élünk egy keresztény kultúrában.
Lehet persze öklöket rázni és visszasírni, sőt visszakövetelni az ántivilágot, de ha ezt az úgynevezett keresztények teszik, az merő következetlenség: a biblikus teológiai hagyomány szerint a Mindenható a történelem ura, vagyis nem tétlen szemlélője, hanem aktív formálója az eseményeknek. Ha pedig az úgynevezett felvilágosodás bekövetkezett (ami nehezen vitatható), az csakis az Örökkévaló akaratából lehetett.
Kedves középkort visszakövetelő keresztények, fölfelé tessenek reklamálni.
Az anya szűz, az apa nem is apa
A neokeresztény politika új államvallást gründol, amelyben az egyházak privilegizált szervezetek. A nem-hívő állampolgárok kötelesek eltartani az adójukból az egyházakat, amelyek cserébe ideológiailag felkészítik a saját híveiket, hogy buzgón tapsoljanak a keresztény vezérnek. Az egyházakkal szemben tiszta biznisz, a nem-hívőkkel szemben viszont rendkívül sportszerűtlen.
Amúgy a lehető legrosszabb dolog, ami a keresztény hittel valaha történt, hogy a kereszténység államvallássá lett.
Nyilván ez is Isten akaratából történt, de attól még nem jó: Isten akarhat olyasmit is, ami szerintem nem jó, talán azért, hogy valami jobb legyen belőle később – ez az ő titka.
Eredetileg a keresztény hit olyasmi, mint a szerelem. Vagy lángra lobbannak egymás iránt a felek, vagy nem, ezt nem lehet előírni. Az evangélium nem arról szól, hogy tradicionális családmodell, meg hogy az apa nő, az anya férfi. Nézd: a názáreti úton poroszkál egy zsidó párocska, a lány állapotos. Nincsenek megesketve, nem is lehetnek, csak együtt járnak.
Jézus házasságon kívül született, afféle zabigyerek – nesze neked családmodell. És ha már itt tartunk: sosem nősült meg. Szingli volt, ahogy a legnagyobb apostol, Pál is. És hogy legyen még egy csavar a dologban: Péter, a kőszikla, akit az első pápának is neveznek, nős volt; ennyit a cölibátusról.
Az anya szűz, zihálva vajúdik a csillagos betlehemi éjszakában – az apa nem apa, csak egy pasas, aki teljesen össze van zavarodva. Így néz ki a szent család. És a kis betlehemi bőgőmasina lett a hős, az emberiség megváltója az Írások szerint. Előírni nem, de előre megírni bizony lehetett, már Ézsaiás megtette századokkal korábban: (Ézs. 7, 14.) „Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezik el.”
Immánuel pedig azt jelenti, hogy velünk van az Isten.
És hogy velünk van az Isten, az azt jelenti, hogy szerelemre lobbant irántunk, mikor még meg sem voltunk. És ez indította a megváltásra is, amikor elfordultunk tőle, bajba sodorva magunkat. Jézusban az Isten annyira szeret, hogy meghal értünk; szintén Ézsaiás mondta: „…a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.”
És persze, a Krisztus-követés életforma és magatartási kódex is, amennyiben az ember megtér a bűneiből és törekszik az erényre. Nem lop, nem csal, nem hazudik, igyekszik kerülni a paráznaságot (ez egyébként az eredeti szövegben kapzsiság és bálványimádás, amennyiben a harácsolónak a pénz az istene), irgalmas a szegényhez, tiszteli és támogatja az időset, megsegíti az özvegyeket és az árvákat. És szót emel a társadalmi igazságtalanságok meg a képmutató vallásosság ellen, ahogyan Jézus tette és a próféták.
Törvény kívül és törvény belül
A keresztény életrend belső meggyőződésből fakad. A moralisták különbséget tesznek heteronóm és autonóm döntések közt: a heteronóm az, ami külső hatásra születik, s ez nem is igazán lehet erkölcsös döntés. Nem az a fő kérdés, hogy lopsz-e vagy nem (ezzel az ügyészség dolga foglalkozni, nem az etikáé), sokkal érdekesebb, hogy miért cselekszel így vagy úgy. Ha valaki azért nem lop, hogy börtönbe ne kerüljön, az lehet hasznos viselkedés, de önmagában nem erkölcsös. Ha nem félne a következményektől, megtenné.
Az az erkölcsös, aki nem lop, mert, mondjuk, nem akarja megkárosítani a felebarátját.
Jézus azt mondja, a szív állapota a lényeg. A Biblia arról beszél, hogy éppen a lényeg az, amit nem lehet kőtáblákra vésni. A kőtábla külső dolog, ráadásul nehéz. „Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom”, ígéri Jeremiáson át az Örökkévaló. Nevezhetjük a dolgot amúgy egyszerűen lelkiismeretnek is. Nézzük, mit mond erről a trágár szerzetes, bizonyos Luther Márton:
A világi hatalom törvényei tovább nem terjedhetnek, mint a testre, vagyonra, s arra, ami külsőleg létezik a földön. Mert az Isten nem engedheti, s nem akarhatja, hogy kívüle más kormányozzon a lélek felett. Ez okból, ahol a világi hatalom arra vetemedik, hogy törvényt alkot a léleknek, Istennek jogkörébe nyúl, s csak ámítja, rontja a lelkeket. (…) Mert bármily szigorúan parancsolják, s bármennyire dühöngnek, többre mégsem kényszeríthetik az embereket, minthogy szájjal és kézzel kövessék őket; a szívet nem kényszeríthetik, még ha széjjel is tépik magukat.
A világi felsőségről írott könyvében beszél így.
Vannak a történelemnek mondott eseménysorban úgynevezett ébredések – többnyire krízisek idején – amikor a kultúrkeresztények, a formálisan vallásos emberek tömegei érzik meg a felülről való szeretetet, és változtatnak az életmódjukon. Ilyen ébredés követte Jézus szolgálatát is: a vámszedők, a harácsolók elkezdték visszaadni, amit loptak.
Igen, elméletileg lehetne keresztény a társadalom, ha – mint valami áldott vírus – a szeretet kezdene terjedni öleléseken és simogatásokon keresztül, a másiknak nyújtott segítő kezeken át határtól határig, meg azon is túl; elég lenne egy cirka 60 százalékos átfertőzöttség, és egész másként nézne ki a szürke, mogorva magyar társadalom.
És egy tartózkodó kérelem
De a magyar társadalom nem keresztény, hanem rémült, zavart, útkereső, eltévedt és magára hagyott. Például azért, mert a pásztorok magukat legeltetik, nem a nyájat. Mert a helyett, hogy az igazságot és a könyörületességet képviselnék, a kedvezményezett egyházak a hatalom szégyentelen kitartottjai lettek.
Amikor a fideszes nagyurak kapnak valami igazi kérdést, így decemberben azt szokták válaszolni: boldog karácsonyt. Aztán mennek dőzsölni, élvezni a rablott javakat.
Még jó, hogy abba a boldogságba, amit a legnagyobb szeretettel való találkozás, az örök alaphangba való belesimulás jelent, semmi hatalom nem tud beleavatkozni.
De addig, kedves Fidesz-politikusok, akik szakmányban lopnak, csalnak, hazudnak, és a tetejébe még ájtatoskodnak is: én magukat keresztényeknek tartani nem tudom.
Kérem szíves megtérésüket.
