Belföld

Százezernyi magyar ünnepelte Kádárt a terror csúcsán

Győzött az elnyomás, a megfélemlítés, a kilátástalanság. A magyarok egy része apátiával szemlélte, mások boldogan ünnepelték Kádár Jánost, a szovjet tankokat és a kommunizmus "újjászületését" 1957. május 1-jén Budapesten.

A szovjet tankok 1956. november 4-én eltaposták a magyar forradalmat és szabadságharcot, de a fegyveres ellenállás egy-egy góca 10-11-éig kitartott, ám az ellenállás ekkor sem ért véget. Röplapok, falragaszok jelentek meg forradalmi jelszavakkal, tüntetéseket, sztrájkokat szerveztek, számos értelmiségi csoport és a munkástanácsok igyekeztek megőrizni a forradalom vívmányait.

Óriási gyűlölet

December 4-én lejátszódott a magyar történelem egyik legmeghatóbb jelenete, amikor nők tízezrei vonultak némán, hosszú sorokban a Hősök terére, hogy virágot helyezzenek el az ismeretlen hős sírján. Néhány nappal később Budapest polgárai több helyen is szétzavarták a győzelmet ünneplő, vörös zászlós csoportokat.

Kádár minisztereit muszkavezetőnek nevezték, az új kabinetet elutasítás, ellenszenv övezte. Aczél György írta az első hetekről:

Óriási gyűlölet tapasztalható Budapest népének túlnyomó többségében […] a kormánynak, a pártnak tömegbázisa nincs…

Decemberben sortüzek zúdultak a tüntetőkre, karhatalmisták, szovjet katonák járőröztek az utcákon, statáriumot vezettek be, dugig megteltek a börtönök. Az ismét életre hívott népbíróságok már halálos ítéleteket szabtak ki, a következő évben megalakult a munkásőrség, éjszakai kijárási tilalom volt érvényben.

Néhány hónappal később pedig, 1957. május elsején százezres ünneplő tömeg hallgatta éljenezve Kádár Jánost, ünnepelte együtt a fasiszta, imperialista ellenforradalom feletti győzelmet a munkásosztály nemzetközi segítségével. Magyarul a forradalom leverését és a szovjet megszállást.

A magyar társadalom kapitulációja

Ha bármilyen két pillanatképet egymás mellé teszünk 1956 késő őszéről és 1957. május elsejéről, az ember el sem hiszi, hogy ugyanazon országban, sőt városban készültek: 180 fokos a fordulat. Mi történt itt néhány hónap alatt? Rainer M. János történészt, az Eszterházy Károly Egyetem egyetemi tanárát, az 1956-os Intézet vezetőjét kérdeztük.

Szűk fél év alatt a lakosság pszichéjében hatalmas változás ment végbe, amit Szabó Miklós történész kiválóan fogalmazott meg 1985-ben: lezajlott a társadalom kapitulációja.

Már november 4-én elkezdődött, de amíg az emberek mozgásban voltak, az utcákon tüntetések zajlottak, még volt miben hinni. Januárban aztán rákapcsolt a megtorló gépezet, regenerálódott a szovjet mintájú apparátus, ezzel együtt pedig a tömegek számára elveszett a remény.

Több folyamat is párhuzamosan játszódott le:

  • a Kádár-kormány intézményeit, fegyveres erejét és tömegbázisát tekintve is gyorsan megerősödött;
  • eltűntek a színről a változást követelő szervezetek, csoportok, személyek;
  • ezek együttes és a megtorló gépezet megfélemlítésének hatására a társadalom elvesztette a reményt, apátiába süllyedt, az egyénnek nem volt más választása, mint beletörődni, és megpróbálni együtt élni a rendszerrel.

Megtízszereződött a párttagság

Nézzük részleteiben. A berendezkedő kádári elit újjáépítette a kommunista intézményeket, és hihetetlen gyorsasággal teremtett magának bázist. A forradalom előtt a kommunista párt 800 ezer tagot számlált, 1956 decemberében legfeljebb 30 ezret. 1957 tavaszára viszont 300 ezren léptek be az MSZMP-be, és számuk folyamatosan nőtt.

Megkönnyebbült, felszabadult mindenki, akinek a forradalom idején félnivalója volt, aktivizálták magukat azok a százezrek is, akik úgy érezték: ennek a rendszernek köszönhették boldogulásukat, pozícióikat. Ők most mind visszatértek, és mint látjuk, nem voltak kevesen.

