A magyar pártvezetést felkészületlenül érte az 1956-os forradalom kitörése, de jó ideig a szovjet elvtársak is tanácstalanok voltak, miként kellene kezelni a krízist. Az utca nyomására Nagy Imrét tették meg miniszterelnöknek, és miután belátták, hogy Gerő Ernő vezetésével nincs esély a rendezésre, Kádár Jánost állították a párt élére. Ő maga eleinte a keményvonalasokkal értett egyet, ellenforradalmi támadásról beszélt „izzó haraggal”, később egyre inkább Nagy mellé sodródott, majd a véleménye néhány nap alatt 180 fokos fordulatot vett.
Alapvetően pragmatikus, hatalomtechnikai megfontolásból, de október 28-ától kezdve már Nagy Imrével együtt haladt, államminiszteri posztot (ma nagyjából a miniszterelnök-helyettesnek felel meg) vállalt a kormányában, feloszlatta a Magyar Dolgozók Pártját, és megalapította a Magyar Szocialista Munkáspártot, természetesen egy átrostált vezetői réteggel. Csakhogy mindez addigra már nagyon kevés volt, az emberek sokkal többet akartak.
Később Kádár úgy fogalmazott, hogy ekkor, a forradalom napjaiban tanulta meg tisztelni a piros-fehér-zöld nemzeti színeket, mindaddig csupán a vörös zászlót követte. November 1-jén este sugárzott történelmi beszédében az eseményeket „népünk dicsőséges felkeléseként” értékelte, elhatárolódott a Rákosi-féle diktatúrától, és megadta az általa elképzelt kibontakozás programját.
Miközben azonban a szavait magyarok milliói hallgatták, ő már nagy valószínűséggel nem volt az országban – erről szólt sorozatunk előző része, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. Továbbra is Földváryné dr. Kiss Rékával, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökével beszélgetve izgalmas napokhoz érkeztünk:
Szó és nyom nélkül eltűnt
November 1-jén napközben, még bőven a fenti beszéd elhangzása előtt, Kádár, Nagy Imre és mások a miniszterelnök parlamenti dolgozószobájában tárgyaltak, a kínai nagykövetet tájékoztatták éppen a magyarországi történésekről.
Egyszer csak Kádár János felállt, kiment a helyiségből, egyes beszámolók szerint még a kabátját sem vitte magával. Innentől kezdve napokig senki semmit nem tudott a hollétéről, még a felesége sem
– mondja a 24.hu-nak Földváryné Kiss Réka.
Nem ismert, hogy minek hatására távozott, valaki esetleg egy cetlire írt üzenetet nyomott a kezébe, a fülébe súgott valamit, netán már eleve úgy ment be a megbeszélésre, hogy egy adott időpontban távoznia kell. Fennmaradt viszont több, egymástól független forrás, amelyek segítségével többé-kevésbé rekonstruálhatjuk az eseményeket.
A Parlamentből szolgálati gépkocsijával hajtatott a Belügyminisztériumba Münnich Ferenchez – a keményvonalas kommunista politikus ekkor belügyminiszter volt, és az MSZMP legfelső vezetésének tagja. Itt Münnich telefonhívást kapott Jurij Andropov szovjet nagykövettől, majd a két magyar a szovjet nagykövetség elé hajtatott, ahol átszálltak egy szovjet autóba. Saját sofőrüknek azt mondták, várjon a helyszínen, ide fogják őket visszahozni.
Ennyit másnap már Nagy Imre is tudott, Andropov Moszkvába küldött jelentése szerint ingerülten kérte számon a történteket a nagyköveten – a személyes találkozón amúgy is kényes téma volt napirenden, a főváros körülzárásával fenyegető szovjet csapatmozgások –, aki kifejezetten visszautasította, hogy bármi közük is lenne Kádár eltűnéséhez. Ez persze még inkább gyanút keltett a miniszterelnökben, miszerint Münnich közvetítésével szervezkedés folyik a háta mögött. Tenni azonban semmit nem tehetett.
Kádárt elrabolták
Kádárékat a tököli katonai reptérre vitték, innen Munkácsra, majd Ungvárra utaztatták, ahol Leonyid Brezsnyev későbbi pártfőtitkár, akkor a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) Központi Bizottsága elnökségének tagja várta őket. A két magyart elválasztották egymástól, minkettőjüket Moszkvába szállították, Kádár egyenesen az SZKP KB elnökségének ülésén találta magát. Gondoljunk bele, mennyire ijesztő lehetett, amikor az ’50-es évek közepén, főleg a parázs magyarországi helyzetből egy politikust se szó, se beszéd, elvisznek Moszkvába. Nem hívják, nem parancsolják, hanem viszik, ugyanis
Jóval később, az 1970-es években, amikor már mindketten első számú pártvezetőként ültek egy asztalhoz, Brezsnyev azt mondta: elhiszi, milyen nehéz lehetett ez a mit sem sejtő Kádárnak, de neki, Brezsnyevnek még rosszabb volt, mert az egész akció sikeréért ő viselte a felelősséget.
