Kultúra

Az államtitkárok lökődjék csak a pöcsükkel a forgóajtót

"De nagy geci vagy te, Jenő!" És tényleg. Belesünk a miniszterhez. Kortárs magyar regényből matinézunk.

A sötétkék Mercedes a minisztérium épülete előtt állt meg, kiugrott belőle a sofőr, hogy nyissa a hátsó ajtót, de a miniszter megelőzte, fürgén kiszállt, és odaszólt neki: egyre lassúbb vagy, mire a sofőr levette sapkáját, megtörölte izzadt homlokát, és nézte, ahogy főnöke a két tisztelgő kormányőr között beviharzik az épületbe.

A minisztérium már sok éve a pesti belváros egyik tetszetős, eklektikus épületében működött, de a forgó acélrudas beléptető rendszert csak két éve szerelték föl, és mellé egy kis fémkaput is tettek, melyet az egyenruhás őrség kizárólag a miniszternek nyitott ki, hogy ne kelljen ágyéka illetlen mozdulataival átverekednie magát a forgó alkalmatosságon.

Az államtitkárok csak az első hónapban használhatták a kiskaput, aztán a miniszter személyi titkárával megüzente az őrség parancsnokának, hogy „rajtam kívül senki sem mehet át rajt, az államtitkárok lökődjék csak a pöcsükkel a forgóajtót”. Nem írta le, csak megüzente. Ami, ott, az épületben, végül is ugyanaz volt.

Az alagsori postázótól a tetőtérben kialakított sajtófigyelő szobácskáig már az egész ház tudta, hogy megérkezett a miniszter. Azok, akik az ablakból először észrevették, fölkiáltottak: Megjött! Csak ennyit mondtak, de mindenki tudta, kiről van szó, és a hír futótűzként terjedt. Mostantól az épületben tartózkodó összes hivatalnok készenléti állapotba helyezte magát. Minden felső- és középvezető tudta, hogy bármelyik pillanatban raportra hívhatja a miniszter, és ebből számtalan új feladat keletkezhet, melyek beosztottjaik tucatjainak jelenthetnek ugyancsak új feladatokat, merőben másokat, mint amelyek még tegnap voltak halaszthatatlanul fontosak. És arra a kérdésre, de ezt most miért?, a válasz mindig ugyanaz volt: mert a miniszter úr ezt kérte. De hisz tegnap még éppen az ellenkezőjén dolgoztunk, folytatódott a morgolódás, aminek persze semmi értelme nem volt. A parancs, az parancs.

A miniszter, amikor észrevette, hogy a személyi titkára lejött elé lifttel, az előcsarnok széles márványlépcsője felé vette az irányt. A titkár elengedte a liftajtót és utána loholt, de csak a lépcsőfordulónál, a falat díszítő bronzdomborműnél érte utol a testes, ötvenöt körüli férfit, aki alkatához képest meglepően fürgén igyekezett fölfelé. Az első emeleten a személyi titkár széles gesztussal nyitotta ki főnöke előtt a miniszteri titkárság faragott ajtaját, majd a titkárnő szobájából nyíló, bőrrel párnázott ajtót.

A miniszter, anélkül, hogy bárkinek is köszönt volna, belépett a szobájába, a fekete neobarokk íróasztal mögötti, trónus méretű karszékbe dobta magát, és kiszólt a főnöki telefonon a titkárnőnek, hogy a kávé mellé hozza be majd a személyi titkárt is, mert postáznak.

A koloniál szekrényhez lépett, rövid válogatás után elővett a vitrinből egy üveg Camus konyakot, meghúzta, aztán az intarziás dohányzóasztalhoz ment, belehuppant a mély füles fotelba, és várt.

Fotó: Thinkstock
Fotó: Thinkstock

Kintről a kávéfőző gép zaja hallatszott, ő meg ásítozva körbejáratta tekintetét a teremméretű szobán. Elégedett volt vele.

Szerette a hosszú perzsaszőnyeg tobzódó színeit, a tizenkét fős faragott tárgyalóasztal piros-fehér-zöld szőttes futóját, a zöldpárnás, egyenes támlájú székeket, a különböző stílusú olajfestményeket, de főleg azt a csendéletet, melyen a rikító színű virágokkal teli vázából egy szál sárga krizantém a dúsan hímzett abroszra hullt.

Éppen ezt nézegette, amikor kopogtak.

– Gyertek! – kiáltotta a miniszter.