Az élet megy tovább…

A hatalom erősödésével az ellenállás értelmetlenné vált legyen szó fegyverről vagy sztrájkról. A forradalom idején mozgásba jött csoportok visszavonultak, elvesztették fórumaikat, intézményeiket, tagjaik életveszélyben voltak, a legtöbbjüket letartóztatták, elhagyta az országot vagy bujkált valahol. Az “ellenpólus” és a változás lehetősége megszűnt.

A nagy tömegek, mondjuk úgy, az átlagember csendesen beletörődött a sorsába, úgy gondolta: ez a nekifeszülés nem sikerült – fogalmaz Rainer M. János. ’56 előtt a többség úgy volt vele, a diktatúra, a személyi kultusz tartós, de mégiscsak ideiglenes állapot – a forradalom után viszont be kellett látni, hogy nincs remény, a kommunizmussal együtt kell élni.

A letartóztatási hullámok is megtették a hatásukat, de félő volt az is, hogy visszatér az ’50-es évek legsötétebb korszaka. Nem így történt. Rákosi, Gerő és a régi vezetők nem tértek vissza, vagy perifériára szorultak. Megszűnt az állandó politikai állásfoglalás kényszere, a munkaversenyek, az általános mozgósítás, az állandó munkára és harcra készség.

Az átlagember rájött, hogy ha nem vett részt a forradalom eseményeiben, továbbra is befogja a száját, akkor békén hagyják. Munka után hazamehet a családjához, beülhet a kocsmába, élheti a kis életét – ez a társadalomlélektani fordulat pedig 1957 tavaszára vált teljessé.

A kommunisták visszafoglalták az utcát

Eközben az újonnan berendezkedő és rekonstruálódó rendszer hívei már elég erősnek érezték magukat, hogy győzelmüket demonstrálják, és az “utca visszafoglalása” nem is a május 1-jei tömegrendezvénnyel kezdődött. Marosán György budapesti első titkár Kádár távollétében, a párt hallgatólagos támogatásával több tízezres gyűlést szervezett a Köztársaság térre 1957. március 21-én.

Természetesen óriási biztosítás mellett történt minden, mégis kockázatos volt már csak Marosán a forradalmat elítélő, gyújtó hangú beszéde miatt is. Rendzavarás mégsem történt, úgy is tekinthetjük, ez volt május elseje főpróbája – engedi meg a kifejezést a történész.

A nagy napon pedig előre megrendezett koreográfia szerint történt minden. A később szokássá vált vonulást nem engedélyezték, az egész rendezvény statikus volt, a tömeg a Hősök terén állt, a szónokok egy tribünön. Kádár János ünnepi beszédét a Magyar Televízió élőben közvetítette – ez volt a magyar tévé első élő bejelentkezése.

Önszántukból ünnepeltek

A tömeg több százezres létszámáról szóló becslések a propagandát szolgálták, ám Rainer M. János úgy véli, több mint százezer ember vett részt a nagygyűlésen. A pártszervezetek kiadták, hogy minden párttagnak kötelező a megjelenés, és ekkor született a jelszó is: mindenki hozzon magával egy embert!

Bár “kötelező” volt a részvétel, senkit nem kényszerítettek, nem fenyegettek retorzióval. Ha az MSZMP több mint 300 ezres tagságát nézzük be kell látni, itt már nem csak karrierista pártkatonákról van szó, ezen emberek többsége valóban politikai motivációtól hajtva, a maga módján lelkesen vett részt az ünnepen

– emeli ki a történész.

Azt sem mondhatjuk, hogy Kádárék kockáztattak volna, amikor ennyi embert “kiengedtek” az utcára, hiszen ezek az ő híveik voltak. A társadalom kritikus részét eddigre eltüntették, megfélemlítették, közönybe taszították.

Akár tetszik, akár nem, tény: a forradalom leverése után öt hónappal az elnyomás győzött a lelkekben is, sőt. Ki érdekből, ki meggyőződésből, de 1957. május elsején százezrek ünnepelték a kommunizmus újjászületését Magyarországon.

(Kiemelt kép: Fortepan/Berkó Pál)

Ajánlott videó

Olvasói sztorik