Elég erős üzenet, hogy a ciklus közepén leváltódik az LMP egy emblematikus alakja.
Valóban az.
Országgyűlési mandátumának visszaadására szólították fel önt a Pest megyei LMP-sek. Ahelyett, hogy megmosolyogta volna őket, összehívatta az országos választmányt, és bizalmi szavazást kért maga ellen. Miért?
Elfárasztott a politikusi verkli, és lehetőség adódott a távozásra. A választmány előtt bejelentettem, hogy csak akkor csinálom tovább, ha mindenképpen azt szeretnék, hogy maradjak. Néhányan kapacitáltak, mások a Pest megyeiek döntése mellé álltak. Én csak elsöprő támogatás mellett maradtam volna.
Túl civil vagyok, irritáló tényező
Fotók: Kummer János
Mit kifogásoltak? Hogy keveset dolgozik?
Azzal nem volt bajuk, mindenki tudja, hogy eléggé odatettem magam. Odaláncoltam magam az ügy mellé. Olykor szó szerint, mínusz tizenöt és plusz negyven fokban. Ez volt amúgy a legszebb, a cellában beszélgetni Jávor Bencével. Akkor tényleg összebarátkoztunk. Az emberek zömmel úgy vélik, hogy a profi politizálás olyan, mint amit úgy általában látunk a Parlamentben. Én azt gondolom, hogy a politika mindenki ügye, nem a pártok acsarkodása a hatalomért. Csak így lehet más. Természetesen az LMP-ben is sokaknak van komoly ambíciója. Sokak szerint túl civil maradtam, és ez irritáló tényező lehet.
Vagyis a lehet más vereséget szenvedett a nem lehet mástól, és egy nem lehet más ül az ön helyére.
Senki sem szenvedett vereséget, sem az ügy, sem én. Én így politizálok, ők úgy. Láthatja, itt mindenki ragaszkodik a pozíciójához, székéhez, fizetéséhez, mutasson még egy parlamenti pártot, ahonnét lemondott valaki. Maximum a függetlenek közé ült. Tőlünk Kaufer Virág simán lemondott, Schiffer Andris is a frakcióvezetésről. Tudom, megismertem őket, ezek a fiúk és lányok nem a hatalomért csinálják.
„Demokrácia van, bármekkora sebeket ütnek is rajta. Megy a kőkemény harc, alaposan öv alatt, és az undorító, de hát a demokrácia harcos cucc, és én a küzdelem híve vagyok. Ezért futballozom, és igenis, győzni akarok, ha pedig győzök, jól érzem magam. Ha veszítek, rosszul. Ez a normális férfias létezés.” Ezt nyilatkozta nekünk tavaly októberben. Most meg mégis kifarolt ebből a fene nagy férfiasságból.
Bő két évig csináltam, tettem, amit lehet. Pusztán azzal, hogy ott voltam, jeleztem a törvényhozásban, hogy van olyan, hogy magaskultúra. Nézegettek is furcsálkodva. Nem éreztem ellenszenvet, sokan nagyon kedvesek voltak, de látnunk kell, ott ez igazából senkit nem érdekel.
Arra nem válaszolt az imént, hogy miért nem ön döntött a saját jövőjéről? Miért passzolta tovább a kérdést választmánynak? Úgy lett volna az igazi, ha kedd reggel hétkor azzal kel fel, hogy elég volt, befejezem, majd kávé, borotválkozás, kilencre beér Jávor frakcióvezetőhöz, délre sajtótájékoztatót hirdetnek, ahol bejelenti a bejelentendőt. Nem?
Hosszú ideje minden kedd reggel úgy keltem föl, hogy elég volt. És minden hétfőn, szerdán, csütörtökön, pénteken, szombaton és vasárnap. Remélem, végigmondtam minden napot. Ha valamivel fiatalabb lennék, csinálnám még, de van egy tizenkét kötetnyi tervem, amivel a parlamenti munka mellett nem tudtam haladni.
A mandátum az öné. Mit számít ebben a választmány véleménye? A fő kérdés nem az, hogy abból a tizenkét emberből hányan szimpatizálnak Kukorellyvel. Hanem az, hogy kell-e egy fekete farmeros, korahatvanas író a parlamentbe, elfér-e egy a magas kultúrát képviselő entellektüel a hatalomtechnikusok között. Ha ön azt gondolja, hogy kell ilyen, kötelessége maradni.