Egy-egy hatalmas méregzöld műbőrmappával a hóna alatt megjelent a személyi titkár és a titkárnő.
Indult a postázás. A személyi titkár a miniszter elé terjesztendő levelek tartalmáról egyenként számolt be, javaslatot tett az elintézésre, gyakran már a válaszlevél tervezetét is főnöke elé tolta, aki ezeket aláírta. A titkárnő pedig szenvtelen arccal jegyezgette a miniszter utasításait.

Úgy fél óra elteltével a miniszter, aki ezen a novemberi napon barna öltönyéhez bordómintás nyakkendőt kötött, melyet már meglazított, emiatt ingje gallérja, mint a kölyökkutyák füle, egyik fölfelé, a másik lefelé konyult, ásított, majd nagyot nyújtózva megszólalt:

– Sok van még, bazmeg?
– Már csak néhány, miniszter úr, kérlek. Azonnal végzünk – felelte a személyi titkár, és arra gondolt, ha a párt ifjúsági szervezetében sikerül a puccs, megszabadul ettől a szeméttől, és megkapja azt a helyettes államtitkári állást, persze nem ennek a büdös bunkónak a tárcájánál, hanem két utcával odébb. Még közelebb is lesz a parlamenthez. Bárcsak így lenne, bólintott, és figyelmes tekintetét a főnökére szegezte.

– A tököm kivan ettől a sok hülye levéltől. Miért nem szűritek meg? Személyi titkár. Az én személyi titkárom, és folyton kibaszik velem. Annyian vagytok itt a minisztériumban, mint nyúlszar a réten, hát mindent idehozol? Disznó vagyok én, hogy elém öntsd ezt a sok moslékot

– Ha tudnád, miniszter úr, hány leveled jön! A többségét rászignálom a szakállamtitkárokra, főosztályvezetőkre, de vannak ügyek, amelyek kényesek – felelte a legalázatosabb hangján a személyi titkár.

– Persze, kényesek.

– Vagy a szaktudásodat igénylik.

– Na, haladjunk, elég a seggnyalásból! – mondta a miniszter, és mikor kimondta, elmosolyodott. Meglágyult. Hiszen pontosan tudta, hogy alakoskodik a titkára, valójában utálja őt, de annál édesebb így a seggnyalás. Annál jobban esik. Nyaljad csak, öcsém, nyaljad, gondolta.
– A következő levél egy felkérés, hogy nyisd meg az Operabált – folytatta a személyi titkár.
– Aztán hol jó az nekem, kisköcsög? – kérdezte a miniszter, mert tudta, mennyire utálja beosztottja, ha így szólítja.

A fiú szemén látta a gyűlöletet, és azt is észrevette, hogy balkeze ökölbe szorult. Megütnél, mi?, mosolyodott el. És várta, hogy az ütés helyett valami alázatos válasz érkezzen.

Hisz mit ér a harag hatalom nélkül?, szokta kérdezni a feleségétől, és a válasszal sem késlekedett ilyenkor: lófaszt se! Ő aztán pontosan tudta!

Mikor gyerekkorában az apjától kapta azokat a hatalmas veréseket, ő is ökölbe szorította a kezét, és amikor a borotva fenőszíjával verte vagy a nyakát szorongatta, legszívesebben megölte volna, de hát nem volt hozzá hatalma.

– Nagy a sajtója az Operabálnak, miniszter úr, kérlek. Mindenhol írnak róla. Tévé, fotósok. Mosoly, vakuk, fekete szmokingok, fehér ingmellek, ezért lenne ez neked jó – fuvolázta a titkár, miközben az ökle ellazult.

– De beleélted magad.

– Egyszer szeretnék én is…

– Majd egyszer. Egyszer majd te is, kisköcsög. Na, akkor írjatok valami fasza megnyitószöveget!

– Meg-nyi-tó-szö-veg. Igenis, miniszter úr – tüsténkedett a személyi titkár.

– Maga is írja föl! – fordult a miniszter a titkárnő felé, aki egy mozdulattal jelezte, hogy már fölírta. Ő a két férfitól kissé távolabb ült, a tárgyalóasztal kifordított székén, merev tartással.

Negyvenes, nagy mellű, szőke nő volt, érettségizett, perfekt gyors- és gépíró, de a számítógéppel olykor akadtak problémái, főleg a margó beállításokkal. Angolból középfokú nyelvvizsgát tett, és egyszer egy virágkötészeti tanfolyamot is dicsérettel abszolvált, de ez nem szerepelt az önéletrajzában.

– De faszát ám! – mondta a miniszter a személyi titkárnak.

Az elmosolyodott, és lelkesen bólogatott.

– Fasza lesz, miniszter úr. A társadalmi kapcsolatok osztályán van egy új kollegina…
– Az a kis vörös?
– Az, miniszter úr, az a kis dögös vörös.

