A Nápolytól délre magasodó Vezúv a pun háborúk idején, Kr.e. 217-ben produkált komolyabb kitörést, amit a római történetírók is feljegyeztek. Utána azonban olyan békésnek bizonyult, hogy a veszély lassan feledésbe merült, Campania lakói elkezdték kihasználni a termékeny vulkanikus talajt. Az évszázadok során népes városok – Neapolis, Pompeii, Herculaneum – épültek, hatalmas szőlőskertek települtek a Vezúv közelébe, a környéket teljesen biztonságosnak tartották. Változás csak a Kr. u. 60-as években következett be, amikor két alkalommal is földrengés sújtotta a környéket. Ezek már előrejelezték a későbbi katasztrófát, ám 79 augusztusáig semmi nem utalt a vulkánkitörésre – írja a Rubicon.hu.
Az első jelek apró morajlások, vízingadozások képében képében, 79. augusztus 23-án aztán a híradások szerint a Vezúv kürtője füstölni kezdett. Sokan elhagyták a környéket, Titus császár pedig Misenumból a herculaneumi kikötőbe rendelte a római flotta egyik egységét. A katasztrófa másnap következett be: délután 1 óra tájban hatalmas robbanás rázta meg a környéket, majd a hatalmas nyomás szétfeszítette a Vezúv kúpját, és új kürtőt nyitott, melyen keresztül aztán hatalmas mennyiségű mérges gáz távozott.
A vulkán „dühöngése” másnap, 25-én ért tetőpontjára, amikor egy – becslések szerint – 30 kilométer magas felhőoszlop emelkedett a környező városok fölé. Az áldozatok nagy része már a forró, mérges gázokkal teli felhő fojtásában meghalt, a gázfelhőt aztán nemsokára követte a piroklasztikus ár, amely 4 méter magasan rakódott a felszínre, és több mint 2,5 kilométeres távolságon keresztül haladt előre.
Az áradat pillanatok alatt eltemette Pompeii és Herculaneum városokat, és maradandó változást okozott a táj képében is: a később megszilárduló lávafolyam nyomán Herculaneum kikötője egy csapásra 500 méterre került a tengertől. Bár a későbbi kutatások során, az eltemetett településeken körülbelül 1500 holttestet fedeztek fel, a katasztrófa valószínűleg több tízezer ember életét követelte.
