Mi ez az egész? Elképesztő!
– kiáltott fel Will Ferrell az évezredforduló környékén egy svéd városban, amikor barátnője (későbbi felesége) szüleinek kanapéján kötelező esti programként megnézték a tévében az Eurovíziós Dalfesztivált. A színész semmit nem tudott arról, mi is ez a versenysorozat, pusztán azt látta, a svéd rokonság oda van érte, a skandinávok tömegesen tapadnak a képernyőkre, a verseny helyszínén pedig tombol a közönség a sokszor népies jellegű popdalokra. Ferrell ugyanis Svédországba nősült, ahol akkora kultusza van ennek az egész dolognak, amit egy kaliforniai srác igen nehezen ért meg, mesélte a Screen Rantnek adott interjújában .
2014-ben feleségével ellátogattak a koppenhágai versenyre, hogy a helyszínen is megbizonyosodjon Ferrell arról a feltevéséről, hogy „a véres komolyságot egy hajszál választja el attól, hogy nevetségesbe forduljon át az egész versenysorozat”. Ekkor nyerte meg a kiírást Conchita Wurst, Ferrell pedig nem emiatt, de úgy érezte, filmet kell csinálnia ebből. Holott azt gondolta, valaki már rég megtette Európában, tekintve, hogy évről évre testközelből látják, mi történik a zenei megmérettetésen. 2018-ban már javában ötleteket gyűjtött készülő filmjéhez, ezért a lisszaboni döntőn a backstage-ben keresett izgalmas arcokat, akiket majd beletesz a mozifilmbe. A rendezői David Dobkin lett, aki néhány éve még A bíró című filmjével zsebelte a díjakat, de van tapasztalata a lájtosabb vígjátékok terén is.
Az Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története címet kapta a film, és egy egészen nevetséges előzetest is kidobott hozzá a Netflix május közepén, amikor már tudni lehetett, hogy a járvány miatt idén Eurovízió nélkül maradunk (pedig próbálkoztak tető alá hozni a szervezők, ahogy azt az European Broadcast Union a sajtóosztálya mesélte nekünk).
A film azzal nyit, hogy a kis Lars Erickssong (igen, EricksSONG) izlandi otthonukban figyeli az ABBA 1974-es győzelmét az dalfesztiválon, (ami már önmagában is valótlanság, mert Izlandon akkoriban még nem sugározták a versenyt, csak 1983-tól). A show hatására gyerekkori barátjával, Sigrittel (Rachel McAdams) elhatározzák, hogy a zenének fognak élni és egyszer felállnak az eurovíziós színpadra. Erre a fél életük és fiatalságuk rámegy, mert Larsból agglegény parkolóőr lesz, Sigritből pedig egy manókban hívő álmodozó, aki amúgy bele van esve Larsba. Nem csoda, hogy Lars apja, akit Pierce Brosnan alakít (katasztrofális izlandi akcentussal), legszívesebben a sivatagba küldené a fiát, mert nem hisz ebben az egész eurovíziós marhaságban. Végül mégis eljut a páros a versenyre, amit elvileg parodizálnia kellett volna a filmnek, ehelyett simán meg fogja hozni az amerikai közönség kedvét, hogy legközelebb kapcsoljanak rá.
A filmben például nem esik szó a versenyzők rémes felvezető videóiról, a felturbózott műanyagslágerekről, sem az országok közötti szimpátiaszavazás problematikájáról (ez itt kimerül abban, hogy „ha a versenyzők ennyire bénák, adjunk rájuk egy szavazatot!”). Pedig utóbbi valós probléma, hiszen olyan dalversenyről beszélünk, ahol a résztvevő országok és nézőik az alapján adnak le szavazatot, milyen viszonyban vannak a másik nemzettel. Egy rossz országimázs eleve halálra ítél bármilyen jó hangot, ötletes, kreatív dalválasztást. Az pedig, hogy kizárólag televízióban érhető el a műsor, meggátolja, hogy a fiatalabb közönség mondjuk ráleljen egy élő YouTube-közvetítésben.
Kicsit az az ember érzése, hogy Dobkin és Ferrell nem akartak belerúgni ebbe a miliőbe, sem olyan mélységekig menni a problémáit illetően, ami a kommersz vígjátékkeretbe már nem igazán fér bele. Ferrell és McAdams jók, előbbi sokadjára hozza ugyanazt a bamba figurát, amit minden filmjében (igazából csak a haja és neve változik ezekben) és amiért vagy szeretjük, vagy nem. Kell is mellé McAdams bája, akiről azonnal el lehet hinni, hogy Emmy-díjat érően énekel. Pedig ez nincs így, egy svéd popsztár, Molly Sandén énekel helyette (pontosabban McAdams hangját rákeverték az énekesnőjére, hogy valódibbnak hasson) – egyedül Ferrell adja a saját hangját a dalokhoz, nála karakterből adódóan is teljesen belefér a hamisság és erőtlenség.
