Az orosz vezetés részéről érthető az aszimmetrikus, kétoldalú kapcsolatokra és az Európai Unió szétverésére irányuló törekvés. Putyin nemcsak a Krím sikeres elcsatolását, és ezáltal 80 százalékos otthoni népszerűségét tudhatja maga mögött, hanem az Aszad-rezsim stabilizálása szempontjából eredményes szíriai beavatkozást, valamint az amerikai elnökválasztás meghekkelését is, amelyek összességében ismét nemzetközi tényezőként láttatják Oroszországot.
Egy nagyhatalomnak pedig nyilvánvalóan könnyebb érdekeit érvényesíteni bilaterális alapon, az egyes nemzetállamokkal szemben, mint egy egységes Európai Unióval tárgyalva. Putyin ezért igyekszik destabilizálni az európai integrációt, és jól halad.
A Brexit jelentősen meggyengítette az európai projekt egészét, ráadásul a közeljövőben több országban is a Fideszhez hasonló Brüsszel-ellenes politikai erők emelkedhetnek a hatalom közelébe – így például az osztrák elnökválasztást éppen csak elbukó Szabadságpárt, a Marine Le Pen vezette francia Nemzeti Front, vagy az immár harmadik erőként fellépő német AfD. Ezek a pártok mind ahhoz az – Anne Applebaum által „populista internacionálénak” nevezett – irányzathoz tartoznak, amelyek évek óta szinte leplezetlenül képviselik a Kreml érdekeit.
Általuk folytatódhat (1) az izonacionalista politikai tendenciák előretörése Európában, (2) az autokratikus, illiberális elemek beépítése az egyes államok politikai rendszereibe, valamint (3) a hagyományos jobb-bal szembenállás átalakulása a fősodratú és antiestablishment erők küzdelmévé a pártrendszerekben.
Divatos politika
Az orosz elnök és a magyar miniszterelnök újabb budapesti találkozója szimbolikus értelemben ezeket a folyamatokat erősítette. Putyin egy EU- és NATO-tagállam pódiumára állva mondhatta el álláspontját Ukrajnáról. Orbán Viktor pedig készségesen asszisztált ehhez, amikor nemcsak figyelmen kívül hagyta Oroszország agresszor szerepét az orosz-ukrán háborúban, felelősségét a gazdasági szankciókban, hanem Ukrajnát egyenesen a gazdasági prosperitás gátjának nevezte.
Úgy tűnik, a nemzeti szuverenitás fontosságát oly sokat hangoztató magyar kormányfőnek egyáltalán nem jelent gondot, hogy Oroszország magához csatolta az egyébként szuverén Ukrajna területének egy részét, ehelyett inkább a „kontinens nyugati felén erőteljes oroszellenes hangulatot” és a szerinte „divatos oroszellenes politikát” állította be minden baj okaként.
Az előzmények fényében mindez persze nem volt meglepő. Orbán Viktor már korábban kijelentette, hogy 2017 a „lázadás éve” lesz, amely le fogja rombolni a nemzetek feletti „brüsszeli utópiát”, és Jaroslaw Kaczynskivel együtt egyenesen „kulturális ellenforradalmat” hirdetett. Az ellenforradalom pedig már javában zajlik a Kreml vezetésével, amely a Krím óta felerősített dezinformációs háborújában a migrációs válság hiszterizálásával a dekadens, hanyatló, terméketlen Nyugatot ostorozza az úgymond sziklaszilárd és erős Oroszországgal szembeállítva. Az, hogy a magyar kormány ezeket a törekvéseket kiszolgálja, vagy legalábbis nem tesz ellenük semmit, arról tanúskodik, hogy a magyar-orosz kapcsolatok már rég túlléptek a kormány által egyébként hangsúlyozott pragmatikus gazdasági vonatkozásokon.
Ezt támasztja alá a magyar Külügyminisztérium háttérintézményeként működő Külügyi és Külgazdasági Intézetnek az a 2017 januárjában publikált elemzése is, amely szerint az orosz propagandagépezet az EU és a nyugati értékrend elleni támadáshoz használja fel a magyar kormányt, illetve Magyarországgal kapcsolatos témákon keresztül akar feszültséget szítani a régióban.
Oroszbarát fordulat
A Fidesz egyedisége és jelentősége ebből a szempontból tehát abban áll, hogy Orbán Viktor oroszbarát fordulata óta kormányzati erőként használható fel az orosz vezetés céljaihoz. Ugyanakkor a magyar kormánypárt nem feltétlenül a legmegbízhatóbb szövetségese Oroszországnak. A medve árnyéka régebb óta kivetül más európai ultrakonzervatív és autoriter pártokra és mozgalmakra is. A Szovjetunió összeomlását a 20. század tragédiájának tartó orosz elnök ugyanis a kétezres évek elejétől tudatos stratégiát építtetett az európai szélsőjobboldali és szélsőbaloldali pártok támogatására az orosz vagy szovjet „befolyási övezetek” és befolyás visszaszerzésére.
