Még tavaly jelentette be a Sony Pictures stúdió, valamint a brit Channel 4 csatorna, hogy egy olyan antológiasorozatot indítanak, amely Philip K. Dick történeteit fogja feldolgozni. Már önmagában ez sem lett volna gyenge hír a legendás sci-fi író és a tudományos-fantasztikus műfaj rajongói számára, de az külön izgalomra és a színvonalat illetően bizakodásra adhatott okot, hogy a széria alkotóiként A törvény emberét (Justified) készítő Michael Dinnert, a modern Csillagközi rombolóért (Battlestar Galactica) felelős Ronald D. Moore-t és a Totál szívás (Breaking Bad) főszerepében nagyágyúvá vált Bryan Cranstont köszönthettük.
A Philip K. Dick’s Electric Dreams (nagyjából Philip K. Dick elektronikus álmai) címet kapó sorozatot már jó előre úgy harangozták be, mint a Black Mirror alternatívája. A pilotepizód alapján ezt még nem jelentenénk ki, de mindenesetre ígéretes a kezdés. Az első rész a The Hood Maker című novellán alapszik, amely egy napjainkat idéző társadalomban játszódik (látszólag), azzal a különbséggel, hogy Sokukat a rendőrség alkalmazza, hiszen például egy kihallgatáson így hamar kiderül, ha valaki hazudik, nem szükséges a poligráf, tüntetéseken pedig rajtuk keresztül a leggyorsabban kiszűrhetők a problémás egyének. Az egyik ilyen demonstráción azonban egy furcsa maszkot viselő férfi mégis perpatvart okoz egy Molotov-koktéllal, pedig van a helyszínen telapata. Mint kiderül, a fejvédő képes blokkolni, hogy a valakinek a fejébe lássanak. Sokak azonban pont azért renitenskednek, mert elegük van az állandó megfigyelésből, hogy a Nagy Testvér bármikor megtudhatja, mit csinálnak.
Talán pont ezért nem ér még a pilot a Black Mirror nyomába, hiszen az kicsit ingerküszöb alatti megállapítás, hogy a megfigyelés szar, és túllépi az etika határait, bármennyire is áthatja a téma Philip K. Dick munkásságát. A pilot inkább azért működik, mert a mezei nyomozó összepakolása egy telepatával jó alapanyagot biztosít a konfrontációkhoz. Gondoljunk bele, miként lehet együtt dolgozni egy olyan elmeolvasó nővel, aki előtt nem lehet takargatni a bizalmatlanságot. A casting kifejezetten el lett találva, Richard Madden, a Trónok harca Robb Starkja jó választás neonoir nyomozóként, ahogy Holliday Grainger (a héten mozikba kerülő Tulipánláz Mariája) is a telepata Honor szerepében is.
Egy antológiasorozatnál minden epizód más, ezért nagyívű következtetéseket nem lehet levonni az évad további részeiről, de azért némiképp furcsa, hogy ez az epizód nyitotta a sorit. Kicsit kevés volt benne a tartalom, és mintha némileg erőltetetten nyújtották volna 50 percesre. Emlékezzünk csak arra, hogy a Black Mirror 2011-ben többek között azzal borzolta a kedélyeket, hogy pilotjában az angol miniszterelnöknek meg kellett dugnia egy malacot élő egyenes adásban, mert ha nem, egy rejtélyes emberrabló megöli az unokahúgát. A miniszter emberei minden létező módon megpróbálták elcsalni az aktust, hogy ne essen csorba a miniszter személyén: greenbox, animalpornó-színész bérlése és rettenetes mennyiségű váltságdíj kifizetése, de semmi nem használt. Erős intro volt ez, és ezután még számtalan kemény részt szolgáltatott a Black Mirror a 21. századi ember társadalmáról, arról,
Ehhez képest a PKDED nem bír ekkora revelációval.
Philip K. Dick világa egészen zseniális, és a címek alapján van még potenciál a szezonban, lesznek még robotok, űrlények, disznófejű emberek és Steve Buscemi is. Remélhetőleg fel tud nőni a sokat emlegetett Black Mirror szintjére a sorozat, hiszen lső blikkre ígéretesnek tűnik. De amíg a Black Mirror megtekintését szigorúan csak azoknak ajánljuk, akik képesek belenézni abba a görbe tükörbe, amiben saját magukat fogják látni, és vállalják, hogy nem lesz tőle jó kedvük, addig a Philip K. Dick’s Electric Dreams az első rész után még csak furcsa bizsergető érzést nyújt. Ennél azért több kell szatírából.
A sorozat első szezonja a következő sztorikat dolgozza fel (ahol nincs magyar cím, az a novella nem jelent meg magyar fordításban):