Kádár János, a magyar kommunista párt vezetője, Magyarország Moszkva által kinevezett új miniszterelnöke elé komoly kihívást állítottak a szovjet elvtársak 1956 novemberének elején: „tegyen rendet” a forrongó országban, és szilárdítsa meg a munkáshatalmat. Eszköze azonban nem volt. Frissen alapított pártja, az MSZMP nem rendelkezett tagsággal, kormánya legitimációval, a társadalom elutasította, nem volt a kezében karhatalom – sőt, első meccsét épp az ávó ellen kellett lejátszania.
Gyakorlatilag semmije nem volt, amivel egy országot irányítani lehet, miközben rendkívül rövid pórázon fogták a hazánkban tartózkodó szovjet pártvezetők. Ha eredetileg volt is szándéka némi változtatásra, fokozatosan felmérte lehetőségeit, megértette a szovjetek elvárásait, és beleállt a feladatba. Erőszakkal, elnyomással, ígéretekkel és kedvezményekkel lassanként ledarálta a magyar társadalom ellenállását.
A hatalom tényleges megszerzésének útján mérföldkőként tekinthetünk 1957 márciusára. A Kádár-kormány ekkor szovjet pénzügyi segélyt kapott, az SZKP jóváhagyta a magyarországi politikai irányvonalat, és sikerült Rákosi Mátyás visszatérését megakadályozni. Erről szólt az előző rész sorozatunkból, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján mutatjuk be Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. Ismét Dr. Germuska Pál történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatójával beszélgettünk.
Kádár vezette az országot
Nem véletlenül neveztük mérföldkőnek a magyar politikai elit 1957. márciusi moszkvai látogatását, mert a számos megállapodás eredményeként az itthoni valóság is azt mutatja, ekkor kapott zöld jelzést a Kádár és Münnich Ferenc által vitt irány a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) vezetésétől. Úgy is fogalmazhatunk, Moszkva elengedte Kádárék kezét. Persze nyilván nem azzal, hogy tegyenek amit akarnak, hanem ekkorra látták bizonyítottnak: Kádár kézi vezérlés nélkül is azt teszi, amit elvárnak tőle.
Érdemes egy kicsit megállni a Kádár-kormány hivatalos önmegnevezésénél, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynál, a forradalmi jelző ugyanis remekül megvilágítja a kádári irányítási struktúrákat. Attól volt forradalmi, hogy gyakorlatilag kiiktatta az Országgyűlést – ért egyet Bikki István megállapításával Germuska Pál. A Rákosi-korszakban évi néhány napra azért összeült a Parlament, és utólagosan elfogadta a meghozott törvényeket, legalább az alkotmányosság látszatát mímelve. ’57 májusáig azonban lényegében teljesen kiiktatták az Országgyűlést, amely a Kádár-kormányt is csak a május 9-ei ülésén hagyta jóvá – utólag. A kollektív államfői jogokat gyakorló Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1956. októbertől 1957. márciusig össze sem ült, nevében elnöke, Dobi István járt el, aki a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány üléseit követően kiadta az ott meghozott törvényerejű rendeleteket.
Valójában a kormány, azaz Kádár János és a nagyon szűk stábja irányította az egész országot
– emeli ki a 24.hu-nak Germuska Pál.
Nagyjából a tavaszra tehetjük a szovjet „tanácsadók” háttérbe húzódását, és megkezdődött a karhatalom visszatagolása a rendőrségi, honvédségi stb. struktúrákba, illetve év végére a belügyi kivételével feloszlatták a karhatalmi ezredeket. A folyamat fontos lépése volt a párt fegyveres ereje, a Munkásőrség előző részben már említett szervezése.
