Az elmúlt pár évben, Magyarországról nézve legalábbis, úgy tűnik, hogy az európai politika kizárólag a menekültekről szól. De egyébként ez nem csak Magyarországról nézve igaz, a mi helyzetünk csak annyival érdekesebb, hogy nálunk még annyi menekült sincs, amennyi azokban az országokban, ahol valódi politikai téma a menekültkérdés.
Az egészet az teszi különösen érdekessé, hogy a menekültválságnak a gyakorlatban vége. Az Európába érkező menekültek száma visszaesett a válság előtti nyugodt, 2012-13-as szintre. A menekültek kérdése mégis mostanra lett több európai országban is az egyik legfontosabb kérdés.
De mi teszi pontosan a menekültkérdést a politikai vitatérkép közepére? És miért pont akkor, amikor az egész kontinensen konjunktúra van, kifejezetten nagy gazdasági növekedéssel? Erre egyértelmű válasz természetesen nincs, de az biztos, hogy az önmagára talált európai jobboldalnak komoly szerepe van benne.
Európa erősödő jobboldali pártjai találtak egy sikeres történetet, amivel kihívóként jelentkezhetnek az eddigi egyetlen igazán sikeres történettel szemben. A mostani, sokak szerint Orbán Viktor által vezetett jobboldal az együttműködő Európa liberális történetét a védett határok nacionalista történetével és a judeo-keresztény kultúra megvédésével állítja szembe, mindezt a más kultúrájú, vallású és bőrszínű, Afrikából és a Közel-Keletről érkező emberekkel szemben.
A kivétel és a szabály
Ez a jelenleg sikeresnek tűnő nacionalista történet azért is népszerű, mert azt ezt mesélő politikusok nem engedték el a menekültválság és az integráció kérdéskörét (bármennyire sikeres, vagy sikertelen az), miközben a létező centrista, liberális, vagy baloldali pártok nem tudtak mit kezdeni a problémával, de még másik történetet sem találtak helyette.
2018 júniusában a nacionalista történetmesélés egyik sikertörténeteként hatalomra került új olasz kormány gyakorlatilag neofasiszta belügyminisztere, Matteo Salvini megtiltotta, hogy az Aquarius nevű mentőhajó, a fedélzetén 629, jórészt bangladesi és szudáni menekülttel kikössön Olaszországban. A menekülteket a hajó a tengerből mentette ki, amelyen ingatag ladikokkal indultak el Afrikából.
Az Aquarius történetéből európai válság lett, amely remekül illusztrálta, pontosan hova is jutott a kontinens a szolidaritásra épülő, liberális politikai berendezkedéstől. Az Aquarius más kikötőt keresett, de a máltai kormány is megtiltotta, hogy kikössön. Ekkor viszont váratlan dolog történt.
Erre nem volt rákényszerítve, mert az Aquarius eleve nem indult el annyi élelemmel, hogy biztonságban el tudjon jutni Spanyolországig, mégis megtette. És a szociáldemokrata, Frankenstein-koalíció támogatásával kormányzó Sanchez azóta is minden menekülteket szállító hajót enged kikötni, miközben az olasz belügyminiszter még azzal is megpróbálkozott, hogy megtiltsa a haditengerészetnek az emberek kimentését a tengerből. (Amit megtagadtak, mert az emberség és a bajtársiasság többezer évnyi hagyományát a nacionalista történetmesélés páréves sikeresorozata sem tudja felülírni.)
Emberség és normalitás
Spanyolország jelenleg az EU egyik legváratlanabbul emberséges országa lett, egy olyan Dél-Európában, ahol a kormányok még a másodlagos migrációt is támogatják, csak azért, hogy menjenek tőlük tovább a menekültek a németek, vagy svédek felé.
És ez nem is véletlen. Az Aquarius befogadása után Sanchez kormánya közölte, hogy a döntés személyesen Sancheztől jött, akinek különösen fontos volt az ügy. Ez az egyik pillére annak, ahogy a miniszterelnök újra szeretné építeni a spanyol szocialistákat.
Sanchez évek óta a Spanyol Szocialista Munkások Pártjának vezetője, de eddig kifejezetten gyenge politikai vezetőnek tűnt. Egészen addig, amíg Mariano Rajoy néppárti miniszterelnök meg nem bukott egy bizalmatlansági indítványon a parlamentben. Rajoy vesztéhez több ok vezetett, a legdirektebb értelemszerűen a katalán függetlenségi mozgalom volt. De nem igazán működött az a konfliktusmentes, technokrata, megegyezésre épülő stílus sem, amelyet Angela Merkelről szeretett volna lemásolni. Ehhez jöttek hozzá a sorozatos korrupciós botrányok, amelyeknek a vizsgálata még csak most kezdődik majd.
A spanyol politikát évtizedekig két stabil nagy párt, a szocialisták és a Néppárt uralta. Mivel a parlamentben a néppárti képviselők voltak többen, a bizalmatlansági indítvány terve az volt, hogy Rajoy miniszterelnök bukása után is kisebbségi kormányt tudnak alakítani. Ez nem sikerült, és azért nem, mert Pedro Sanchez villantott egy kivételeset, és összerakott egy nagyon furcsa koalíciót, amelyet azóta is Frankensteinnek csúfolnak.
