A szovjet tankok 1956. november 4-én eltaposták a magyar forradalmat és szabadságharcot, de a fegyveres ellenállás egy-egy góca 10-11-éig kitartott, ám az ellenállás ekkor sem ért véget. Röplapok, falragaszok jelentek meg forradalmi jelszavakkal, tüntetéseket, sztrájkokat szerveztek, számos értelmiségi csoport és a munkástanácsok igyekeztek megőrizni a forradalom vívmányait.
Óriási gyűlölet
December 4-én lejátszódott a magyar történelem egyik legmeghatóbb jelenete, amikor nők tízezrei vonultak némán, hosszú sorokban a Hősök terére, hogy virágot helyezzenek el az ismeretlen hős sírján. Néhány nappal később Budapest polgárai több helyen is szétzavarták a győzelmet ünneplő, vörös zászlós csoportokat.
Kádár minisztereit muszkavezetőnek nevezték, az új kabinetet elutasítás, ellenszenv övezte. Aczél György írta az első hetekről:
Óriási gyűlölet tapasztalható Budapest népének túlnyomó többségében […] a kormánynak, a pártnak tömegbázisa nincs…
Decemberben sortüzek zúdultak a tüntetőkre, karhatalmisták, szovjet katonák járőröztek az utcákon, statáriumot vezettek be, dugig megteltek a börtönök. Az ismét életre hívott népbíróságok már halálos ítéleteket szabtak ki, a következő évben megalakult a munkásőrség, éjszakai kijárási tilalom volt érvényben.
A magyar társadalom kapitulációja
Ha bármilyen két pillanatképet egymás mellé teszünk 1956 késő őszéről és 1957. május elsejéről, az ember el sem hiszi, hogy ugyanazon országban, sőt városban készültek: 180 fokos a fordulat. Mi történt itt néhány hónap alatt? Rainer M. János történészt, az Eszterházy Károly Egyetem egyetemi tanárát, az 1956-os Intézet vezetőjét kérdeztük.
Már november 4-én elkezdődött, de amíg az emberek mozgásban voltak, az utcákon tüntetések zajlottak, még volt miben hinni. Januárban aztán rákapcsolt a megtorló gépezet, regenerálódott a szovjet mintájú apparátus, ezzel együtt pedig a tömegek számára elveszett a remény.
Több folyamat is párhuzamosan játszódott le:
- a Kádár-kormány intézményeit, fegyveres erejét és tömegbázisát tekintve is gyorsan megerősödött;
- eltűntek a színről a változást követelő szervezetek, csoportok, személyek;
- ezek együttes és a megtorló gépezet megfélemlítésének hatására a társadalom elvesztette a reményt, apátiába süllyedt, az egyénnek nem volt más választása, mint beletörődni, és megpróbálni együtt élni a rendszerrel.
Megtízszereződött a párttagság
Nézzük részleteiben. A berendezkedő kádári elit újjáépítette a kommunista intézményeket, és hihetetlen gyorsasággal teremtett magának bázist. A forradalom előtt a kommunista párt 800 ezer tagot számlált, 1956 decemberében legfeljebb 30 ezret. 1957 tavaszára viszont 300 ezren léptek be az MSZMP-be, és számuk folyamatosan nőtt.
Megkönnyebbült, felszabadult mindenki, akinek a forradalom idején félnivalója volt, aktivizálták magukat azok a százezrek is, akik úgy érezték: ennek a rendszernek köszönhették boldogulásukat, pozícióikat. Ők most mind visszatértek, és mint látjuk, nem voltak kevesen.
Az élet megy tovább…
A hatalom erősödésével az ellenállás értelmetlenné vált legyen szó fegyverről vagy sztrájkról. A forradalom idején mozgásba jött csoportok visszavonultak, elvesztették fórumaikat, intézményeiket, tagjaik életveszélyben voltak, a legtöbbjüket letartóztatták, elhagyta az országot vagy bujkált valahol. Az “ellenpólus” és a változás lehetősége megszűnt.
A nagy tömegek, mondjuk úgy, az átlagember csendesen beletörődött a sorsába, úgy gondolta: ez a nekifeszülés nem sikerült – fogalmaz Rainer M. János. ’56 előtt a többség úgy volt vele, a diktatúra, a személyi kultusz tartós, de mégiscsak ideiglenes állapot – a forradalom után viszont be kellett látni, hogy nincs remény, a kommunizmussal együtt kell élni.
A letartóztatási hullámok is megtették a hatásukat, de félő volt az is, hogy visszatér az ’50-es évek legsötétebb korszaka. Nem így történt. Rákosi, Gerő és a régi vezetők nem tértek vissza, vagy perifériára szorultak. Megszűnt az állandó politikai állásfoglalás kényszere, a munkaversenyek, az általános mozgósítás, az állandó munkára és harcra készség.
A kommunisták visszafoglalták az utcát
Eközben az újonnan berendezkedő és rekonstruálódó rendszer hívei már elég erősnek érezték magukat, hogy győzelmüket demonstrálják, és az “utca visszafoglalása” nem is a május 1-jei tömegrendezvénnyel kezdődött. Marosán György budapesti első titkár Kádár távollétében, a párt hallgatólagos támogatásával több tízezres gyűlést szervezett a Köztársaság térre 1957. március 21-én.
Természetesen óriási biztosítás mellett történt minden, mégis kockázatos volt már csak Marosán a forradalmat elítélő, gyújtó hangú beszéde miatt is. Rendzavarás mégsem történt, úgy is tekinthetjük, ez volt május elseje főpróbája – engedi meg a kifejezést a történész.
A nagy napon pedig előre megrendezett koreográfia szerint történt minden. A később szokássá vált vonulást nem engedélyezték, az egész rendezvény statikus volt, a tömeg a Hősök terén állt, a szónokok egy tribünön. Kádár János ünnepi beszédét a Magyar Televízió élőben közvetítette – ez volt a magyar tévé első élő bejelentkezése.
Önszántukból ünnepeltek
A tömeg több százezres létszámáról szóló becslések a propagandát szolgálták, ám Rainer M. János úgy véli, több mint százezer ember vett részt a nagygyűlésen. A pártszervezetek kiadták, hogy minden párttagnak kötelező a megjelenés, és ekkor született a jelszó is: mindenki hozzon magával egy embert!
– emeli ki a történész.
Azt sem mondhatjuk, hogy Kádárék kockáztattak volna, amikor ennyi embert “kiengedtek” az utcára, hiszen ezek az ő híveik voltak. A társadalom kritikus részét eddigre eltüntették, megfélemlítették, közönybe taszították.
Akár tetszik, akár nem, tény: a forradalom leverése után öt hónappal az elnyomás győzött a lelkekben is, sőt. Ki érdekből, ki meggyőződésből, de 1957. május elsején százezrek ünnepelték a kommunizmus újjászületését Magyarországon.
(Kiemelt kép: Fortepan/Berkó Pál)