Végső soron én döntöttem. Azt meg csak nem kéne felróni nekem, hogy kíváncsi voltam az LMP-t legitimen képviselő testület rólam alkotott véleményére. Amúgy tényleg megfontoltam volna a maradást, ha elsöprő véleménnyel azt fogalmazzák meg, hogy a kardjukba dőlnek nélkülem.
Nem lehehetett sírás nélkül kibírni
Hogyan is hangzott a szavazásra feltett kérdés?
„Fölkérjük Kukorelly Endrét, hogy folytassa képviselői munkáját.” Valami ilyesmi.
Eredmény?
Hat-hat.
Mi lett volna az „elsöprő”?
8:4-nél is lemondtam volna. Miközben tudtam, páran akkor is leszavaznának, ha Széchenyi István lennék… Nagy kő gördült le a vállamról – igaz, egyelőre csak a gyomromig. Annak ellenére érzem a könnyebbséget, hogy még el kell intéznem néhány ügyet, például interjúkat kell adnom.
Megbántódott?
Nem. Nem tudom. Van, ami bánt. De inkább meghatódtam, a másnapi frakcióülésen többen sírtak. Én is. Nem lehetett sírás nélkül kibírni. A frakció kiállt mellettem.
A frakció összesen tizenöt ember. A választmány – melyben a frakcióból mindössze egy fő kapott helyet – viszont maga a párt. Mit lehet kezdeni azzal a párttal, amiben az arc, a frakció mást akar, mint az önmaga alá szervezett tagság?
Nincs baj a véleménykülönbségekkel, az ember olykor saját magával sem ért egyet. Az a normális, ha egy párt nem a vezér után ballagó birkák gyülekezete.
Na de itt egy párt két vezető testületéről beszélünk. Sarkítva: a lehet másról meg a nem lehet másról.
Nem fekete és fehér küzdelme zajlik, árnyalatnyi a különbség.
Többárnyalatnyi.
Ahhoz képest, hogy alapkérdésekben egyetértenek, ez semmi. Technikai, inkább taktikai különbségek vannak. Egy osztályközösségben, focicsapatban, hajléktalanszállón és zongoristák között is megképződnek a véleménykülönbségek és az ellentétek. Ez normális.
Mi lesz önnel? Eltűnik az LMP környékéről? Aktivista lesz, mint a képviselőcsoportjukból korábban szintén önként távozó Kaufer Virág? Ön nem tagja a pártnak, most akár be is léphetne.
Erre a kicsi időre már nem lépek be sehová.
Kicsi időre? Kicsi ideje van vissza az LMP-nek?
Nem neki, nekem. Persze 2014-nél én is jóval messzebb kalkulálok. Természetesen maradok a párt közelében A Lehet Más a Politika az elmúlt pár ezer év legjobb magyar ajánlata.
Pár ezer?
Aha. Nem tudom, Levédiában miféle ajánlatok voltak, de jobb biztosan nem. Ez az ajánlat Bocskai Istvánhoz nyúlik vissza, miszerint a dolgot magát kell nézni. Nem bal-jobb, népi-urbánus virtuális baromságok, hanem ügyek mentén politizálni, a haza üdvéért. Az üzenetünk ebben az őrülten megosztott társadalomban egyelőre képtelen átmenni, de egyszer összeáll a kritikus tömeg.
Ha én lennék, teszem azt, Széchenyi István
Mondja ezt jó ideje. Tényleg még mindig hiszi is?
Én nagyon pozitív csávó vagyok. Szorult helyzetben bölcs belátásokra jutunk, katasztrófákat, árvizeket, földrengéseket, háborúkat követően félretesszük a gyűlöletet, és nekifogunk építkezni, valahogy ilyenkor jobbat tudunk élni. Szerencsére nincs semmi katasztrófa, így, paradox módon, nehezebben tanulunk. Harminc éve nem remélhettem, hogy egyszer, ha bemegyek a sarki boltba, ilyesmi sör-, sajt- és sajtóválaszték lesz, és én ennek már mindig örülni fogok, nem engedem meg magamnak, hogy evidensnek vegyem. Ajánlom mindenkinek, aki rosszul érzi magát, hogy olvasgassa az Anna Kareninát. Meg a kortársait.
