A magyarok többsége talán soha nem fogja emlékezetből, hiánytalanul felmondani a 13 aradi vértanú nevét, október 6. mégis fontos igazodási pont ma is. Amikor egy nemzet miniszterelnökét, legjobbjait, élő hőseit egyszerűen agyonlövik, sőt felakasztják, mint a legelvetemültebb bűnözőket, vagy élethosszig tartó menekülésre kényszerítik őket, ott látszólag mindennek vége. A világosi fegyverletétellel a szabadság és a nemzeti önrendelkezés került a csaknem valóságból ismét elérhetetlen messzeségbe, a megtorlással pedig már maga a nemzeti létezés vált kérdésessé.
Megszoktuk, hogy a világot hatalmi érdekek irányítják, a történelem passzív, sőt sokszor ellenséges a „kisember” és a „kis népek” tragédiáival szemben. Egy-egy emléknapon nem is baj, ha egy kicsit magunkban kesergünk a világ árváiként – persze csak úgy, ha egyébként hajlandók vagyunk reálisan értelmezni a történelmet –, de az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése, majd az aradi kivégzések rávilágítanak arra, hogy még ilyenkor is érdemes kitekinteni.
Mi indokolta mégis a fiatal Ferenc József a kortársak szemében is indokolatlan brutalitását? Miként nyilvánult meg idegen országok szimpátiája, és hogyan futott a gyűlölt Haynau londoni munkások elől a puszta életéért? Erről beszélgettünk október 6. kapcsán Borhegyi Péter történésszel, történelemtanárral, a Rubicon Intézet munkatársával.
A győztes joga
Amikor a politikai és katonai vezetők Pákozdnál vállalták a harcot, majd a végsőkig folytatták a küzdelmet, mindvégig a hatályos magyar törvények, az érvényes jogrend szerint jártak el. Nem megyünk bele a részletekbe, de a magyar értelmezés szerint az V. Ferdinánd király által szentesített, 1848. április 11-ei törvények (amelyekkel Magyarország az alkotmányos monarchiák közé emelkedett), majd a Habsburg–Lotharingiai-ház trónfosztásának jogrendbe iktatása szolgáltatta az alapot.
Illetve az a nem mellékes tény, hogy a Ferdinánd megbuktatása után trónra ülő Ferenc Józsefet nem koronázták meg magyar királynak, hazánknak jogilag nem volt uralkodója, így joghatósága sem lehetett Magyarországon. Sőt, az új császár sokak számára egyenesen trónbitorlónak számított.
A császárvárosban persze egészen más álláspontot képviseltek. Az alig 19 esztendős Ferenc József birodalmi logikája szerint az alkotmány az uralkodó ajándéka a népnek, amit akár vissza is vonhat – hatalmát ugyanis egyedül Istentől származtatta. Így hát onnantól kezdve, hogy V. Ferdinánd 1848. október 3-án feloszlatta az országgyűlést, a magyarok harca a fegyveres lázadás kategóriájába került, majd a trónfosztás (1849. április 14.) után már felségárulásnak (is) minősült. Mindkettő főbenjáró bűn, halálbüntetéssel járhatott.
Az 1849. augusztus 13-ai világosi fegyverletétel után nem volt kérdés, hogy a várható »rendezés« vajon melyik jogértelmezés alapján történik majd
– mondja a 24.hu-nak Borhegyi Péter.
A cár kegyelmet kért a magyaroknak
Addigra egyébként Bécs a gyakorlatban sem hagyott szemernyi kétséget sem a folytatást illetően. Már 1848 októberének második felétől születtek halálos ítéletek szerte az országban a császári csapatok által megszállt területeken. A szabadságharc vezetői tehát leginkább a kegyelemben reménykedhettek: ezt kérte Görgei Artúr, amikor az orosz haderő főparancsnoka, Ivan Paszkevics előtt letette a fegyvert, de a kegyelemben bízva adta át Damjanich János is Aradot a cár katonáinak. Ez tovább bonyolította a helyzetet: I. Miklós maga is a forradalmak nagy ellensége volt, ám komoly presztízsértékkel bírt számára, hogy a magyar tábornokok tőle kértek kegyelmet.