Ahhoz, hogy a továbbiakat megértsük, érdemes néhány napot visszaugrani az időben, miközben maradunk Moszkvában. A magyar válság okán az SZKP KB elnöksége október 30-ától folyamatosan ülésezett, kereste a kiutat. Alapvetően két álláspont csapott össze,
- a Vjacseszlav Molotov-féle keményvonalasok katonai megoldást sürgettek,
- míg a mérsékeltebb erők politikai megoldásban gondolkodtak.
Az első titkár, Nyikita Hruscsov eleinte utóbbi felé hajlott, úgy tűnt, még a többpártrendszer bevezetését sem akadályozná meg. Ebben a szellemben hagyták jóvá október 30-án a szovjet kormány nyilatkozatát, ebben még a szovjet csapatok kivonásának lehetősége is szerepelt. Az igencsak engedékeny hangvételű dokumentum október 31-én megjelent a Pravdában, csakhogy addigra már az érvényét vesztette: komoly viták után ugyanis előző éjszaka megszületett a döntés a fegyveres beavatkozásról.
Tito meggyőzte Hruscsovot
Miért változott meg Hruscsov álláspontja ennyire gyorsan és markánsan? A mai napig történészi elemzések tárgya, ám valójában nem tudunk egyetlen „perdöntőnek” elfogadható tényt, eseményt sem említeni. Földváryné Kiss Réka szerint a magyar ’56-hoz hasonló kihívás Európában soha nem érte még a szovjet birodalmat, nem léteztek kész forgatókönyvek ilyen válságra. Vitákra és időre volt szükség, mire Hruscsov döntést hozhatott.
A kutatók többsége ma már talán egyetért abban, hogy nem a hazai események, hanem a birodalmi presztízs védelme vezetett végül a katonai erő alkalmazásához. Hruscsovnak saját keményvonalasai mellett a szovjet blokkban működő társpártok és a nyugati kommunista pártok vezetői előtt is őriznie kellett tekintélyét, illetve erőt kellett mutatnia a Nyugatnak.
Amint a döntés megszületett, már 31-én megkezdték az előkészületeket, azaz az új magyar ellenkormány névsorának összeállítását, a katonai felkészülést a Forgószél hadműveletre, illetve a külföldi kommunista pártok támogatásának begyűjtését a fegyveres beavatkozáshoz. Utóbbit Hruscsov vállalta magára, a kínai elvtársak épp Moszkvában tárgyaltak, a kelet-európai kommunista vezetőket pedig személyesen kereste fel. Mindenhol kedvező választ kapott, utoljára november 2-án éjjel Josip Broz Titóval találkozott. A leendő magyar vezető személyének kérdése ekkor még nyitott volt: Kádár vagy Münnich?
A szovjet pártvezető személyesen ismerte Münnich Ferencet, inkább felé húzott volna, míg Tito Kádárt támogatta: azzal érvelt, hogy előbbi moszkvai nagykövet volt, míg utóbbi megjárta Rákosi börtönét, sokkal „hitelesebb” szereplő a magyarok szemében, könnyebb őt széles tömegekkel elfogadtatni. Végül a jugoszláv álláspont győzött.
Állítólag a vacsorán Hruscsov még egyszer rákérdezett: Münnich vagy Kádár? Kádár – jött Tito válasza, mire a szovjet főtitkár annyit mondott: »malagyec«, azaz remek fickó. Több szó erről nem esett, Kádár János sorsa november 3-ára eldőlt
– jegyzi meg a történész.
Állítólag. A titkos találkozóról ugyanis nem készült jegyzőkönyv, az eseményeket Jugoszlávia moszkvai nagykövetének feljegyzéseiből és Hruscsov emlékirataiból ismerjük. Térjünk most vissza Kádárhoz Moszkvába.
Nem tudta, mit keres a Kremlben
Valójában egyetlen nap sem telt még el a magyar rádióban elhangzott, a forradalom melletti kiállást hangsúlyozó beszéde óta, amikor november 2-án már a Kremlben állt, és az SZKP vezetői előtt kellett beszámolnia a magyarországi helyzetről, az addigi történésekről. Rögtön a tanácskozás elején szót kapott, és bár a beszédét nem ismerjük szó szerint, mondanivalóját a fültanúk egymást nem mindig fedő feljegyzései alapján rekonstruálhatjuk.
Illetve szavai nyomán elég erősen vélelmezhetjük, hogy fogalma sem volt, miért került Moszkvába. Fogoly? Bukott politikus? Vagy épp ellenkezőleg, a szovjetek a megoldás lehetőségét látják benne? Ne feledjük, Kádár ekkor még alapvetően Nagy Imre államminisztere, az MDP helyébe lépő, újonnan alakított MSZMP első számú vezetője volt.
