A magyar főváros történetének legnagyobb és legpusztítóbb árvize 185 éve, 1838. március 13-án éjjel tört Pest-Budára – írja a Múlt-kor.
A katasztrófa előszele
A szabályozatlan Duna már évtizedek óta hatalmas árvízzel fenyegetett, de a gyarapodó Pest és Buda nem sokat tett a megelőzés érdekében, aminek végzetes következményei lettek. 1837 végén sok csapadék esett, majd hirtelen rég nem látott hideg köszöntött be, hatására a folyón jégtorlaszok alakultak ki. Március elején Bécstől lefelé megindult az olvadás a folyón, de a víz- és jégtömeget a Szentendrei-szigetnél kialakult jégtorlasz napokig visszatartotta.
A magas vízállás miatt Budán ekkor egy ideje már csónakon közlekedtek a part menti, alacsonyan fekvő részeken a házak között, amit a pestiek nagy érdeklődéssel szemléltek. Március 13-án délben a jég töredezni kezdett, és lassan lefelé indult, de a Csepel-szigetnél kialakult, a mederhez fagyott jégtorlasznál megakadt.
Elképesztő pusztítás
A visszaduzzadt jeges ár este tíz órakor átcsapott a Vigadónál emelt töltésen, éjfél felé átszakította a váci, hajnalban pedig a soroksári gátat is. A három irányból érkező víztömeg átrohant Pesten, kiöntve a lakókat, összedöntve a külvárosi vályogházakat. Wesselényi Miklós báró vezetésével az áldozatokat napokon át mentették csónakokkal, ezért követelt az elemi csapás „csak” 153 áldozatot.
A Csepel-szigetnél kialakult jégdugó két napig tartotta vissza a vizet, majd március 15-én éjjel megmozdult, de a jég Budafoknál ismét megakadt. A felgyülemlett hatalmas víztömeg végül a Duna bal partján távozott, 20 kilométeres körzetben letarolva mindent, ami az útjába került.
Az ár levonulása után Pest városa árvízvédelmi szabályrendeletet hozott, az Országgyűlés pedig 1840-ben törvényben szorgalmazta a gátépítést és a Duna szabályozását.