Ezrével jelentkeztek a munkásmilíciába az új tagok hivatalos és társadalmi állományba, ’19-es vörös katonáktól leszerelt karhatalmistákon át a fegyverre vágyó párttagokig – főleg utóbbiak számára lehetett vonzó a minden munkásőrnek kiosztott pisztoly, ami nagyban növelhette ön- és biztonságérzetüket. Ebből aztán nyilván rengeteg baleset adódott, és nem csak olyanok, hogy az illető ittasan lövöldözni kezd a kocsmában, hanem a nagyobbik gyerek lelövi a kisebbet az otthon hagyott fegyverrel. És az élet produkálta valódi extremitások még csak itt kezdődnek. A példa kedvéért a neves klasszika-filológus, Trencsényi-Waldapfel Imre
Az induló, 20 ezres létszámot egy hónap alatt, már márciusban elérték, majd az a bizarr helyzet állt elő, hogy a Munkásőrség Országos Parancsnoksága offenzíven követelte a keretszám emelését – főleg a volt karhatalmisták befogadására hivatkozva –, ami végül 40 ezer főben állt meg. A „pártkatonaság” ’57-58 fordulójára olyan komoly erővé nőtte ki magát, hogy szükségessé vált kicsit visszanyesegetni a szárnyait.
A Munkásőrség felállításának 25. évfordulójára készült filmben Waldapfelt is az alapítók között említik, és a lejjebb említett budapesti masírozás is látható (03:30-tól):
Százezres tömeg az utcán
Az új hatalom első nagy erődemonstrációjaként a Munkásőrség március 30-án hatalmas szemlét, magyarán fegyveres felvonulást tartott Budapesten, május elsején, a munka ünnepén pedig százezres tömeg töltötte meg a Hősök terét. Utóbbi alapvető funkciójának szánták, hogy a társadalom széles körének bizonyítsa: az MSZMP és maga Kádár János komoly tömegtámogatottsággal rendelkezik. Ráadásul „baráti” sokaságról beszélhetünk, hiszen Kádár ki mert állni beszédet tartani, nem kellett kipfujolástól, -fütyüléstől tartania – a beszéd kivonata itt olvasható.
Lassan 70 év távlatából, a történelemkönyvekre hagyatkozó laikusként mintha valami nem stimmelne: a szétlőtt, megszállt főváros népe az elnyomó hatalmat ünnepli a megtorlás, a terror csúcsán? Nem erről volt szó, ám a háttér bővebb kifejtése itt és most nem fér bele, itt írtunk erről részletekbe menően Rainer M. János történész segítségével.
A lényeg most csak annyi Germuska Pál szavaival, hogy „százezer embert nem lehet korbáccsal kihajtani a Hősök terére ünnepelni, miközben az is bizonyos, hogy nem egy spontán ünneplő tömeg gyűlt össze 1957. május 1-jén”. Kádár Jánoshoz visszatérve inkább azt emeljük ki, hogy a rendezvényt ugyan a Munkásőrség biztosította, ám semmit nem bíztak a véletlenre,
A kétfrontos harc
A szovjetek hátrébb lépésével, önállósága fokozódásával Kádár kétfrontos harcot hirdetett, ami aztán hosszú évekig a propaganda egyik fontos eleme maradt, a valóságban azonban ezen a tavaszon véget is ért, lezárva a korai Kádár-rendszer egy szakaszát. A kifejezés azt hivatott jelezni, hogy a munkáshatalom védelmében a rendszer jobbra és balra is ütéseket mér az ellenfeleire, míg a háttérben sokkal inkább a kommunista táboron belüli leszámolásról volt szó.
A Rákosi-korszak főideológusa, az egykori hírhedt négyesfogat tagja, Révai József „balról támadta”, azaz kemény kritikával illette a pártvezetést, miszerint túl puhák, alkalmatlanok feladatuk ellátására. A másik oldalra Nagy Imrét és szűk körét, az úgynevezett revizionistákat állították, akik a kádári interpretáció szerint jobbra nyitottak, és ezzel ellenforradalomba vezették az országot.
Nagy és társai ekkor már Budapesten voltak letartóztatásban, megvolt a szovjetek engedélye büntetőjogi felelősségre vonásukra, április-május folyamán pedig létrehozták azokat a rendkívüli jogi intézményeket, amelyek lehetővé tették a tömeges és nagyüzemi méretű megtorlást
– emeli ki a történész.
