Ki volt Árpád-házi Szent Erzsébet, a tökéletes keresztény asszony?

Árpád-házi Szent Erzsébet, a középkor egyik legismertebb és legkedveltebb szentje 1207-ben született Sárospatakon. Édesapja II. András magyar király, édesanyja pedig az a Gertrúd királyné volt, akit a magyar előkelők egy csoportja 1213-ban brutálisan meggyilkolt a Pilisben. Erzsébet volt a királyi pár öt gyermeke közül a harmadik. Bátyja a későbbi IV. Béla, aki a Mongol Birodalom elleni küzdelmével, majd az ország tatárjárás utáni újjáépítésével és megerősítésével írta be magát a történelembe – unokahúga, Szent Margit pedig épp Erzsébet példáját követve érdemelte ki az életszentséget.

A középkori hercegnők élete közel sem volt az a habos mese, miként manapság szeretjük elképzelni, sorsukat a szikár politika alakította: az ország, pontosabban a dinasztia érdekében kellett férjhez menniük békekötések, szövetségek megpecsételése vagy megerősítése céljából. Sokakat már gyermekként idegen országba küldtek, ahonnan gyakran soha többé nem tértek már vissza szülőföldjükre. Erzsébettel is ez történt,

miután négyévesen eljegyezték a nála hét évvel idősebb Lajossal, a türingiai őrgróf örökösével, el kellett hagynia a családját, hogy Wartburg várában új hazája szokásai szerint neveljék.

Árpád-házi Szent Erzsébet történetében érthető módon összefolyik a valóság a legendákkal, és ezen nem is kívánunk változtatni. Úgy mutatjuk be, ahogy már életében is ismertté vált: ahogy a végekről érkezett magyar királylányként meghódította az európai szíveket.

Inkább a vad vágta

A díszes magyar küldöttség Pozsonyig kísérte a kislányt, innen a türingiaiakkal utazott tovább Eisenachba, ahol meg is tartották az eljegyzést. Jó helyre került, I. Hermann őrgróf és felesége vallásos, művelt emberek voltak, Erzsébetnek is remek nevelést biztosítottak. Ő azonban hamar kitűnt környezete számára különc viselkedésével és rendkívül mélyen megélt hitével. Elutasította az udvari élet merev formaságait, nem volt hajlandó „pipiskedve” járni, temperamentumos volt, szenvedélyes: imádott lovagolni, különösen a vad vágtában lelte örömét.

Mindeközben pedig már egészen kis gyerekként átadta magát Istennek. Sokszor még a játékot is megszakította, hogy „Istent szeresse”, beszökött a kápolnába imádkozni, éjszakákat virrasztott égi jegyesével és gyakran elvonult elmélkedni. Megvetette a hiábavaló játékokat, nem akarta, hogy a világi sikerek a fejébe szálljanak. Ha egy játékban szerencséje volt, menten ki is szállt, mondván:

Nem akarok nyerni, Isten kedvéért abbahagyom.