A titkárnő most lépett ki először hűvös megfigyelőszerepéből. Égnek emelte a szemét, és grimaszolt. Két éve nem volt szexuális kapcsolata, minden idejét a minisztériumban töltötte, ő nem ezt érdemli, hogy így ízetlenkedjenek a társaságában, gondolta. A két férfi odapillantott, de aztán, mintha nem is láttak volna semmit, folytatták.

Fotó: Thinkstock
Fotó: Thinkstock

– Ha elkészült a szöveggel, ő hozza be! – mondta a miniszter.

– Ő hoz-za be! Felírtam, miniszter uram – felelte a személyi titkár.

– Miniszter u-ram? – nyomta meg a szó végét a miniszter – Mi ez a faszság? Neked miniszter úr!

– Ő hozza be, miniszter úr. És itt van még ez a pályázat. Tudod, már régen elígértük, de úgy látom, Bartus államtitkár úr mást hozott ki győztesnek.

– Mutasd! – nyúlt a levél után, aztán hosszan nézte. – Bazmeg! Ez az én államtitkárom? Na, van még valami?

– Lenne még itt egy… – próbálkozott a személyi titkár, de főnöke türelmetlenül hessegetni kezdte.

– Majd holnap folytatjuk. Most tűnés.

A titkár megállt az ajtóban, és mielőtt kilépett volna, mosolyogva visszaszólt.

– Köszönöm, miniszter úr, hogy áldozott rám a drága idejéből. Ma is hatékonyak voltunk, miniszter úr.

Becsukta maga mögött a vastagon párnázott ajtót, és hajbókoló csinovnyikból visszaváltozott harmincéves yuppie-vá.

Nehezen játszotta mostani szerepét. Az egyetemről azonnal a kormánypárt ifjúsági szervezetének irodájába került, ahol mindenféle pénzszerzési akcióban vett részt, persze neki is csurrant-cseppent. Igazi főnöke korábban szinte nem is volt, most meg már egy éve a miniszter személyi titkára. Főnökét csak mint „tehetségtelen büdös bunkó” emlegeti baráti társaságban.

Barátai kizárólag az ifjúsági szervezet aktivistái, közülük is csak azok, akik a puccsal új elnököt akaró, magukat „Tántoríthatatlanok”- nak nevező csoportosulás tagjai.

Belépett a saját irodájába, leült az íróasztala mögé, előhúzott a fiókból egy fotót, amely Dóriról, a barátnőjéről készült, ahogy a kormányüdülő vitorlásának tatján napozik.

Dóri őszintén bízott benne, és azt is tudta, hogy sokra viszi ő még. Ahogy a képet nézte, eszébe jutott a lány tegnapi megjegyzése, és kicsit elkomorodott.

Dóri az eljegyzést emlegette. Ám aztán újra elmosolyodott, tekintete szinte ábrándos lett, mert felidézte, hogy tegnap a lány végre hajlandó volt egy kis anális szexre, sőt, azt mondta utána, hogy nem is volt olyan rossz. Igaz, a személyi titkárnak fogalma sem volt arról, hogy Dóri mit mesélt aznap délelőtt az egyetemi büfé sarokasztalánál a legjobb barátnőjének: undorító, suttogta. Undorító, ismételte, és ráadásul kurvára fájt is. Ekkora egy perverz ez?, kérdezte a barátnő, és Dóri tanácstalanul széttárta a karját.

– Hatékonyak. Még hogy ő hatékony! Miért kell nekem ezt a kis hülyét hallgatnom? Mondd meg, miért? – fordult a miniszter a még mindig mereven ülő titkárnő felé, mikor titkára elhagyta a szobát.

Ekkor különös átalakuláson ment át a titkárnő, olyasfélén, mint amikor a bábból előbújik a pillangó, és óvatosan kibontogatja tarka szárnyait. Lassan felállt, letette az asztalra a jegyzetfüzetet, kirázta testéből a merevséget, haját leengedte, majd hátravetette, végignyalintott ajkán, és megszólalt.

– Tudod te azt jól, Jenő, nagyon is jól tudod.
– De miért is?
– Mert nem bízik benned a frakció. A nyakadra ültették, hogy figyeljen.
– Gondolod, hogy ezt a kis okostojást azért küldték rám?

A titkárnő kigombolta a blúza felső gombját, beletúrt a hajába, közelebb lépett a miniszterhez, és az arcába suttogta:

– Mindent jelent rólad a frakcióvezetőnek.
– Azt mondod? – kérdezte a miniszter, miközben bal kezével vakargatni kezdi a jobb heréjét, mint mindig, ha elbizonytalanodott.