A kétfrontos harc csúcspontja az MSZMP 1957. június végi pártértekezletén érkezett el. A kádári vezetés itt lezárt jobbra azzal, hogy megbélyegezte és az ellenforradalom okaként jelölte meg Nagy Imréék tevékenységét, illetőleg legyőzte Révait, bizonyosságként tudva, hogy Rákosi nem térhet haza. Újabb mérföldkő volt ez Kádár hatalma szempontjából, amit ráadásul társadalmi elfogadottsága érdekében is kihasználhatott:
Ősszel pedig, a nem párttagok megnyerése érdekében újra életet leheltek a Hazafias Népfrontba, miközben kőkeményen folyt az értelmiség megdolgozása.
Az értelmiséget is legyőzte
E téren szeptemberre értek el komoly eredményt a klasszikus egy csepp ecet, egy csepp méz stratégiával, és persze brutális erőszakkal, megfélemlítéssel. Amely értelmiségi nem került a bosszú célkeresztjébe, két utat választhatott. A rendszert elfogadva, azzal együttműködve folytathatja munkáját, szakmai, alkotói, tudományos előmenetelét, vagy dacolhatott, és akkor munka nélkül találta magát, de legjobb esetben is elvesztette egyetemi katedráját, kutatóműhelyét, és gyorsan egy vidéki iskolában vagy valamely irattár raktárában folytathatja „karrierjét”. A végeredmény hamar világossá vált.
Az ENSZ különbizottsága nyár elejére készítette el jelentéstervezetét az 1956-os magyarországi eseményekről. A nemzetközi szakértők által összeállított, a történész szerint valóban pártatlan dokumentum többek között keményen elítélte, a nemzetközi jog megsértésének értékelte a szovjet intervenciót.
Az Élet és Irodalom 1957. szeptember 5-ei számában aztán megjelent egy tiltakozás az ENSZ-jelentés ellen a magyar szellemi élet színe-java, összesen 276 író és értelmiségi aláírásával. Még utólagos aláírásra is jelentkeztek.
Ez a mondhatni népfrontos kiállás a szovjet parancsra, szovjet tankokkal hatalmat szerző kormány- és pártvezetés irányvonala mellett újfajta legitimitást adott a hatalomnak. Lám-lám, nem párttag vezető értelmiségiek, köztük olyanok is, akik 1953 után hangot adtak a bírálatoknak, sőt ’56-ban forradalmi szervek tagjai voltak, most minket támogatnak!
Az újrahangolt „néplélek” egész szélsőséges megnyilvánulásaival is találkozhatunk a levéltárakban, példaként álljon itt egy 14 éves sárosdi fiú, aki levélben kérte bérmaszülőnek Kádár Jánost. Egészen szürreális ez 1957 augusztusában, miközben országszerte tömegeket üt-vág a megtorló gépezet, az állampárt nyíltan támadja, elnyomja az egyházakat. Kádár titkársága barátságos választ küldött, miszerint ez nem fog menni, mert a kommunisták nem szoktak se bérmálkozni, se megkeresztelkedni, ám jó egészséget kívánnak a fiúnak, és hogy találjon jó bérmaszülőt magának.
Szűk egy évvel a forradalom kitörését követően tehát Kádár János jelentősen megdolgozta a magyar társadalmat, elnyomta a kritikát, átformálta a hozzáállást. Standeisky Éva csak az írók megtöréséről köteteket írt. Minek nevezzük ezt a folyamatot? Kádári konszolidáció a jól ismert toposz, ám Germuska Pál és a korszakkal foglalkozó történészek többsége irtózik e kifejezéstől. Hogy miért, és mit használhatunk helyette, illetve milyen gazdasági intézkedésekkel próbálták „megvenni” a lakosság rokonszenvét, és miért látogatott maga Nyikita Hruscsov, az SZKP első titkára Magyarországra, arról a folytatásban számolunk be.
