Amikor elmondom a véleményem, természetesnek gondolt és érzett belső indíttatásból teszem, akár így is igaz: nem tudom, képtelen vagyok nem elmondani. Író emberek számára ebben nincs semmi meglepő, naponta élnek át efféle élményt, éreznek hasonlóan, legyőzhetetlen, ellenvetést nem tűrő kényszer, melynek engedve megszületik „a mű”. Hogy mi lesz belőle, csíráját érezve, látva, tapasztalva maga az író sem tudja, végül mégis ott van a monitoron, a papíron, az orra előtt, vagy egy vers, vagy egy próza, közéleti indíttatás esetén pedig egy publicisztika, jegyzet, humoreszk, szatíra.
Mindezt azért mondom el, hogy megnyugtassam az effélékről mást vagy másképp gondolkodókat: megrendelésre még csak lehet írni, de pénzért nem. Alkotásban nem nyerhet teret a „van az a pénz” változat. Akinél mégis, az meg nem író, nem publicista, csupán bértollnok, azaz pénzért (bármit) író személy. A kész produktumot természetesen honoráriummal díjazzák, ez a módja, ezt írja elő a jog, így helyes, a mű az író munkálkodásának eredménye, a honorral azt fizeti meg az írást közlő média, hogy ott, azon a felületen jelenhetett meg egy jó, színvonalas, elolvasásra méltó, az olvasó kíváncsiságát fölkeltő alkotás.
Ezeket meg azért mondtam el, mert manapság bőven akadnak, akik azt gondolják, hogy velük együtt mindenki kuka, bólogató János, vélemény nélküli lény, aki csakis azért van, arra született, hogy helyeselje azok döntéseit, akik (kis részben az ő szavazatának köszönhetően is) a hatalmat gyakorolják.
Lehet, esetenként hangos szóváltásba is keveredtek, keményebben vitatkoztak, de abban biztosak lehetünk: Athénért tették, a városállamért, azért, ahol éltek, hogy a jó még jobb legyen. Ahogy senki, úgy semmi sem lehet tökéletes. A demokráciát megszülték, és ha már megszületett, „föl is nevelték”, jobbították, jó szülőként gondozták, formálták, és próbálták korlátok között tartani, lenyesegetve a túlkapásokat, hogy ez a társadalmat mozgató és rendszabályozó államforma minél közelebb kerüljön a tökéleteshez.
A mi fórumunk ez a nagy nyilvánosságot adó online világ, a Net, itt jelenünk meg vitára bocsájtott véleményünkkel, kivétel nélkül nevünket adva hozzá. Aki ír, ezt is természetesnek véli, ám aki különféle okokból nem ír, csak olvas, esetenként véleményez, gyakran aggódva szemléli mindezt, néha pedig megkérdezi: nem félsz? Én félnék a helyedben. Meg hát mindenki maradjon a kaptafánál, a suszter a talpalásnál, a pék a kenyérsütésnél, az ács a tetőszerkezetnél, az ápoló és az orvos a betegek mellett, a kovács az üllőnél és a fujtatónál, a tanárember meg az iskolában, a gyerekeknél. Ja, én pedig maradjak meg a humornál, és ne avatkozzak a politikába.
Ez arról szól, hogy te csak hallgass és dolgozz, mint a hajdani átkosban, vannak „ott fönt”, akik gondoskodnak rólad, akik a jólétedről gondolkodnak, akik jobban tudják nálad, akik tudják, mi a dörgés, etc. De mit tegyen a (másképp, hozzájuk képest másként) gondolkodó? Elmondja, mert úgy véli, ha magában tartja, elhallgatja, titkolja, nem beszéli ki, azzal akkor is árt a közösségnek, ha nem okoz kárt. Kimondja, amit gondol, akkor is, ha ez a hatalom képviselőinek nem tetsző, meg hát azoknak sem, akik mindig mindenben egyetértenek azokkal, akiket voksukkal támogattak. A tetejébe még azt is gondolja, hogy azzal, amit kifejt, használhat is, odafigyelnek a szavára. Ez az érzése csak ideig-óráig tart, hamar rájön, hogy ez koránt sincs így: buldózert nem lehet megállítani népdalt énekelve.
Az idegen szavak között föllelhető, hogy a politikum „államügy, közügy”, meg az is, hogy a politika „furfang, ravasz, kiismerhetetlen eljárás”, és az is, hogy a politikus „ravasz, agyafúrt, ármánykodó”. Az ármány, mint tudjuk, „gonosz fondorlat, cselszövés”, az ármánykodó pedig „áskálódó, cselszövő”. Ha mindezek így vannak, akkor mindannyiunknak köze van a politikához, egyrészt, mert közügyekről, azaz a mi ügyeinkről, rólunk is szó van, pontosabban: mindig rólunk van szó!, másrészt, mert az agyafúrt, néha gonosz, mindig cselszövő, habitusukból adódóan furfangos, hivatalból fondorlatos, hatalmat gyakoroló állampolgár társaink munkálkodásait nyomon kell követnünk, ha kell, szóvá kell tennünk azok hiányosságait és gazságait, mert végtére is a bőrünkre megy az ármánykodásuk.
Nem lehet vakká az ember, sem mamelukká, illetve lehet, mint például hajdanán a Tisza Kálmánt vak engedelmességgel támogató kormánypárti képviselők. Ilyenekből ma is bőséggel akad, mára eljutottunk addig, hogy a „képviselő” nem azt jelenti, hogy a kerületét képviselő személy, hanem a pártjának álláspontjait képviselő mameluk, aki kórusként szavaz le vagy rá, elfeledve azokat, akiknek köszönhetően honatyává, vagy –anyává lett. Jó, persze, ezt meg lehet magyarázni, a magát többségnek tudó és gondoló koalíció alapban a népért és nemzetért van, mi meg hiába mondjuk, hogy a nép és nemzet valamivel több és nagyobb, mint a rájuk szavazók tábora, ez őket hidegen hagyja, hiába szeretne a nép, a nemzet vasárnap is nyitva tartó üzleteket, a mamelukok kórusa a maga szájíze szerint erőlködik, se a választókerületek népe, sem a nemzet egésze nem érdekli őket.
A félelem, féltés más formája is él: félnek és féltenek, mintha bántódásom esne amiatt, amiket megírok. Nos, bár van gondom a „sajtószabadsággal”, a „közmédiákkal”, de azt nem mondtam soha, hogy Magyarországon el kellene hallgatnunk a véleményünket, vagy elhallgattatnának bennünket, másképp gondolkodókat. Jó, kizárnak, kizáratnak, negligálnak, nem hoznak helyzetbe, lehazaárulóznak, utálnak, megvetnek, személyi igazolvány magyarnak mondanak, és el is küldenek Izraelbe, miért is: mert jobbítani szeretnénk a hazánkon, a mi „városállamunkon”. Mindegy, mit mondunk, mit írunk, az csakis rossz és ördögtől való, mert nem állunk be a sorba. A jobb sorba. Azt hiszik, bal sor, ami minket tép. Persze, jobbról nézve minden balnak látszik, de ha a gerincünk a támpontunk, akkor rálátunk mindkét oldalra, a jobbra és a balra is.
Hitem szerint nincs más nézőpont.