Fotó: Thinkstock
Fotó: Thinkstock

– Azt. Nem is akármilyen forrásból tudom – suttogta a titkárnő, és összeszűkült a szeme.

– Kitől hallottad?

– Azt nem mondhatom meg – lépett odébb a titkárnő, és hátravetette a fejét.

– Ne baszakodjál má’! – lágyult meg a miniszter hangja, és mosolyogni próbált.

A titkárnő azon gondolkodott, meddig kéresse magát, de a miniszter nem kérlelte, hanem ledobta magát a fotelba. A nő az ajtó felé indult, aztán visszafordult zajra, amikor a miniszter ököllel az intarziás dohányzóasztalra csapott.

– Na jó. Ő maga vallotta be nekem – felelte riadtan a titkárnő.

– Ez tényleg biztos forrás. Hacsak nem hazudik.

– Miért hazudna ilyet? – kérdezte a titkárnő, miközben a miniszter melletti fotelba ült.

– Hogy fényezze magát előtted.

A titkárnőt meglepte a válasz, a személyi titkárra gondolt, meleg barna szemére, makulátlan Boss-öltönyére, melynek félárú megszerzésében még ő segített a fiúnak. Eljátszott egy pillanatra a gondolattal, hogy udvarol neki ez a sima modorú, zselézett hajú majom, aztán fölnevetett.

– Már hogy fényezné magát! Előttem? Ugyan már, hát hova gondolsz!?

Ugyanakkor titokban reménykedett, hogy folytatják ezt a témát, például úgy, hogy a miniszter ezt válaszolja: de miért, hisz olyan jól nézel ki mostanában, nem fogytál te? Miért ne tehetné neked a szépet ez a kis pöcs, egy ilyen dögös negyvenesnek! És minden oka megvolt a titkárnőnek, hogy erre gondoljon, hiszen mióta öreg spánielje négy hónapja kimúlt, heti két alkalommal fogyasztótornára járt, hogy visszanyerje régi alakját. Nem is minden eredmény nélkül! De bók helyett a főnöke folytatta:

– Amúgy meg, jelentsen. Leszarom. A nagyfőnök bír engem. Kinyalhatják. Az egész parlamenti frakció. Sorban, egymásután, miután megmosták a fogukat. A sok büdös parasztja.

A titkárnő sértődötten támadásba lendült.

– Nagy a pofád, Jenő. Nagyon nagy a pofád. Aztán mi van, ha ejtenek? – a kezében lévő gyorsíróceruzát a magasba emelte, és elengedte – hoppá, így – mondta, aztán lehajolt a ceruzáért, vigyázva, hogy hajlás közben a fenekét mutassa a miniszternek, ahogy a szoknya ráfeszül. Ha már öt kilót leadott azon a kurva piláteszen, gondolta, legalább lássa ez a hülye, hogy milyen klassz lett a seggem. – Ajaj, kitört a hegye – emelte föl a ceruzát. – Tudod, neked is könnyen kitörhetik a nyakad. Ennyi, mint ez a ceruza. Csak egy pillanat. Volt hegye, nincs hegye. Ma még miniszter, holnap egy senki. Ennyi valakit ejteni. Tudod te azt jól, Jenő!

– Most mit baszogatsz?! – horkant föl a miniszter, és újból a heréjét kezdte vakargatni.

– Biztosan megérdemled. Mondom: Tudod te azt jól!
– Tudod te azt jól, tudod te azt jól, mint egy papagáj. Egyáltalán, hogy beszélsz te velem? Mit képzelsz?

A titkárnő felemelkedett a fotelból, a miniszter arcához hajolt, és lassan tagoltan mondta:

– Azt képzelem, hogy volt már annyit a farkad a számban, hogy így beszéljek veled.
– Hát mikor? Utoljára… hány éve is?
– Két éve. Abban a somogyi vadászházban – felelte a titkárnő, aztán visszaült a fotelba. Tíz éve elvált, tűnődött, se gyereke, se kutyája, szegény Füli, isten nyugosztalja, ott a budai másfélszobás ragyogóan berendezett garzonja, és csak ez a hülye akadt neki azóta. És két éve már ez se.

– Na látod. Megmondtam, nem azért hoztalak magammal – folytatta a miniszter.

– Tudom én, mér’ hoztál. Mert bennem megbízhatsz. Csak bennem bízhatsz meg – mondta a titkárnő, és a férfi felé nyúlt, hogy megsimogassa az arcát, de az ellökte a kezét, felállt a fotelból és ráförmedt.

– Küldd be nekem!

– A Bartust?

–     Azt.