Magyarán kínosnak érezte az osztrákok önkényének kiszolgáltatni a benne megbízó, benne reményt látó és az orosz cár kegyelméért folyamodó katonai vezetést. Paszkevics herceggel együtt többször kérte a császári kormányzatot önmérsékletre, maga a cár többek közt ezt írta Ferenc Józsefnek 1849. augusztus 16-án, vagyis három nappal a világosi kapituláció után: „Adjunk hálát Istennek, kedves barátom, ezért a kedvező eredményért, adjunk hálát neki, hogy megelégelte alattvalóink drága vérének hullását, és alkalmat ad neked, hogy uralkodói jogaink legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet gyakorolhasd.”
Gyökerestül kiirtja a gazt
Ferenc József nem gyakorolt kegyelmet, ám hogy kezeit közvetlenül ne szennyezze vér, a magyarországi „rendteremtést” Julius von Haynaura bízta. A császár úgy engedte szabadjára „láncos kutyáját” Magyarország teljhatalmú katonai parancsnokaként, hogy jól tudta, mit várhat tőle. A minisztertanács döntését felülírva kiadta, hogy Haynau haditörvényszékének ítéleteire nem szükséges előzetes jóváhagyás, hanem csak utólag, végrehajtásuk után kell Bécsbe jelenteni.
Haynau egy levelében ezt írta:
Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.
Majd egy másikban: „Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt”.
Érdekes adalék, hogy bár a bécsi kormányzat mindenképp el akarta ítélni a magyarországi „rebellió” felelőseit, a Schwarzenberg-adminisztráció épp 1849. augusztus 13-án puhított a várható „büntetéseken” – részleges amnesztiáról tárgyalt. Ám ahogy Világos híre megérkezett Bécsbe, azonnal visszaállt a császár által is támogatott keményvonalas álláspont – győztek, immár nem volt szükség engedményekre, diplomáciára.
A megtorlás csúcspontja kétségtelenül a 13 katonai vezető aradi és Batthyány Lajos miniszterelnök pesti kivégzése volt október 6-án. Batthyány ellen valódi koncepciós pert kreáltak, még az 1848. október 6-án kitört bécsi forradalmat is a „nyakába akarták varrni” – nem is véletlen a kivégzések időzítése.
De azt se feledjük, hogy különböző császári bíróságok ítélete nyomán összesen 150 embert, többségében nem is katonát, hanem tanítókat, lelkészeket, papokat, egyszerű embereket gyilkoltak meg országszerte. És ezek csak az azonosítható áldozatok, a valós szám jóval magasabb lehet a dokumentálatlan statáriális esetekkel együtt, amelyek főleg a szabadságharc utolsó hónapjaiban voltak jellemzők – itt írtunk erről részletesebben.
A megalázott asszony
Százakat, ezreket ítéltek lassú halált jelentő, hosszú várfogságra, és Borhegyi Péter kiemeli a bosszú közvetett áldozatait is. Például a köztiszteletben álló Maderspach Károly vasgyáros feleségét, Buchwald Franciskát menekülők megsegítésével, illetve azon hamis váddal illették, hogy kigúnyolta a császárt. Világos után 10 nappal, Haynau kifejezett utasítására
Az Észak-Itáliában kitört felkelés 1848-ban a Szárd-Piemonti Királyság támogatását élvezte. Miután Radetzky marsall a Habsburgok nevében győzelmet aratott, a tartományok maradtak Ausztria része, de a békeszerződés amnesztiát hozott – köszönhetően Szárd-Piemontnak, a szerződést ugyanis vele kötötték. A magyar történelem tragédiája, hogy a magyar szabadságnak nem volt támogatója a nemzetközi színtéren, így a bukás utáni rendezést sem a hosszú távú érdek, hanem inkább a bosszú motiválta.