A mozihoz írt dalok nagyon jók, megkockáztatom, hogy a verseny elmúlt húsz évében nem voltak olyan fülbemászó slágerek, mint amiket Lars és Sigrit előadnak, még ha rettenetesen bárgyúak is. Persze ezek paródiák, a dalfesztivál dalainak erős kisarkításai. Hangzásban tökéletesen illeszkednek az Eurovízióba, Lars ennél megpróbál kreatívkodni és hörcsögkerékben ereszkedik le Sigrithez, ezt a 2014-es dalfesztiválból szedhették, ott Mariya Yaremchuk színpadi előadásában is felbukkan az abszurd kellék.
A filmnek van egy harmadik főbb szereplője, az orosz versenyző, Alexander Lemtov, akit Dan Stevens alakít (de nem ő énekel, hanem a svéd Erik Mjönes). Ő hozza a tipikus macsó karaktert, aki ostorral a kezében énekel arról, hogy egy igazi vadász a szerelemben. Mindezt félmeztelen férfitáncosokkal az oldalán teszi, a film pedig végig azon poénkodik, hogy az illető akkor meleg-e vagy sem. Olyannyira, hogy fel is teszik neki a kérdést, amire úgy válaszol: „Mi? Nem. Én orosz vagyok. Oroszországban nincsenek melegek. Statisztikailag egy darab sincs.”
Ezzel ki is fújt a társadalomkritika, ha csak azt nem tekintjük annak, hogy az amerikai turisták folyamatosan csak Starbucksokat keresnek mindenhol. Izland is kap, hiszen a halászfalu lakói kizárólag ostoba mulatós dalokat hajlandóak hallgatni, az eurovíziós sláger már tabu nekik. Brosnan figurája akkora nőcsábász, hogy a fél város az ő gyereke, aki pedig nem, az csak azért nem, mert nem tud róla.
A lagymatag poénok néhol azért ütősebbre fordulnak, mint mikor az izlandi köztévében megnézik, kit küldjenek a versenyre, és ott van a Demi Lovato által alakított tökéletes Katiana, akinek jó hangja van és igazi popsztár külseje. Gyakorlatilag borítékolják a győzelmét, de az izlandi nemzeti bank fejének ez nem tetszik, mert ha Izland nyer, a következő évben ők szervezik a versenyt, ami baromi nagy kiadás. Magyarország is kap említést, miután az orosz versenyző így beszél a Liza Liza nevű versenyzőről: „Nem túl jók az esélyei, de nem annyira rosszak, mint nektek” – mutogat Ferrellékre.
Nagyon sok cameo van a filmben, megjelennek benne az Eurovíziós Dalfesztivál elmúlt kiírásainak emblematikus versenyzői. Valahol kötelező is volt mindez, mivel az European Broadcasting Union támogatásával készült a mozi, szóval az élcelődéshez ők is adták a nevüket. Lovatón kívül feltűnik a norvég Alexander Rybak, aki 2009-ben lett első; a svéd Loreen, aki 2012-ben győzött; Conchita, a 2014-es győztes; az ukrán Jamala, ő 2016-ban nyert, illetve a portugál Salvador Sobral, aki 2017-ben nyert. Rajtuk kívül több ismertebb énekes is ott van a fesztivál történetéből, egy nagy közös produkcióban állnak össze énekelni, ami pont annyira kellemetlen és művi hatást kelt, mint amilyennek hangzik. Kommentátorként ott van a talkshow-s arc Graham Norton, aki a BBC-n 2007 óta közvetíti a dalversenyt, itt egy-két vicces beszólást kapott, amúgy teljesen felejthető, ahogy az összes versenyző is a filmben, mert mindenki Ferrellre és McAdamsre kíváncsi. Na meg az ABBA-tagnak tűnő Pierce Brosnanre.
Összességében Ferrell és McAdams eurovíziós kalandja szimpatikus film, de
Nem tudunk meg semmit a show történelméről sem, pusztán annyit, hogy itt nyert az ABBA, és hogy az európaiak odavannak érte. Nagy eséllyel Amerikában is Ferrell karaktere miatt fogják streamelni az emberek, emlékezetes így aligha marad, lefelé lóg ki a Ferrell-életműből, egy év múlva pedig pont annyira fogunk emlékezni belőle, mint a dalverseny győzteseinek 95 százalékára.
Kiemelt kép: Netflix