A titkárnő a miniszteri íróasztalhoz ment és tárcsázott.

– Államtitkár úr, a miniszter úr hívatja – mondta a kagylóba, és kiment a szobából.

A miniszter még vakarózott egy darabig, aztán kinyitotta az üveges szekrény középső ajtaját, hosszan válogatott, ezúttal egy Rémy Martint emelt a szájához, meghúzta, és mikor lenyelte az italt, végigfutott rajta a borzongás.

Böfögött, visszatette az üveget, és leült a fotelba.

– Gyere – kiáltotta, mikor kopogtak.

– Parancsolj velem, kérlek – mondta az államtitkár.

A miniszter intett, hogy üljön le, és megkérdezte.

– Bartus, szerinted, miért vettelek magam mellé?

– Hogy érted ezt, kérlek? – pislogott az államtitkár, és összehúzta magát a fotelban. Olyan kicsire, amilyenre csak tudta. Mint egy magára maradt antilop, mely látva, hogy a csorda már elszaladt, és ő egyedül áll szemben a gepárddal, a földre kuporodik, maga alá húzza a lábait, mintha már nem is élne. Tudta, hogy ezt szereti a miniszter. Ha megalázkodnak előtte. Ez tompítja a haragját.

– Úgy értem, ahogy mondtam. Mit gondolsz, minek hoztalak ide? – kérdezte ismét a miniszter. – Miért vettelek magam mellé? Miért nem hagytalak megrohadni abban a kibaszott megyei hivatalban? Ami azóta meg is szűnt. Most állhatnál sorban munkanélküli segélyért.

– Gondolod? – tűnődött az államtitkár.

– Nem gondolom, tudom. A diplomád, Bartus, már szart sem ér, és még nyolc éved van a nyugdíjig.

– Kilenc, kérlek.

– Mi kilenc?

– Kilenc évem van a nyugdíjig.

– Na, látod. Behozlak a tutiba, te meg ellenem fordulsz. Szívatsz engem. Engem, aki kikapartalak a szarból.

– Már hogy a fenébe szívatnálak?

– Én is ezt kérdem magamtól. Hogy mer szívatni engem ez a kis tetű.

– De kérlek, hogy én, téged? Ne hergeld magad, kérlek.

A miniszter fölállt, és váratlanul megnyugodott. Kisimultak a vonásai. Szinte mosolygott, és ettől valahogy félelmetesebb lett. Bartus hátán végigfutott a hideg. A miniszter halkan, kedvesen szólt.

– Kérlek, kérlek. Mindig csak ez a kérlek. Mondd csak, kit hoztál ki győztesnek abban a fehérvári nagyberuházásban?

Ez nemcsak a szokásos hiszti, gondolta az államtitkár. Ez tud, vagy inkább sejt valamit. Kicsit kiegyenesedett, felkészült a harcra. Előrehajolt, és kényszeredett mosollyal megjegyezte.

– A Ferkantert. Az tette a legjobb ajánlatot.

– Most ugye viccelsz?

– Magasan az övé volt a legjobb ajánlat.

A miniszter arca újra elkomorodott, és most már üvöltött.

– És ki a faszomé ez a Ferkanter? Kivel játszol te össze a hátam mögött, Bartus? A frakcióvezető mondta neked, hogy ez a Ferkanter, vagy mi a szar nyerjen? Hát már a frakció irányít téged? Nem én? A minisztered?
– Ugyan már, csak nem képzeled, hogy a hátad mögött…
– De képzelem! Megmondtam, ki legyen a győztes. De te szarsz rá. Hát itt tartunk, Bartus, leszarod, amit mondok.
– Hogy merném én leszarni, amit te…

De nem folytathatta, mert kopogás hallatszott, és utána azonnal belépett a titkárnő.

– Telefonon keresik, miniszter úr.

– Ki keres?

A titkárnő fölfelé mutatott, majd kiment, és bekapcsolta a vonalat.

A miniszter az íróasztalához lépett, leült és fölvette a telefont. Mosoly jelent meg az arcán, és rekedt hangja különös, új tónusra váltott. Sokkal magasabb hangon beszélt. Gyakrabban vett levegőt, és lágyan, a kelleténél több levegővel rezegtette hangszálait.

– Parancsolj velem, miniszterelnök úr.

Aztán hallgatott, olykor bólintott, és végig mosolygott.

Az államtitkár kíváncsian nézte főnökét, még soha nem látta ennyit mosolyogni. Mennyire másként néz ki így ez a mocskos szájú barom, gondolta. Persze most nem káromkodik. Egész emberi lett a feje. Mennyivel könnyebb volt ennek, mint neki. Sokkal könnyebb.