Nemzetközi szimpátia és felháborodás
A megtorlás borzalmai nemcsak a magyar közvéleményt háborították fel, de nemzetközi hullámokat vertek. Itthon sem tenni, sem szólni nem lehetett, de a nyugat-európai közvéleményre a Habsburgoknak nem volt hatása, az pedig egyértelműen a magyarok pártján állt.
A XIX. századi Angliában és Franciaországban már tömegek olvastak, működött a modern sajtó, az emberek tájékozottak voltak a magyarországi eseményekben
– emeli ki a történész.
A klasszikus liberalizmustól és a nemzeti függetlenség eszméjétől átitatott társadalmakban szimpátia alakult ki a szabadságáért hősiesen küzdő, végül elbukott kis nép iránt, amit tovább erősített az emigránsok munkássága, gondoljunk csak Kossuth Lajos amerikai útjára. A nyugati közvélemény értette és üdvözölte a magyar politika olyan tetteit, mint a sajtószabadság, a jobbágyfelszabadítás stb. A bukás utáni megtorlás brutalitása is megdöbbentette a nyugatot, a brit kormány – saját közvéleménye hatására – igyekezett nyomást gyakorolni Bécsre.
I. Miklós cárt sem kizárólag a már említett „presztízsokok” vezették: főtisztek, főnemesek kivégzése neki is túlzásnak tűnt. Kifejezetten megbocsátásra hívta fel Ferenc Józsefet, azt írta, hogy a bűnösökkel bánjon érdemük szerint, de gyakoroljon kegyelmet a megtévedettek felett – nyilván mindkét kategória úgy értelmezhető, ahogy az ember akarja. A császár viszont hajthatatlan maradt, válaszában úgy fogalmazott, tévúton itt csak a tömegek jártak…
„Ezt Aradért kapod!”
Végezetül hagytunk egy „gyakorlati” példát arra, milyen konkrét módon álltak ki Európában a magyar szabadság ügyéért. A nyugállományba vonult Haynau valamilyen érthetetlen okból Magyarországon telepedett le – majd őszintén csodálkozott, hogy senki nem akar vele szóba állni –, és külföldi utazásokat tett. Bécsben és Berlinben ünnepelték, Brüsszelben viszont a feldühödött tömeg nők megkorbácsolását kérte rajta számon, Párizsban pedig csak a hatóságok közbelépésének köszönhetően kerülte el a verést. Egy londoni sörgyárban tett látogatáson, 1850-ben azonban kis híján otthagyta a fogát.
A „nemzetközi incidens” emlékét ma tábla őrzi a helyszínen, itthon, részleteiben csak 1903-ban írta meg az esetet a Vasárnapi Újság. „Legelőször egy zsupp szalmát, vagy egy kötés szénát ejtettek reá a padlásról s a munkástömeg erre nagy lármával megrohanta, megdobálták árpával, mindenféle szeméttel, lim-lommal és kezdték páholni söprűkkel, stb. Mindenfelől ordította a tömeg, hogy «Down with the Austrian butcher!» (Le az osztrák mészárossal) Haynau és társai erre keresztültörtek a haragos embertömegen s kiszaladtak a gyárból, de ismét vesztökre, mert odakünn már mintegy 500 főnyire becsült csőcselék várt reá, többnyire munkások, kőszénhordók (coal-heavers), utczai gyerkőczök és még asszonyok is, kik szitkolódva káromkodva ütötték-verték, letépték kabátját a hátáról és hosszú sárga bajuszánál fogva hurczolták még végig a Bankside nevű úton, mely a Themse partján húzódik végig.
A tábornok esze-veszetten futott, míg végre eljutott egy korcsmához, a George public house-hoz, melynek nyitott ajtaján át bemenekült a házba, a korcsmárosné, Mrs. Benfield, nagy ámulatára és itt elrejtőzött egy ágy alatt. […] Meg is ölték volna talán, ha a megrémült korcsmárosné nem küldött volna gyorsfutárt a rendőrségért.”
