A havi rendszerességgel jelentkező menstruáció vagy menzesz (mindkettő a latin hónap szóból származik) minden termékeny korban lévő nőt érint. A vér távozása önmagában megnehezíti ilyenkor a mindennapokat, de egyes kísérőjelenségek kifejezetten komoly szenvedést okozhatnak: fájdalmak, görcsök, a lelkiállapot ingadozása, ingerlékenység – a sort hosszan és akár egyénre szabva folytathatnánk. Egyesek viszonylag könnyen túl vannak rajta, míg mások pokoli napokat élnek át, akár orvosi segítségre is szükségük lehet.
Ami a férfitársadalom hozzáállását illeti, a XXI. század e téren is változásokat indított el, de a történelem során nemhogy megértést nem tanúsított a nők iránt, még meg is bélyegezte az érintetteket. A középkor – részben épp a menstruáció okán – alsóbbrendű lénynek tekintette a nőt, teljesen indokoltnak tartotta az „asszonyállat” kifejezést, ami persze a gyakorlatban azért árnyaltabban jelent meg. A felvilágosodással csupán annyiban változott a helyzet, hogy megpróbálták tudományos érvekkel alátámasztani a megkülönböztetést. A menzesszel járó hangulatingadozás például hivatkozási alap volt arra, hogy a nők nem tudnak magukon uralkodni, ezért nem valók józanságot, higgadtságot igénylő pályákra – itt írtunk erről részletesen.
Laikusként felmerül, hogy a testi és lelki megpróbáltatások hátterében kell lennie valamilyen evolúciós célnak, indoknak, hiszen a természetben semmi nem véletlen. Talán épp a fájdalom, az ingerlékenység „segít” távol tartani a hím egyedet, hiszen ilyenkor a nászból úgysem születne utód? Az igazság viszont az, hogy nem tudunk ilyesmiről. Az viszont tény, hogy az ember azon néhány emlősfaj közé tartozik, amelynek nő ivarú tagjai még sokáig élhetnek azután, hogy a fogamzóképességüket elvesztették. És ez már nem véletlen.
A menstruációval járó tünetek okáról és a témához kapcsolódó evolúciós háttérről dr. Várnagy Ákos szülész-nőgyógyász szakorvost és Dr. Scheuring István evolúcióbiológust kérdeztük.
A hormonok „gonosz” játéka
A női ciklus során nagyon leegyszerűsítve a méhnyálkahártya megvastagszik, felkészül a megtermékenyített petesejt befogadására, miközben nagyjából a folyamat félidejében az érett petesejt kilökődik a tüszőből. Ha a megtermékenyítés nem következik be, akkor a méhnyálkahártya leválik a méhfalról, és vérzés kíséretében – a petesejttel együtt – távozik a szervezetből. A folyamat átlag 28 naponta ismétlődik, egészséges határértékeknek a 21–35 nap elfogadott.
Mindezt nagyon bonyolult hormonális folyamatok szabályozzák, a főszerepet az ösztrogén és a progeszteron játssza. A ciklus végére a női hormonok szintjének esése váltja ki a méhnyálka leválását, és
ez a hormonszintesés felelős az összes, egyébként szubjektív, azaz mindenkinél változó sokaságú és intenzitású tünet megjelenéséért
– mondja a 24.hu-nak Várnagy Ákos, a Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika szülész-nőgyógyász szakorvosa.
Olyan hormonok irányította, természetes folyamatokról van tehát szó, amelyek ezekkel a hatásokkal járnak, vagy megfordítva: a hormonszint bármilyen egyéb okból történő megváltozása hasonló tüneteket produkálhat. Ide vágó példa a menopauzát megelőző, drasztikus hormonszintcsökkenéssel járó időszak, a klimax kísérőtünetei, amelyek változó mértékben, de minden nőt érintenek. A menstruációval járó fájdalmak és pszichés reakciók rendkívül egyénfüggők: a skála egyik végpontján az illetőnek csupán múló kellemetlenséget okoznak, a másikon viszont komolyan befolyásolhatják az életminőséget, akár a munkavégzést is.
Miért tesz ilyet a természet?
Ha már így adatott, jó lenne legalább azt érteni, hogy miért? Miért társított az evolúció ennyi kellemetlenséget, sokszor szenvedést egy teljesen természetes, elkerülhetetlen folyamathoz? Az őszinte válasz az, hogy nem tudjuk. Pontosabban:
Nem tudjuk, van-e evolúciós szerepe a hormonszint változásához kötődő tüneteknek, de jelen ismereteink szerint úgy tűnik, hogy nincs. A fordítottja viszont kimutatható
– mondja Scheuring István, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadója.