A 2014-es krími referendum reflektorként világított rá a hosszútávú befektetés megtérülésére, amennyiben a francia Nemzeti Front, a magyar Jobbik, a görög Arany Hajnal, az olasz Északi Liga, a német Baloldali Párt mind „független európai megfigyelőket” küldtek a népszavazás tisztaságának és legitimátásának biztosításához. E pártok képviselői azóta is mind a szabadság nevében nyitnak Oroszország felé: az AfD ifjúsági szervezete 2016-ban hosszú távú együttműködést jelentett be az Egyesült Oroszország párt hasonló szervezetével, az osztrák Szabadságpárt ötéves együttműködési megállapodást között az Egyesült Oroszországgal tavaly decemberben, Marine Le Pen pedig a korábbi 9 millió eurós orosz banki kölcsön után 2016-ban 27 millió euró értékben kérte Oroszország támogatását az elnöki kampány finanszírozására.
A befektetés akkor térülhet meg Putyin számára, ha az európai oroszbarát „populista internacionálé” pártjai a hatalom közelébe kerülnek 2017-ben. A január 21-én, a németországi Koblenz városában tartott találkozón a német AfD, a holland Szabadságpárttal, az olasz Északi Ligával és a francia Nemzeti Fronttal együtt már meg is hirdette a „patrióta tavaszt”, amely szerintük a „kontinentális Európa népeinek felébredéséhez” fog vezetni az „angolszász ébredés” (Brexit) után. A résztvevők által vizionált „nemzetek Európája” pedig nemcsak az európai szolidaritás meggyengülését és egy gazdaságilag versenyképtelen Európát eredményezne, hanem a magyar kormányfő által is várva várt, új „bilaterális korszakban” erősödő függést a Kremltől.
Béke és biztonság
Az önmagukat szuverenistának nevező, nacionalista pártok ugyanazon perverz logikával érvelnek a katonai, energetikai, diplomáciai zsarolással és fegyverrel gyakran élő Moszkva „felszabadító” szerepe mellett, mint ahogyan a Brüsszellel szemben „szabadságharcot” folytató magyar kormány a paksi üzlet mellett. Hitük szerint az ezredforduló óta ismét elnyomó rendszert építő Oroszország fogja elhozni az igazi „szuverenitást”, a békét és a biztonságot a mindezt egyébként a második világháború után ténylegesen megteremtő Európai Unióval szemben.
Az orosz erődemonstráció tehát nem ér véget Budapesten, illetve a populista internacionálé támogatásánál. Moszkva becslések szerint évi 1 milliárd dollárt költ az állami médiára és a nemzetközi propagandára, ami konzervatív számítás szerint is a BBC költségvetésének háromszorosára rúg. Az orosz dezinformációs gépezet pedig nemcsak olyan nemes „ellenkulturális” célokra irányul, mint az amerikai Demokrata Párt szervereinek meghekkelése vagy az Európai Unió és a NATO támadása és lejáratása.
Az orosz propaganda a választói döntéseket is igyekszik befolyásolni, így a Brexit-kampányban, a holland EU-Ukrajna társulási szerződésről szóló referendumról szóló belpolitikai vitában ugyanúgy manipulációs szerepet játszott, mint az amerikai elnökválasztás során. Jelenleg a brit és a német hírszerzés egyaránt óv a Kreml demokratikus választásokat befolyásoló hatásától, melynek legújabb célpontja feltehetően Angela Merkel német kancellár.
Az orosz befolyással szembeni tétlenségnek nagy ára lehet az európai nemzetállamokra nézve. Az Európai Unió szétverése és egy tényleges „bilateralista korszak” beköszönte, a választók közvetlen manipulálását, az állam aláásását, az energiafegyver, illetve a katonai fenyegetés gátlástalan alkalmazását eredményezheti Oroszország részéről. 2007-ben még Orbán Viktor is tudta ezt, amikor egy beszédében úgy fogalmazott: „Hagyjanak fel a különutas orosz politikával, a különutas energiapolitikával és helyette dolgozzunk inkább azért, hogy Európának legyen közös külpolitikája Oroszország irányába, és az Európai Uniónak legyen az energiafüggőséget enyhítő közös energiapolitikája Oroszország és más harmadik szereplő irányába is.”
Győri Lóránt, Juhász Attila (Political Capital)
