Amikor pár éve bejelentették, hogy a Hétköznapi vámpírok című új-zélandi agymenéssel nevet szerző Taika Waititi rendezi a soron következő Thor-filmet, borítékolható volt, hogy vagy valami nagy menőség születik, vagy a rendező idő előtt távozik a produkcióból, „kreatív nézetkülönbségre” hivatkozva. Szerencsére nem az utóbbi történt, a Ragnarök ha nem lett is a legjobb Marvel-mozi, de egyértelműen a Thor-filmek csúcsa.
Nincs Kenneth Branagh-féle királydráma, mint az első filmben, sem a tér-idő kontinuumot elpusztítani vágyó (és emiatt komolyan vehetetlen) főgonosszal operáló második rész, hanem improvizatív bohóckodás, ami mégis konzisztens egésszé áll össze.
Lássuk be, nem veszély nélküli egy ekkora stúdió részéről, hogy addig csak pármillió dolláros produkciókat levezénylő rendezőt kér fel blockbusterei élére, hiszen bármennyire is tehetséges az illető, vagy alkalmatlan (még) ekkora stábot vezetni vagy annyira naivan próbálja átnyomni saját elképzeléseit, hogy az fennakad a producereken.
Ilyenkor történik a fentebb már említett „kreatív nézetkülönbség” miatti szakítás, amire láttunk már példát a Star Wars-franchise-ból (amelynek tulajdonosa szintén a Disney, ahogy a Marvel-filmeké is), hiszen a két év múlva esedékes 9. epizód éléről is emiatt távozott Colin Trevorrow, ugyanis a stúdiónak nem tetszett az a vízió, ami felé tolná a harmadik trilógia zárását, sőt a szóló Han Solo-filmet vezénylő Miller-Lord páros is a kirúgás sorsára jutott, mert állítólag túlságosan a humorosnak szánták volna az Ezeréves Sólyom tulajdonosának sztoriját (khm). De történt ilyen a szuperhősök háza táján is, a Hangya éléről a zseniális vígjátékairól ismert Edgar Wright köszönt el.
Taika Waititi viszont A galaxis őrzőit jegyző James Gunnhoz hasonlatosan nemcsak, hogy megtartotta egyéniségét, és a Ragnarökben hozta azt a humort, amit korábbi filmjeiben is képviselt, de új életet lehelt Thor és Hulk karakterébe.
A színészek pedig egytől egyig ficánkolnak abban, amit csinálnak, Chris Hemsworthről eddig is tudvalevő volt (lásd például a Saturday Night Live-os bohóckodásait), hogy van érzéke a nevettetéshez, csak a viharisten szerepében erre nem kapott elég lehetőséget, Mark Ruffalo is sziporkázik, bár most inkább Hulkként, mintsem Bruce Bannerként, Cate Blanchett minden pillanatban élvezi, hogy ő a halálistennő, Tessa Thompson pedig remek az alkoholista Valkyre szerepében. Ezen kívül Waititi saját magát is belerakta a filmbe, az univerzum legbénább forradalmárát, a kőlény Korgot alakítva. A film legmulatságosabb jelenete azonban így sem az övék, hanem a Nagymestert alakító Jeff Goldblumé, és ehhez nem kell más, mint egy szintetizátor.
Apropó szintetizátor. Amennyire a trailerek azt próbálták elhitetni, hogy a Ragnarök egy galaktikus színes hebehurgyaság lesz szintizenével, valójában nem ez a nyolcvanas évekbeli elem dominált, hanem a buddy movie-kat idéző csipkelődés, ami Thor és Hulk, Thor és Loki, valamint Thor és Valkyre között feszül. Ezen kívül szívet melengető, hogy a legutolsó mellékszereplő is megjegyezhető, és az antagonistákban is van valami plusz, Loki, a halálistennő Hela és annak csatlósa, Skurge bőven hordoz plusz motivációt cselekedetei mögött.
A Thor: Ragnarök persze ugyanabból a klisés dramaturgiával dolgozik, mint bármelyik másik Marvel-film (minden rendben ⇒ valami egyszer csak nincs rendben ⇒ minden rendben), az akciójelenetek sem kimondottan kidolgozottak, illetve még több önreflexivitást elvárna a néző egy olyan rendezőtől, aki feje tetejére állította vámpírzsánert, de a film annyira sodró lendületű vegytiszta szórakozás, hogy az embernek nem jut eszébe fanyalogni. Taika Waikiki azt nyilatkozta tavaly: azt szeretné, ha nézői vigyorogva jönnének ki a moziteremből. Sikerült neki.
