Már nem szőke és a cipője sem felemás, sőt, a régi kinézete alapján felismerni se könnyű, de így is zsúfolásig megtelt terem fogadta Pierre Richard-t budapesti sajtótájékoztatóján. A 70-es, 80-as években robbant be csetlő-botló karakterével, amikor sorra jöttek sikeres vígjátékai (Magas szőke férfi felemás cipőben 1-2., Félénk vagyok, de hódítani akarok, majd Gérard Depardieu-vel a Balfácán, vagy a Balekok). Richard a szeptember 4. és 11. között harmadik alkalommal megrendezett Budapesti Klasszikus Film Maraton vendége volt, ahol az ő filmjeiből is vetítenek. A 85 éves színész egyenesen a reptérről érkezett, de annyi ideje azért épp volt, hogy egyen egyet, és akkor már természetesen egy villányi bort is megkóstolt, amivel nagyon elégedett volt (aromás, gyümölcsös, bár ő alapból magasabb alkoholtartalmú borokat szeret). Ez azért nagy szó, mert a bor számára nem tréfadolog, hanem ugyanolyan szenvedély, mint a színészet. A napsütötte Dél-Franciaországban van szőlője, ahol immár 35 éve borászkodik nagy erőkkel. Szerinte ez a kettő – mármint a borászat és a filmezés – amúgy is közös tőről fakad, hiszen mind a kettő az élvezet megosztásáról szól. Egyiket sem igazán jó egyedül csinálni, de mekkora öröm koccintani társaságban, vagy közösen megnézni egy filmet.
Nem most jár először Magyarországon, olyan húsz évvel ezelőtt volt már itt egyszer, de akkor inkognitóban. Arra viszont emlékszik, hogy Budapest már akkor is lenyűgözte (a 90-es években vendégeskedett a Friderikusz show-ban is, lehet, hogy erre az alkalomra gondolt). Az mindig meglepi, mikor elutazik egy távoli országba, és kiderül, hogy az emberek ott is lelkesednek a filmjeiért, annak ellenére, hogy más nyelvet beszélnek és egy másik kultúrában nőttek föl lelkesednek a filmjeiért. „Ez egy igazi csoda” – mondta Richard, aki egy kérdésre bevallotta, hogy nem ismeri behatóan a magyar filmtörténetet, de Nemes Jeles Lászlót például hatalmas tehetségnek tartja. Nagyon érdekli a kelet-európai film, de ezek ritkán jutnak el Franciaroszágba, mert az ottani mozivásznakra is nagyon rátelepedtek a hollywoodi produkciók. Budapest felé a repülőn Dominique Maillet filmrendezővel utazott, aki viszont régi rajongója a magyar filmnek. Annyira, hogy már 18 évesen komplett könyvet írt Jancsó Miklós életművéből.
Csodálom ezért, én tizennyolc éves koromban még csak a csajokat néztem
– mondta a színész, akinek viszont most Maillet annyit mesélt a magyar filmről, hogy végleg felcsigázta az érdeklődését.
És hogy miben változott a szakma az elmúlt ötven évben? Hát, szinte mindenben. A technika fejlődése miatt például szerinte ma sokkal fiatalabban filmezési lehetőséghez lehet jutni, mint amikor ő kezdte a pályáját. Akkor elképzelhetetlen volt, hogy valaki 25-30 évesen már rendezzen. A fő változást abban látja, hogy ma minden film próbál társadalmi kérdéseket boncolgatni, még a vígjátékok is. Az persze nem változott sokat, hogy komikusként még mindig nehezebb díjakat nyerni, de ez őt sosem mozgatta annyira. Bár kapott César-díjat, és büszke rá, hogy egyszer a Karlovy Varyban is őt választotta a zsűri a legjobb színésznek, de karrierje során mégis a közönség szeretete jelentette számára a legnagyobb elismerést. Arra kérdésre viszont csak mosolygott, hogy mi a filmjei fő üzenete, majd megjegyezte:
A filmjeimet mindig mások elemezték, én sosem gondolkodtam ezen. Mikor visszanéztem a filmjeimet, tetszett, amit láttam, így arra gondoltam, hogy talán a közönségnek is fog – mondta Richard, akinek az alkotás ugyanolyan természetes tény volt, mint az, hogy a szeme kék.
Az utódait sem terelgette tudatosan a művészetek felé, ennek ellenére két gyereke zenész lett, egyik unokája, Arthur Defays pedig színész és modell. Eszébe se jutott lebeszélni erről, szerinte amúgy sem lehet senkinek megtiltani, hogy színész legyen.
Eleve szebb, mint én. Ez már egy ütőkártya, és úgy gondolom, hogy van tehetsége is. De lustább, mint én. Én tudom magamról, hogy lusta vagyok. Az a fajta lusta, aki sokat dolgozik
– mondta, majd szerény elégedettséggel nyugtázta a közönség nevetését. Komikusi vénáját akkor is bizonyította, mikor arisztokrata származásáról kérdezték: elmondta, hogy egyik nagyapája valóban gróf volt, a másik viszont olasz bevándorló paraszt. „Ebből kifolyólag se egyik, se másik nem vagyok. A várkastélyokban kezet csókoltam a kisasszonyoknak, de az olasz erdőkben vadorzó voltam. Innen jön a könnyed szellemiség.”
Harminc évvel fiatalabb felesége viszont brazil származású, így az a kérdés is felmerült, hogy viszonyul az ő kultúrájához. Richard itt már nem humorizált. Elmondta, hogy nagyon szereti a brazil írókat, de azt a katasztrófát megdöbbentőnek tartja, ami jelenleg az amazonasi őserdőkben zajlik. „Amazóniában az őslakos törzsek veszélyben vannak. Az állat is elpusztul, ha az élőhelyét megsemmisítjük. A tűzvész félvállról vétele egyszerűen kegyetlenség, mintha csak a 18. századba csöppentünk volna vissza. Hiszen ez az erdő a bolygónk túlélésének egyik záloga, most pedig épp eltűnőben van egy idiótának köszönhetően.”
Visszatérve az is kiderült, hogy nem tud véleményt mondani híres vígjátékai amerikai remake-jeiről, mert nem látta egyiket sem. Nem is érti ezt a rögeszmét, hogy mindig fel akarják dolgozni Hollywoodban, mert szerinte az amerikai humor nagyban különbözik a franciától, ami miatt a tengerentúlon nincs is igazán nagy sikerük ezeknek a sztoriknak, hiába szerepelnek benne nagyszerű színészek – mint például Tom Hanks, aki a Magas barna férfi felemás cipőben szórakozott főhősét alakította. Egy másik neves színésszel, Gerard Depardieu-vel való legendás együttműködésükre viszont szívesen emlékszik vissza. Úgy látja, nagyon jól kiegészítették egymást, mert Depardieu egy törékeny kolosszus, addig ő egy erős mimóza. Nagyon működött köztük a kémia, de természetesen erre is tudott borászhasonlatot találni:
Mikor együtt elmentünk egy étterembe, az olyan volt, mint amikor alkoholt öntenek a tűzre, amitől az hirtelen fellobban.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