Nem tudta, milyen álláspontra kellene helyezkednie, meglehetősen hosszú beszéde nélkülözte a koherenciát, tele volt kusza megfogalmazásokkal. Hosszasan sorolta a Rákosi-klikk bűneit, kétértelmű kijelentéseket tett Nagy Imrével kapcsolatban és a szovjet kivonulás kérdésében. Végeredményben ügyesen fogalmazott:
Elismerte, a magyarországi helyzetben benne foglaltatik az „ellenforradalmi veszély”, azonban amellett érvelt, hogy a kommunista párt szempontjából a politikai megoldás lenne hasznosabb. A fegyveres fellépés ugyanis szerinte vérontáshoz vezetne, ez pedig rombolja a kommunisták erkölcsi pozícióit, ezzel pedig árt a szocialista országoknak is. Nyilván nem tudta, hogy a Kremlben már megszületett a döntés, miként azzal sem volt tisztában, milyen szerepet szánnak neki.
Moszkva magyarországi helytartója
Nincs információnk arról, hogy mi történt az ülés után, Kádár miről és milyen tájékoztatást kapott. November 3-án, amint Hruscsov visszaért Jugoszláviából, azonnal újra összeült az elnökség, némi vita után az első titkár közölte az új magyar kormány névsorát, az élén – pártvezetői posztja megtartása mellett – Kádár Jánossal.
Tényként közölte, mintha egy provincia helytartóját nevezte volna meg, majd egyes beszámolók szerint azonnal elhagyta a helyiséget, Kádár ezután következő felszólalását már nem hallgatta meg
– emeli ki a történész.
Ebben a beszédében Kádár azt fejtegette, hogy a múltban a szovjet elvtársak csak néhány magyar kommunistában bíztak meg, Rákosiban, Gerőben, Farkas Mihályban, akik monopolizálták a Szovjetunióval való kapcsolatot, végeredményben pedig ez volt minden probléma forrása. Itt már elítélőbben beszélt Nagy Imréről, mondván Magyarországon kommunistákat gyilkolnak, a miniszterelnök pedig fedezi őket. Igaz, Horváth Imre külügyminiszter jegyzetei szerint – aki október 30-án az ENSZ közgyűlése helyett inkább Moszkvába repült – azt mondta, hogy a gyilkosok fedezése csupán a látszat. Hangsúlyos különbség, valójában arra világít rá, hogy nem tudjuk, pontosan mikor és mi hangzott el ezekben a napokban, csak az irányokat látjuk. Két fontos Kádári gondolat viszont biztosan elhangzott:
- kiemelte, hogy kormánya ne legyen bábkormány, ami teljesen nélkülözött bármiféle realitást;
- a katonai beavatkozásra pedig úgy reagált: igazuk van, a helyzet stabilitásához most az önök segítsége kell.
Ismét markánsan fordított a véleményén, illetve, miközben visszautasította, hogy bábkormányként működjön, nagyon is jól tudta: a forradalom és szabadságharc leverése után neki kell majd rendet tennie. Ahogy Földváryné Kiss Réka fogalmaz:
egy Moszkvából rángatott marionett-előadás névadó figurája lett, miközben megpróbált egyenrangú partnerként viselkedni.
Ha nem bábkormány, akkor mi?
Még ezen a napon a szovjet pártelnökség elfogadott a magyar kormány nevében egy kiáltványt, amit Kádár utólag kapott meg, pusztán aláírásra. Hiába volt ő az új kormány feje, a kabinet összetételét is tartalmazó szöveget Münnich olvasta fel Kárpátalján, ezt a szolnoki rádió hullámhosszán adták le november 4-én hajnalban, a szovjet támadás megindítása utáni percekben. Az új kormány itthon tartózkodó tagjai ekkor, majd ugyanez a dokumentum november 5-én az ő aláírásukkal a Pravdában is megjelent.
„Csatlakozzatok a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányhoz! Támogassátok népünk igazságos harcát, védjétek meg népi demokratikus rendszerünket! Fegyverezzétek le az ellenforradalmi bandákat!” – hangoztak az éterben Münnich szavai, a teljes szöveg itt olvasható.
Három nap telt el, és Kádár János ismét 180 fokos fordulatot hajtott végre. A helyzet drámaiságát 15 perccel később, hajnali 4:20-kor Nagy Imre szavai fokozták a végletekig a Szabad Kossuth Rádión keresztül: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
Kádár János november 5-én érkezett Magyarországra, Szolnokra, ahol fogadta kabinetje bizonyára meglepett tagjait. Ugyan a bábkormány státuszt kifejezetten visszautasította, mégis két napig ültek tétlenül, mialatt a szovjet hadsereg vérbe fojtotta a magyar szabadságharcot. Amint a főváros biztonságosabbá vált, november 7-én Kádárt egy szovjet páncélos alakulat hozta Budapestre, egyenesen a Parlamentbe. Hogy aztán a munkás-paraszt kormány miként fogott neki a „rendteremtésnek”, mennyire volt működése Moszkvából kézivezérelt, illetve mennyire tudta meghaladni a bábkormányzást, arról sorozatunk következő részében lesz szó.