Ezt a Samu Laci hozta be a tutiba, aki a pártban már az alakuláskor nagykutya volt. Ja, a kedves csoporttárs, akivel együtt csajoztak már a gólyatáborban. Na, azt is kinyírta azóta. Hát ez még ügyvédként csatlakozott a párthoz.

Mikor kormányra kerültek, zsíros ügyeket vitt állami megbízásból. Meg persze politikusokat képviselt család- meg vagyonjogi ügyekben. Mesélték, hogy közben milyen jó kapcsolatba került a miniszterelnökkel is. Hát most már elhiszi, ahogy ez itt fecserészik vele.

Állítólag senki nem tud nála többet a miniszterelnök titkos vagyoni viszonyairól.

Ez persze amennyire jó neki, annyira veszélyes is, könnyen kitörhetik a nyakát, tűnődött az államtitkár, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a főnökéről.

– Megoldjuk. Persze, hogy megoldjuk… hát hogy a fenébe lenne akadálya… ahogy mondod, miniszterelnök uram… Pontosan… ez az én dolgom.

Persze az az ő dolga. Bezzeg a Samu Laci őneki nem segített, pedig milyen iskolát járt ő végig! Hát hol volt ez a majom, a nagybácsija révén megszerzett pesti ügyvédbojtárságával ahhoz képest, amit ő végigjárt! Megyei tanácsi gyakornok, de már két év múlva csoportvezető az adó- és illetékosztályon, aztán meg osztályvezető. És amikor kinevezték a megyei adó- és illetékhivatal elnökének, kezében volt az egész megye. Hát hol szerzett volna ez a majom ekkora tapasztalatot? Benne volt ő a legkeményebb klikk- és pártharcokban. Ekkor váltak el egymástól a korábbi cimborák, egyikükből szövetséges, a másikból ellenfél lett. Hát hogy szerzett volna ez ilyen tapasztalatot itt, Pesten? Mert ha azt hiszi ez a hülye, hogy az országos politikánál könnyebb egy ilyen megyei bozótharcban küzdeni, akkor nagyon téved!

A megyeszékhely főutcáján, az egyetlen valamire való étteremben, az állandó ülésezéseken, de még a városban néhány hónapra lakást bérlő kurvák előszobájában is elkerülhetetlen a folytonos találkozás az ellenfelekkel. Ott szemtől szemben állnak az ellenfelek. Ő ezt a kemény iskolát járta ki.

És nem hiába. Most már persze látja, mennyivel nagyobb itt a pénz, mint vidéken. De majd kiderül, ki kit győz le, te felfuvalkodott majom!

Egészen belelovalta magát, már nem is figyelte, mit beszél a főnöke. Csak a búcsúzkodás hangjai szakították meg tűnődését.

– Köszönöm, köszönöm. Neked is, miniszterelnök uram. Átadom – mondta a miniszter, miközben hevesen bólogatott, mintha csak látná őt a miniszterelnök. Mikor letette a kagylót, lassan lefagyott az arcáról a mosoly, feljegyzett valamit, és némán káromkodott, csak az ajka mozogott, miközben bal kezével megint a heréjét vakargatta.

Fotó: Thinkstock
Fotó: Thinkstock

– Te csak így cseverészel a nagyfőnökkel? – kérdezte az államtitkár.

Ez a szemét veszélyesebb, mint hitte. Ezzel tényleg vigyázni kell, gondolta, és rossz érzése támadt. Ha ez lebuktatja, akkor végleg kicsinálja, mint a Samu Lacit. De téved, ha azt hiszi, hogy ő nem ismeri ezt a pesti pályát. Hogy ő csak vidéken tud focizni.

– Hogy mi? – kérdezte a miniszter.

– Hát… hogy ilyen… ilyen kötetlenül, szinte barátian.

– Na jó. Elég a puncsolásból. Akkor mi van azzal a pályázattal? – váltott vissza a miniszter, és a hangja megint a régi lett. Mély és reszelős.

– Az a gond, kérlek, vagyis, kérlek nélkül, szóval az a gond, hogy érvénytelen volt a jelölted pályázata. De ha érvényes lett volna, akkor is sokkal drágább ajánlatot adott, mint a Ferkanter.

– Azt akarod mondani, hogy senki nem áll a Ferkanter mögött, és mégis ő nyert? Csak mert ő adta be a legjobb pályázatot? – hitetlenkedett a miniszter, és azon törte a fejét, hol lehet itt az átverés. – Hát hülye vagy te?
– Nem, illetve, ha gondolod.
– Gondolom.
– Tudod, miniszter úr, a te jelölted, sajnos – nagyot sóhajtott, mint aki őszintén sajnálja – nemcsak magas árat adott, de a kiírásnak sem felelt meg.
– Mi az, hogy nem felelt meg?
– A pályázat tartalmi elemei… meg a… meg a határidő – próbálkozott az államtitkár.

