Azt hiszem, sokan vártuk már a beharangozott trilógia első részét, többek szerint 2014 egyik legfontosabb sci-fi művét, az Expedíciót. Itthon ugyan Jeff VanderMeer még nem annyira ismert, de jobb, ha megjegyezzük a nevét, mert a kétszeres World Fantasy-díjas szerző valószínűleg hamarosan itthon is nagy népszerűségnek örvend majd. (Legalábbis sejthető.)
Az Expedíció besorolása szerint ugyan eredetileg sci-fi, de valójában inkább keverék, van benne némi pszichothriller, egy kis fantasy – és ugye a sci-fi. VanderMeer ügyesen váltogat, nincs döccenő, ahogy az egyik stílusból a másikba lép át, mondhatni tökéletes az egyveleg.
A történet (bármily meglepő) egy expedícióról szól, melyet a Déli Végek nevű titkos ügynökség rendel az X Térségbe, amit egy természeti katasztrófa miatt lezártak, úgy harminc évvel korábban. Azóta tizenegy kutatócsoportot küldtek már oda, sikerükről vagy sikertelenségükről semmit nem lehet tudni. Vissza sem sokan térnek, aki mégis, az többé már nem volt önmaga. Elindul tehát a négyfős csapat, hogy felderítse, mit rejt a titokzatos X Térség. De lassan megmagyarázhatatlan, különös események bizonytalanítják el, félemlítik meg a profi kutatókat.>
Érdekesen indul a sztori, eleinte ugyanis még a szereplők nemét sem tudjuk meg, lassacskán derül ki az is, hogy a csoport kizárólag nőkből áll. A nevük pedig nem is fontos, maguk mögött hagyták, mint minden mást is, ami nem szükséges az expedícióhoz. Egy pszichológus, egy geodéta, egy antropológus és a történet narrátora, a biológus – ebből áll a csapat.
Ahogy haladunk előre, szinte látjuk a furcsa környezetet, és érezzük a térség a nyomasztó hangulatát. VanderMeer tökéletesen fullasztó környezetet ír le, az ember szinte ugrana az ablakhoz, hogy kinyissa, és mélyet lélegezzen. Végig érezzük, hogy ötödikként ott vagyunk, részesei vagyunk valami félrevezetésnek – velünk is játszik a szerző, ahogy a szereplőkkel a pszichológus és a Déli Végek ügynöksége.
A tény, hogy összesen négy szereplővel van dolgunk és szinte változatlan környezettel, nem egyszerű feladat az író számára. Nem lehet a történetet továbblendíteni egy új karakter vagy egy új helyszín bevetésével, abból lehet csak főzni, ami van. És még így is sikerül fenntartani a feszültséget – le a kalappal.
A narrátor, vagyis a biológus fejében bújunk meg, az ő naplóját olvasva jutunk el végül oda, ahonnan a válaszokat reméljük. VanderMeer végül ránk bízza, győzzön a fantáziánk, vagyis a végén az olvasó alkotótárssá válik. Például azon gondolkodhatunk, le merjük-e győzni, amitől félünk. És az valószínűleg nem más, mint saját magunk. De csak addig félünk, amíg a terep ismeretlen. Ha a mélységbe merülünk alá, talán megleljük a választ.
A könyv egészen rövid, a feszesre fogott jelenetek egy percre sem engedik el az olvasó figyelmét. Érdekes VanderMeer stílusjátéka: a tájleírások vagy a biológusnő gondolatai sokszor szépirodalommá formálódnak – a szerző nem csak a feszültségteremtésben és a dramaturgiában penge.
A fordítást Török Krisztina készítette, különösen a sajátos, fojtogató hangulatot nagyon jól adta vissza. Még ha elvétve találunk is egy-két apróbb hibát, a mérleg pozitív.
A regény megfilmesítésének jogait a Paramount már megvásárolta. Bevallom, elképzelni sem tudom, hogyan lehetne a kevés szereplős történetet filmre vinni – de ez legyen az ő gondjuk.
A könyv elolvasása után az ember nem kergeti kacagva a lepkéket (nem mintha ezt bárki is várná tőle), mégis érdemes nekiülni, mert izgalmas és lebilincselő. Na, és ha már ennyire adja magát a poén, ne hagyjuk ki: ha annak idején az énekesekben esetleg nem is volt meg mindig, ebben a könyvben tényleg ott van az X faktor.
Fordította: Török Krisztina
Agave Könyvek, 2014