A peteéréskor végbemenő hormonális változások okán ugyanis a nőkben fokozódik a szexuális vágy, mi több, vonzóbbá válnak a férfiak számára. Érdekesség, hogy utóbbit egyes szaghormonok is segítik, vagyis hiába nem tudatosul a férfiakban semmilyen szaginger, a nők ilyenkor mégis szó szerint az orruknál fogva vezetik őket.
Rendkívül érdekes mellékszál, miszerint, amennyire nehezen érthető hogy egy sejt távozása a szervezetből miért kapcsolódik össze hangulatingadozásokkal, ingerlékenységgel és fájdalmakkal, evolúciós szempontból ugyanilyen talányos az egyed továbbélése a menopauza után. Hiszen a természetes szelekció a rátermettséget fogja maximalizálni, vagyis azt az energiát, amelyet a nem szaporodó életkorban lévő egyedek életben tartására fordítódik, előnyösebb lenne fiatalabb korban, az életképesség és/vagy a szaporodási siker növelésére fordítani. Ezért van, hogy a legtöbb állatnál a várható élettartam egybeesik a szaporodóképesség megszűnésével is. Nem így az embernél.
A nagymamák a siker zálogai
Tehát bármilyen állatfajról legyen szó, a nőstény egyedek élete is véget ér a termékenységi időszak lezárultával. Kivéve az embert, és még néhány fajt: a gyilkos bálnát, a gömbölyűfejű delfint, illetve némileg vitatott módon a narvált, a belugát és az elefántot – a közös bennük, hogy kiemelkedően intelligens, szoros és bonyolult szociális életet élő lények.
Az ember egészen egyedülálló abban, hogy még bő 20-50 évig „túlél” a menopauza után, a legmodernebb társadalmakban éppúgy, mint a vadászó-gyűjtögető természeti népek körében. Azért, mert az embernél (és az említett delfinfajoknál is) az idősebb nőknek kiemelt szerepük van az utódgondozásban.
Sokkal többről van szó annál, mint hogy mennyit segít a nagyi az unoka felvigyázásával, ha a szülők elfoglaltak. Az afrikai vadonban élő hadza népnél például a száraz évszakban a már nem anyatejen élő, de a teljes önellátásra még képtelen gyerekek túlélési esélyeit az idősebb nők biztosítják: összefogva, komoly munkával egy bizonyos növény (Vigna frutescens) gyökérzetét ássák ki és dolgozzák fel nekik táplálékként.
Egy másik, kiterjedt kutatás történelmi adatokat feldolgozva arra jutott, hogy a múltban több gyerek született, és közülük azok maradtak életben nagyobb eséllyel, akik olyan családban nőttek fel, amelyben élt a nagymama, de már nem születtek saját gyerekei. Az ilyen családokban a szülők újabb gyereket is hamarabb vállaltak.
A nagymamaszerep és az emberré válás
Ez az „unokafenntartó funkció” a szakember szerint jelentősen hozzájárult az emberré válásunkhoz is. A menopauza megjelenésével ugyanis a populáción belül lecsökkent a szaporodóképes nőstények aránya a hímekhez képest – ehhez az is kellett, hogy a férfiak élettartama is nőtt, ők pedig nem veszítik el megtermékenyítő képességüket –, így az emlősök túlnyomó többségével ellentétben az embernél „nőhiány” alakult ki. Ennek következtében egyre értékesebbé vált férfi őseink számára az állandó partner, mivel nem érte meg otthagyni a már megszerzett nőt, mert ugye nagy eséllyel nincs másik szabad hölgy.
Hosszú folyamat volt, de a „nőstény őrzése” okán stabilabb párkapcsolatok alakultak ki, eltűrték egymás közelségét immár hosszú távon is. Az őrzés pedig könnyen válik utódgondozássá, hiszen ilyen szaporodási körülmények között az utód nagy eséllyel az őrző hímtől (férfitől) származik. Ráadásul sok gondoskodást igénylő utódról van szó, tehát nagy haszonnal jár a gondozás, figyelem. Ehhez viszont társas toleranciára és fejlett kommunikációra van szükség.
Monogámabbak és empatikusabbak lettek az elődeink, fejlődött az együttműködésre való hajlamunk és a kommunikációs készségünk, ami az emberré válás egyik sarokköve
– emeli ki az evolúcióbiológus.
E tényezők kulcsfontosságú szerepet játszottak abban, hogy ma a Föld legdominánsabb emlős fajává váltunk, és bármilyen meglepő, de ennek egyik alapja a nagymamaszerep kialakulása volt.
