Az V. század közepén a kettéosztott római császárság nyugati felében III. Valentinianus uralkodott, de helyette a birodalom ügyeit a tehetséges Flavius Aetius intézte, aki hosszú időt töltött Rúga hun király udvarában, és jó barátságot ápolt Attilával is. Ennek köszönhetően a rómaiakat – évi adó fejében természetesen – hosszú ideig elkerülték a nomád nép támadásai.
Szövetségek mindkét oldalon
451-re a két birodalom viszonya mégis elmérgesedett, a hunok nagyszabású támadást indítottak Gallia provincia ellen. Az Attilától rettegő törzsek egy része behódolt, és csatlakozott a hun sereghez, amely több nagyvárost is felégetett, a rómaiak érkezésekor épp Aureliani (Orleans) ostromával foglalatoskodott – írja a Rubicon.hu.
Aetius serege felerészben római legionáriusokból állt, másik felét pedig a szövetséges germán és frank népek katonái adták, csatlakoztak a száli frankok, az alánok és Theoderik király vizigótjai is. A rómaiak érkezésének hírére Attila északnak vonult, és a mai Troyes város közelében fekvő – közelebbről meg nem határozható – Catalaunum mellett állt fel. A későbbi krónikások több százezres létszámú hadseregek gigászi összecsapásáról beszéltek az ütközet kapcsán, a valóságban azonban legfeljebb 30-50 000 fős hadak találkozhattak a catalaunumi síkon.
Taktikai vereség volt
Attila az ütközet reggelére, 451. június 20-án szekérvárat állított fel a harcmező egyik felén, majd amikor késő délelőtt Aetius késő délelőtt mozgósítani kezdett, és felajánlotta a csatát, a hun király frontális támadást indított a rómaiak ellen. Őrült vérengzés vette kezdetét, az alánok elmenekültek, ám átcsoportosítással és a római íjászok eredményességének köszönhetően sikerült feltartóztatniuk Attila előrenyomulását, majd később megfordítani a csatát.
Theoderik halálával közben a római szövetségeseket újabb csapás érte, ez azonban nem várt eredményt hozott: miután királyuk elesett, a vizigótok vérszomjasan rontottak rá az ellenségre, és hamarosan megfutamították a hunok oldalán harcoló keleti gótokat. Miután Attila szövetségesei a széleken futásnak eredtek, a király is a visszavonulás mellett döntött, és súlyos veszteségek árán a szekértábor falai mögött keresett védelmet, és várta az ellenség döntő rohamát. Ezért mondhatjuk, hogy
A római vezér ugyanis úgy vélte, egy, a barbárokat Galliában megerősítő abszolút győzelem hasznosabb lesz számára, ha tárgyalásokat kezdeményez Attilával, és inkább hatalmi egyensúlyra törekszik. Ennek jegyében szélnek eresztette szövetségeseit, a hunok három napig hiába várták a támadást. Téves tehát az az állítás, hogy a hunok döntő vereséget szenvedtek volna Galliában: ezt mi sem cáfolja hitelesebben, mint Attila következő évi, Itália ellen vezetett hadjárata.