Jogi körökben ez a legkeményebb érv, az alaki érvénytelenség, ezután nincs kérdés, aki nem képes pontos határidőben és a formáknak megfelelő pályázatot beadni, az elbukik.

De nem itt, nem most, nem az ő minisztere előtt!

Most, hogy kimondta, azonnal rájött, racionális érveivel csak olajat önt a tűzre.

– Mi az, hogy nem felelt meg? Hát ki csinálta azt a kibaszott kiírást? – üvöltött a miniszter.

– Mi – felelte az államtitkár, és megint összehúzta magát, mert érezte, most jön főnöke nagy kitörése. Ha ezt mozdulatlanul, arcrándulás nélkül végighallgatja, talán megússza.

– Na látod, Bartus, akkor újra kiírjuk. Mi írtuk ki, mi vonjuk vissza. Addig pályáztatunk, amíg a mi emberünk nem nyer. Nekem kell ezt is megoldanom? Hát komolyan mondom, hülyét kapok! Barmokkal vagyok körülvéve. Az ember gürizik, tekeri a biciklit, kiteszi a lelkét, és nem bízhat a saját embereiben. A kibaszott vazallusaiban, akiket maga mellé vett, kiemelte őket a szarból… mert azt hitte… és mit kap? Hálátlanságot. Szabotálják az utasításait. Mit utasításait, a kéréseit! Én csak kérek, kedves államtitkár uram, hogy bassza az anyját, lesz már szíves az én emberemet kihozni győztesnek abban a rohadt pályázatban!? Hát nem tetszik érteni, hogy neki lett ez kiírva? A kibaszott uniótól csakis azért jön az a kurva pénz, hogy megnyerje az emberem!

Ekkor a miniszter felkapta az asztalról a vizespoharat és a falhoz vágta.

– És nem azért, hogy az államtitkár úr, az igazság bajnoka, a Grál lovag jogászkodjon!

Mély csönd lett.

A csöndet kopogás törte meg, majd kezében szemétlapáttal és söprűvel belépett a titkárnő. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, némán söpörni kezdte a cserepeket.

Kintről villamos csengetése hallatszott, aztán fékcsikorgás, a miniszter az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, kinézett, még mindig fújtatott a dühtől.

Tudta, hogy ez a szemét kartotékokat vezetett minden helyi potentátról, zsarolta őket és mulatozott velük, hozták is neki a kövér borítékokat a szolgáltatásaiért. Aztán mikor fordult a világ, a városi főplébániában padot vásárolt magának, és ott hányta a kereszteket minden vasárnap. Persze akkor is bent maradt a tutiban.  Ez kitanulta a legaljasabb színlelést, hazudozást, képmutatást ott vidéken, de most ő eltapossa.

Ha kiderül, hogy őt is átverte, bizony isten, eltapossa, mint… mint kamion a sztrádára mászott békát! És már látta is, ahogy a békán átrobog a kamion, aztán meg a kilapult tetemet látta. Az államtitkárra pillantott, aki halálsápadtan kucorogott a fotelban, és ettől egy kicsit megnyugodott. Megint az ablak felé fordult, a tér fáin már alig látszott zöld levél, sárgán, vörösen, barnán virítottak a platánok. Nézte a tarka foltokat, és lassan megnyugodott.

Az államtitkár szótlanul lapult, olykor idegesen a titkárnőre pislantott, hogy most már tanúja is van megalázásának. Mikor a főnöke visszafordult és rábámult, nem halogathatta tovább, megszólalt.

– Rendben, főnök, érvénytelenítem a pályázatot, és újra kiírom.
– Mi a faszom az, hogy főnök? Még jó, hogy nem komám, vagy oké, haver! Miniszter úr! Érted? Miniszter úr.

– Értem, miniszter úr – sóhajtott az államtitkár boldogan, és úgy érezte, megúszta. Mindenesetre túl van a nehezén, mert főnöke ebben az új, az ügy szempontjából lényegtelen kerékvágásban folytatta.

– Én, ha akarom, államtitkárnak szólítalak. De ha akarom, kisfaszomnak.

– Értem, miniszter úr.

Ekkor a miniszter az államtitkárhoz lépett, a vállához hajolt, majd fölegyenesedett, és elkiáltotta magát.

– Bazmeg, te büdös vagy!

