Ha a világ eseményeire nagy hatással bíró magyar emigránsok kerülnek szóba, a legtöbben természetesen a XX. században külföldön karriert csinált „marslakókra”, kiemelkedő tudósainkra gondolnak. Pedig nem szabadna elfelejteni azt sem, hogy az 1848–1849-es szabadságharc bukása után emigrációba kényszerült honvédtisztek közül is sokan kerültek magasra új hazájukban, és nem feltétlenül csak katonaként. Itthon talán kevésbé ismert Czetz János, avagy Juan Fernando Czetz életútja, talán azért is, mert végül igen messze, Dél-Amerikában telepedett le.
A legfiatalabb tábornok
Az apai ágon örmény gyökerekkel rendelkező, anyai ágon székely kisnemesi családból származó (ifjabb) Czetz János 1822. június 8-án született Gidófalván, és apja korai halála után már hétévesen a székely határőrezredek számára alapított kézdivásárhelyi katonai nevelőintézetbe került. 1834-ben a híres bécsújhelyi Theresianum ösztöndíjas diákja lett, ahol újfent a legjobb tanulók közé került, így 1842-ben első osztályú hadnagyként léphetett szolgálatba.
Elképesztő tudatosságára jellemző, hogy ifjú tisztként sem a romantikus kalandok vagy más léhaságok foglalkoztatták, hanem az a probléma, hogy magyar nyelven nem léteztek a német katonai kifejezések egyértelmű és jól használható változatai. 1843-ban – tehát 21 évesen – meg is jelent Magyar hadnyelvtan című könyve, amely az elméleti alapok tisztázása mellett kézikönyvként is kitűnően használható volt, a szótárhoz mellékelt példabeszédek segítségével az erre nyitott tisztek könnyedén elsajátíthatták a magyar ajkú katonáikkal való kapcsolattartást.
A következő évben már főhadnaggyá léptették elő, 1847-től pedig a bécsi táborkarnál szolgált, ahol elsősorban földrajzi, térképrajzoló tudását csiszolta, mellékesen pedig németre fordította Fényes Elek Magyarország leírása című 1847-es könyvét.
A fiatal kora ellenére is jó hírű katonai szakemberre természetesen az 1848-as forradalom után felállított magyar hadügyminisztériumban is számítottak, a szabadságharc kezdetekor pedig az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz került, végül pedig az erdélyi honvédcsapatokhoz. Bem József táborkari főnökeként elévülhetetlen érdemeket szerzett a lengyel tábornok sikeres erdélyi hadjáratában, ennek nyomán 1849 májusában már – a szabadságharc során a legfiatalabb tisztként – tábornokká nevezték ki, de egy baleset miatt az országba beözönlő oroszok ellen nem tudott harcolni.
„Örökre lemondva hazámról”
Világost követően Nyugat-Európába menekült, ahol cikkek írásából és vasútmérnöki munkákból tartotta fenn magát. Egy spanyolországi útján ismerkedett meg Juan Manuel Ortiz de Rosas befolyásos argentin politikus unokahúgával, Basiliával, akivel 1859-ben össze is házasodott. Időközben részt vállalt az olaszországi magyar légió szervezésében, de a házasságának évében aláírt villafrancai béke nyilvánvalóvá tette, hogy a külföldi segítséggel felélesztett magyar szabadságharc terveinek nincsen esélye a megvalósulásra, így Czetz úgy döntött, felesége hazájában kezd új életet.
Elérkezett az idő, hogy lemondjak mindenféle reményről és az időt és erőt arra kell szentelni, hogy független életlehetőséget teremtsünk magunk és családunk számára. Ezt a meggyőződésemet követtem, örökre lemondva hazámról és Dél-Amerika felé vettem az irányt
– fogalmazott emlékirataiban.
Ugyan Argentínában tábornoki rendfokozatát nem tudta elfogadtatni – a szabályok szerint a külföldön születettek legfeljebb ezredesi rangig juthattak –, Czetz hamar fontos feladatokat kapott. Földmérőként és kartográfusként részt vett Argentína határvidékeinek feltérképezésében, védelmük kiépítésében. Fontos szerepe volt az ország vasútvonalainak és távíróhálózatának fejlesztésében.
Katonai tudása sem veszett kárba, előbb felállította Argentína első katonamérnöki alakulatát, majd alapítója lett az ország első katonai iskolájának, melynek igazgatója is lett. Miután innen politikai okokból távozni kényszerült, a Topográfiai Intézet elnöke lett, ebben a minőségében a nevéhez fűződik Argentína nagy részének korszerű felmérése. A szerencse újabb fordulataként visszatért a hadsereghez, méghozzá a Buenos Aires-i Katonai Akadémia alapítójaként, a vezérkar tagjaként.
Nem térhetett haza
A század utolsó éveiben a korábban szinte elfeledett Czetz sorsáról rendszeres tudósítások jelentek meg a magyar lapokban – nem függetlenül attól, hogy a századforduló közeledtével a sokak által „áruló”-nak bélyegzett Görgei mellett ő maradt egyedül életben a szabadságharc főtisztjei közül. Sokáig tervezte, hogy hazalátogat, ám egészségi állapota végül ezt nem tette lehetővé.
„Én már öregember vagyok, hazámtól már oly rég távol, és mégis a honvágy hatása folytán még mindig sajog a szívem ama tudattól, hogy idegen porban kell megnyugodnom. Nagy megerőltetésembe került a végleges lemondás, hogy hazámat viszont ne láthassam, de orvosaim tanácsa és Krisztina leányom súlyosabb tüdőbaja arra indítottak, hogy többé még csak reményt se tápláljak régi terveim megvalósításához” – írta egyik utolsó levelében.
Az 1904 szeptemberében elhunyt Czetz Jánosnak (avagy Juan Fernando Czetznek) szobra, emléktáblája is van Buenos Airesben, de talán maga is azt találná a legnagyobb megtiszteltetésnek, hogy az argentin műszaki alakulatok még most is az általa tervezett díszegyenruhát viselik.
