Aznap épp vendégség volt nálunk. Anyu rengeteget dolgozott, és nem igazán volt egy konyhatündér. Utált is főzni, de mivel Aput meg nem különösebben izgatták a kulináris élvezetek, ez nem okozott komolyabb problémát. Számomra mindennek nagyon hamar pozitív hozadéka lett, mert én meg – talán éppen emiatt – nagyon fiatalon kezdtem el főzni.
Jöttek a barátok, természetesen főleg sportolók Apu csapattársai és a feleségeik. O. néni, F. bácsi felesége az egyik legérdekesebb néni volt, akivel valaha találkoztam. Már ami a látványt illeti. Királynői tartás, tökéletes frizura, smink épp csak annyi, hogy kiemelje, amit kell, és a legújabb divatnak megfelelő szerelés. Úgy ült, állt, járt, mint aki pontosan tudja, az egész világ a lába előtt hever.
Ehhez képest igazi undok teremtés volt. Legalábbis gyerekfejjel annak tűnt. Azt hiszem, a hihetetlen önzését éreztem elég intenzíven, bár lehet, ezt csak felnőtt fejjel sikerül ilyen pontosan megfogalmaznom.
F. bácsi a csapat mellett volt amolyan mindenesféle. Nagyon vidám, kedves ember volt, őt nagyon szerettem. Nem is igazán értettem, hogy került ez a két ember egymás mellé.
Szóval vendégség, és Anyu nagyon igyekezett. Herendi-készlet, kávé, sütemények, tejszínhab. O. néni ült a fotelben a főhelyen, szipkából szívott cigarettával a kezében, keresztbevetett lábakkal. Nagyon dekoratív volt. Én szépnek sose láttam, mert pont az hiányzott belőle, amitől valaki számomra valóban szép. Nem volt benne semmi szívet melengető.
És sok minden más is, az egész lénye épp ellenkezője volt O. néninek.
Ráadásul O. néni mindig tett valami csípős megjegyzést – gondolom, ezzel akarta érzékeltetni felsőbbrendűségét az alattvalókon –, amikről valahonnan tudtam, vagy csak tán megéreztem, nem Anyu kedvére valók.
Szóval Anyu tüsténkedett a felszolgálnivalókkal. Láttam, nagyon igyekszik.
Anyu és Anduka
Gyarmati Andrea (képen jobbra)
Olimpiai ezüstérmes (1972), kétszeres Európa-bajnok (1970) magyar úszó,
Orvos, gyermekorvos
Anyu:
Székely Éva (képen balra, lánya, Andrea mellett) olimpiai bajnok úszó, a Nemzet Sportolója.
Közben rám nézett, és így szólt:
Andukám, szereztem neked Suchard csokoládét valahonnan, ott van a táskám oldalában, vedd ki, Szívem.
Nagy kincs volt ez akkoriban, a hatvanas évek elején. A Milka csokoládé, vagy ahogy akkor hívtuk, Suchard csoki, vagy svájci csokoládé. Nem lehetett megvenni a boltban. Külön kapcsolat kellett a beszerzéséhez. Külföldön, vagy úgynevezett diplomataboltban lehetett hozzájutni valutáért. Volt persze nagy keletje. Mert nagyon finom volt. Igaz, szerintem ma is ez a legfinomabb csokik egyike. Anyu, úgy mellesleg arról is informált, hogy sikerült két táblát szereznie a kedvencemből.
O. néni ült, és fújta a füstöt bőszen. Kavargott körülötte. Mélyet szívott a cigarettájából, hosszan kifújta, mintegy nyomatékául a mondandójának:
Évike – (már ez is elég abszurd volt, Anyu ugyanis sok minden volt, csak Évike nem) – nem gondolod, hogy nagyon elkényezteted ezt a gyereket?
O. néniről egyébként még annyit lehetett tudni, hogy sose teljesítette F. bácsi az irányú vágyát, hogy gyerekeik legyenek. Úgy mondta, nem fogja az alakját és az életét egy gyerek miatt „feláldozni”.
Szóval, hogy úgy mondjam, nem volt igazán hiteles abban, hogy valamit is mondjon a kényeztetésről vagy a kemény bánásról. Igaz, ha mélyen megvizsgáljuk, azt pontosan tudta, önmagát miképpen kell kényeztetni, és elérni azt is, hogy egy udvartartás, de legalábbis F. bácsi is ezt érezze a legfontosabbnak.
Anyu nagyon lassan fordult O. néni felé, kezében az éppen behozott Herendi-készlettel. Ránézett O. nénire, és nagyon tagoltan azt kérdezte, rá egyáltalán nem jellemző szófordulattal:
Állóképpé merevedett a szoba. A hatvanas években ilyet senki nem mondott délutáni kávézás közben, vagy legalábbis az én családomban biztosan nem. Különösen Anyu nem. Aztán Apu elkezdett nevetni, és a többiek csatlakoztak hozzá, annyira vicces volt az egész.
Később szállóige lett a családomban Anyu erős felindultságban elkövetett nyelvbotlása minden olyan helyzetben, ha valaki kívülről véleményezett valamit a gyerekneveléssel kapcsolatban, amihez alkalmasint állatira nem értett.
Hogy kell-e, szabad-e a gyereket kényeztetni, hogy hol van az adok és követelek egyensúlya, gyakori téma a munkám kapcsán is.
Ha tudod, hogy a szüleid igyekeznek mindent megtenni, hogy boldognak lássanak, az nem ront el vagy tesz rossz emberré, ha mellette azt is megtanulod, nem csak kapsz, adnod is kell. Nem cserébe, hiszen az Élet nem cserekereskedelem.
Adj bátran és jó szívvel, mert akkor a gyereked ezt tudja továbbvinni, és ez szerintem elég fontos. Miképpen az is, hogy érzi, nem csupán magaddal vagy elfoglalva, hanem odafigyelsz rá is. Akkor is, ha mindezt két tábla csokoládé jelenti adott esetben.