Az államtitkár is szaglászni kezdett. A hónaljához hajolt. A titkárnő egy pillanatra megállt a söprögetéssel – most már direkt húzta az időt, hogy maradhasson –, és az államtitkár háta mögött közelebb lépett. Ő is szaglászott.
Ez a fordulat meglepte az államtitkárt, de úgy gondolta, ez a kis alázás még mindig jobb, mintha a Ferkanter-ügyet feszegetné tovább, amin ezúttal ő keresett, és nem a főnöke. Nem is keveset.

– Gondolod, miniszter úr? Talán megizzadtam egy kicsit – felelte, megint a hónaljához hajolt és szaglászott.

– Most meg azt mondod, hogy megizzasztottalak. Hogy miattam vagy ilyen büdös.

– Miattad? Dehogyis, miniszter úr.

A miniszter még nem tudta, mi történhetett a Ferkanter-ügyben, de már voltak elképzelései, hogyan és kivel vizsgáltatja ki. Biztos volt benne, hogy bűzlik itt valami, és nemcsak ennek a baromnak a hónalja. Ki fogja vizsgáltatni, és ha sáros ez a Bartus, akkor eltapossa, gondolta, és megint látta a kinyúlt békát.

De mivel nem akart egyetlen lapot sem kijátszani a leendő vizsgálattal kapcsolatban, újra fokozódó dühét másként adta ki.

A hosszú hallgatás után váratlanul felkiáltott.

– Hogy kínozom a beosztottaimat, azt mondod, bazmeg? Lehet. Csakhogy mindent nekem köszönhettek. Te, a szakállamtitkárok, a főosztályvezetők, mindenki. Mert beültettelek benneteket a tutiba. Tizenharmadik havi fizetés, sofőr, kocsi, titkárnő…

Itt a titkárnő hirtelen felegyenesedett, abbahagyta a söprést, és a miniszterre, majd az államtitkárra pillantott.

Azok is ránéztek, aztán a miniszter folytatta:

– Kormányüdülő, külföldi utak. Minden.

Most egészen elhalkult. Szinte suttogott. Olyan volt, mint egy kissé elhízott buddhista tanítómester.

– Tessék, menj ki az életbe! Vállalkozzál! Vagy menj el egy magáncéghez alkalmazottnak! Meghalnál! Te csak az államnak dolgoztál eddig. Ott kint te meghalnál. Én tudom, én csináltam. Elhiszed, hogy te ott meghalnál?
– El – suttogta sápadtan az államtitkár.
– Elhiszed, hogy ott éhen döglenél?
– El, miniszter úr.

– Ne hidd, hogy ennyivel megúsztad. Kivizsgáltatom az elmúlt két év összes pályázatát, amibe belepiszkáltál. Ha csak egyet is találok, ahol simliztél, kicsinállak. Ellehetetlenítelek, megöllek. Szétlapítalak – itt megállt, gondolatban megint a békánál időzött.

Az államtitkár keze remegni kezdett, és ő is ezen a szétlapításon tűnődött, bár nem értette.

– Na, most menjél szépen, mosakodjál meg, fújjál magadra dezodort, aztán írd át a pályázatot – fejezte be a miniszter a bölcs tanító hűvös, tárgyilagos hangján.

– Igenis, miniszter úr – felelte az államtitkár, és kihátrált a szobából.

– Maga is, tűnés! – fordult a titkárnőhöz.

A titkárnő, kezében a lapáttal, nézte a távozó államtitkárt, és mikor az becsukta maga mögött az ajtót, megszólalt:

–     De nagy geci vagy te, Jenő!
–     Na takarodj! Kifelé! Kussoljál, mert téged is szétlapítalak.
–     Szétlapítasz? – kérdezte csodálkozva a titkárnő.
–     Mint egy békát a kamion – felelte a miniszter, és megkönnyebbült. Jól esett neki kimondani.

A nő ijedten kihátrált, a miniszter az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt, nézte a színes, őszi fákat, és fütyörészni kezdett. A szekrényhez ment, találomra előkapott egy üveget, meghúzta, csak akkor nézte meg a címkét, amikor már tette volna vissza, Calvados Christian Drouin, olvasta, milyen jó ez az íz így ősszel, az érett, már-már rothadó őszi alma zamata, tűnődött, és húzott még egyet.

Leült az íróasztalhoz, hosszan nézte a krizantémot a képen, ilyenkor jöttek a legjobb gondolatai. Aztán papírt tett maga elé, hogy pontokba szedje Bartus államtitkár szétlapításának tervét.

 

1151035_4-copy

Kerékgyártó István: Hurok

Kalligram, 2014

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik