Taylor Sheridan a mai Hollywood egyik multitálentuma: színészként, ha nem is került az A-lista közelébe, de azért jócskán foglalkoztatták, amióta pedig átállt a kamera túloldalára, azóta azok is kezdik megtanulni a nevét, akit sorozatszerepei nem győztek meg. A 2010-es években ugyanis elkezdett profilt váltani, először rendezett egy kisköltségvetésű horrort, az Ampullát 2011-ben, majd 2015-ben megírta első nagyjátékfilmjét, a Sicario – A bérgyilkost, ami már a gyártáskor sejttette, hogy valamit nagyon látnak ebben a fickóban az álomgyárban. Rögtön, ha nem is óriási, de egészen korrekt büdzsét, és ennek megfelelően erős szereposztást kapott a sztorija kibontásához – és egy olyan briliáns rendezőt, mint Denis Villeneuve.
Így aztán a Sicario zajos siker lett, kapott egy halom jelölést, köztük hármat az Oscarra, ami önértéken is jó jel, és bár ezek között Sheriden maga még nem volt jelölt, de ez sem váratott sokat magára. A soron következő forgatókönyve, az itthon a rémes A préri urai címen futó Hell or High Water olyan mennyiségű jelölést szedett be az összes említésre méltó gálán, sőt, még az említésre nem igazán méltókon is, hogy egyértelművé vált, Sheridan nem egylövetű szerző, következő könyvének pedig már a rendezését is rábízták, és ha ezúttal halomnyi jelölést aligha húz is be, de a házi feladatot megcsinálja, mondjuk négyes fölére.
Amerika egyik isten által elfelejtett zugában járunk, ami ahhoz ugyanakkor nem eléggé zug, hogy ne legyen óriási. Wind River magas hegyek kihalt vidéke, alig élnek itt emberek, a lakosság többsége a helyi indián törzsek tagjaiból áll – meg Cory Lambert is itt él, a helyi nyomkövető, vadász és mesterlövész. Keserű, kiégett alak, de a szíve a helyén van, sajog is: egy pár éve történt tragédia kísérti. Pláne, amikor egy holttest, amit vadászat közben talál, egy kísértetiesen hasonló bűnügyet sejtet. Az FBI hivatalból kivonul egyetlen emberrel, ám Jane ügynök saját lelkiismeretes vadászösztönén túl sok mindent nem tud ajánlani, a szövetségiek ugyanis erősítést nem akarnak küldeni egy ilyen sokadrangú esethez – az áldozat egy indián lány, akinek az eltűnését sem jelentették, nem mintha lett volna hova, ugyanis A nőt megerőszakolták és megölték, ha nem is a szó szoros értelmében: a menekülésbe halt bele, miután kilométereket futott mezítláb a hóban, a szervezete feladta. Hogy honnan menekült annyira, az itt a kérdés – és erősítés híján a nyomozó a vadász segítségével próbálj felgöngyölíteni az ügyet.
Nyomozásnak hívni ezt a folyamatot erős túlzás lenne, hőseink bizalmatlankodnak kicsit, majd bízni kezdenek egymásban, közben pedig a helyi virtusnak megfelelően lassú, ám annál erőszakosabb vizsgálati folyamat kezdődik, a dolgot nehezíti a barátságtalan éghajlat mellett a barátságtalan közeg is: őslakosok és fehérek különbségei, évszázados ellentétek és bizalmatlanság nehezíti, ami eleve nem könnyű. Itt domborodik ki az író-rendező pofátlan tehetsége – és itt a pofátlan szó szerint értendő: ugyanis Sheridan annyira tud hangulatot teremteni, hogy az simán elvonja a figyelmet az olyan elhanyagolható apróságokról, hogy például sosem tudjuk meg, honnan is derült ki, hogy ki és mit tett. A por helyett porhóval hintett westernhangulat annyira bűvkörébe vonja a nézőt, hogy észre sem veszi, vagy csak már jóval a vetítés vége után, hogy
Az már persze rejtély, hogy ez valamiféle költői üzenet, miszerint vannak dolgok, amiket nem kell érteni és kérdések, amelyekre sosem kapunk választ, és ennek a randomitásával és reménytelenségével kell együtt élnünk ebben a kegyetlen világban – avagy Sheridan egyszerűen elkapkodta a sztori finomhangolását. A fókusz itt nem annyira az eseményeken, sokkal inkább a karaktereken és főként a miliő megteremtésén van, és ez sikerrel meg is történik, az operatőri munka bámulatos, ezt a tájat csak Tarantinónál láttuk szebben fényképezve, a feszültség ugyan nem a tipikus pulzuspörgető thriller-vonalat követi, a lassú, folyamatos nyomasztás dominál.
Az alakítások hozzák, amit kell. Bár Renner csak szeretne a hómezők Rust Cohle-ja lenni, azért elég hitelesen áll neki a kiégett cowboy szerepe, meg a böhöm nagy mordályok, amelyeket nem fél használni sem – így kapunk nem egy, változatos fegyvernemeket felvonultató akciójelenetet olyan kérlelhetetlen erőszakossággal, amilyenné ez a vidék nevelte lakóit. Elizabeth Olsen háttérbe is szorul mellette, csak részben a saját képességei, és sokkal inkább a forgatókönyv fókuszpontjai okán: ez nem az ő balhéja, sokkal inkább Lamberté, akinek sok mindenre alkalom az ügy, gyászmunka is, vendetta is. A nézőnek meg kriminek gyenge, filmalkotásnak betonerős, feszült, akciódús moziélmény, csak óvatosan: a fagyott tájban olyat szól a vadászpuska, hogy leszakad a fejed.
Wind River – színes, angol–kanadai–amerikai bűnügyi thriller, 110 perc – 7/10
Jó hír, hogy bár úgy tudtuk, sok egyéb film mellett ez is elkerüli hazánkat, most úgy tűnik, mégsem: a Vertigo szeptember 7-én elhozza a filmet a magyar mozikba is.