Rajoy megbuktatásához ugyanis kellett a szélsőbalos Podemos, a baszk nacionalisták és a katalán függetlenségiek is. De így Sanchez kénytelen 84 mandátummal kormányozni a 350 fős spanyol parlamentben. Ez azért érdekes, mert a menekültekkel normálisan bánó spanyol kormánypolitika sokaknak szúrja a szemét, ezért azt hozzák fel, hogy Sanchez lehet Spanyolország történetének legrövidebb ideig hatalmon lévő miniszterelnöke.
Új erők
Legkésőbb 2020-ban ugyanis választások lesznek, de a jelek szerint a dolgok nem úgy alakulnak majd, ahogy a nacionalista történetmesélők várják. A spanyol politikai rend ugyanis Európa többi országához hasonlóan szintén felborult, de egészen másképp. Két új párt tűnt fel az elmúlt pár évben. Az egyik a már említett Podemos, amely a görög Sziriza mellett minta volt az újraszervezkedő európai baloldal számára. A másik viszont a konzervatív-liberális Ciudadanos (Polgárság), amely kifejezetten a Néppárttól középre fekvő szavazatokat szeretné – látszólag sikeresen – elvenni.
Ahogy a Ciudadanos szintén fiatal és szintén karizmatikus vezetője mondta:
A néppárt a szélre tart, ott pedig nincsenek szavazatok.
Ezzel a harmadik nagy változásra utalt, mert a helyzet a Néppártban is felborult. Miközben más országoknak egyetlen igazán karizmatikus, fiatal, feltörekvő politikai vezető sem jut, a spanyoloknak viszont rögtön négy is. Konkrétan minden jelentős párt élén akad egy. Ott van a 46 éves, de ennél jóval fiatalabbnak tűnő, Justin Trudeau-ra hajazó Sanchez, ott van Pablo Iglesias, a Podemos vezetője, akinek a hajánál csak a szociális érzékenysége nagyobb, ott van a Ciudadanos vezetője, a leginkább harmincas fitnessedzőnek kinéző Albert Rivera és most már ott van a néppárt élén is Pablo Casado, az évtizedes konzervatív politikai hatalom fiatal, új arca, aki Rajoy helyettese elől szerezte meg a pártvezetést.
Mind a négy szereplő önmagában is érdekes annyira, hogy külön cikk szóljon róluk, de egyelőre Pedro Sanchez van kormányon. Aki egészen látványosan Justin Trudeau szakkönyvéből próbál sikert meríteni.
A spanyol politika sajátosságai szerint Sanchez egyedül a Podemos középre eső, és a Ciudadanos balra eső szavazataiért harcolhat, és ezeket látványosan baloldali politikával szeretné megszerezni.
Szándékos emberség
A menekültekkel szembeni emberséges bánásmód, az észak-afrikai spanyol városok körüli szögesdrót lebontása ennek csak egy része. De miközben Trudeau kormányának fele áll nőkből, Sanchez kormányának a kétharmada. 11 nő és 6 férfi alkotja a kormányt, ami a legmagasabb arány az OECD-tagországok, tehát a fejlett államok között.
Emellett Sanchez nagyon látványosan szeretne leszámolni Francicso Franco fasiszta diktátor örökségével is, amellyel a spanyol nép még mindig nem birkózott meg teljesen. Sanchez exhumáltatni szeretné Francot a jelenlegi mauzóleumából, amelyet a fasizmus szentélyének tartanak, és egy másik, normális sírba temetni. Ez ugyan Pablo Casado szerint fölösleges és drága, de Franco még az ő nagyapját is börtönbe zárta.
Jelenleg Spanyolország fogadja az Európába érkező menekültek nagy részét, és további akár 50 ezer menekült érkezhet ide, bár a mostani nagyobb forgalomban benne van a jó idő is. Mivel menekülteket már senki nem hajlandó befogadni, hiába estek töredékükre az összesen Európába érkezők számai, a spanyolokhoz a tavalyi duplája és a tavalyelőtti négyszerese érkezik. De Sanchez szerint semmi szükség arra, hogy a többszáz milliós Európa megijedjen 50 ezer embertől, ez kezelhető mennyiség.
A spanyolok pedig egyelőre toleránsak, bár sokan figyelmeztetnek arra, hogy ez a tolerancia elég törékeny. Ahhoz viszont, hogy átforduljon menekültellenességbe, olyanok is kellene, akik kifejezetten erre játszanak. Ilyen szereplők pedig egyelőre csak marginálisan, egészen apró pártocskákban vannak jelen a spanyol politikában. A jobboldal komoly pártjai közül egyik sem különösebben menekültbarát, de a Ciudadanos mégiscsak liberális párt. A Néppárt viszont lehet, hogy Pablo Casado vezetése alatt erre fog tartani, hogy a korrupciós ügyek közepén is meg tudják valamivel különböztetni magukat a Ciudadanostól.
De a pártok népszerűsége jelenleg körülbelül ugyanott tart.
Sanchez egyelőre messze nem használja olyan sikeresen a médiát, mint Trudeau, és lehet, hogy a következő választáson valóban el kell búcsúznia tőle Spanyolországnak. De az valószínűtlennek tűnik, hogy ezek után egy olyan párt venné át a kormányzást, amely teljesen lemondott a liberális történetről a zárt határok, a nacionalizmus és a menekültek politikai eszközként használása érdekében.
Kiemelt kép: AFP PHOTO / Aris MESSINIS
