A török kiűzésével párhuzamosan súlyos ellentét alakult ki I. Lipót és magyar alattvalói között, miután a császár-király ígérete ellenér abszolutisztikus módszerekkel igyekezett kormányozni. A XVII. század utolsó éveire felerősödtek az erőszakos ellenreformációs törekvések, a visszahódított területek birtokviszonyait rendező, úgynevezett Újszerzeményi Bizottság pedig számtalan visszaéléssel tarkítva, a magyar földtulajdonosok számára kedvezőtlen módon végezte munkáját – írja a Rubicon.hu.
Harcot szült az elnyomás
A végvárrendszer délre tolódásával rengeteg vitéz veszítette el „állását”, és került jobbágyi sorba, ahol sorstársait az addig megszokottnál jóval magasabb adók sújtották. A másfél évtizedes háború hatalmas terhet rótt a birodalomra, aminek jelentős hányadát Lipót Magyarország vállára helyezte. Az elégedetlenség Magyarország északkeleti vármegyéiben volt a legnagyobb, az 1690-es években mind többen bujdostak el a Kárpátok hegyei közé.
Két felvidéki nemes úr, Bercsényi Miklós gróf és II. Rákóczi Ferenc sárosi főispán 1697-ben még részt vett az elégedetlenség okán kirobbant felkelés elfojtásában, néhány évvel később viszont már a Habsburgok ellen fordultak. I. Lipót legnagyobb ellenségének, XIV. Lajos francia királynak a támogatását keresték, de a szervezkedés árulás nyomán lelepleződött, Rákóczit letartóztatták, Bercsényi pedig Lengyelországba menekült.
Szerencsés szökése után Rákóczi ugyancsak Varsóba ment, a bujdosó főurakra 1702 januárjában talált rá Szalontay János, aki megismertette őket a magyarországi helyzettel, és hazatérésüket sürgette. A hírek hallatán Rákóczi és Bercsényi a határhoz jóval közelebb eső Brezán várába költözött. Esze Tamás ugyan jelentős sereget gyűjtött számukra, ám az urak a francia szövetségben bízva még kivártak.
Rákóczi kiáltványa
Esze vezetésével 1703 májusában már a második küldöttség érkezett Rákócziékhoz, immár csak azzal a kéréssel, hogy ha már – egyelőre – személyesen nem akarnak visszatérni Magyarországra, legalább zászlókat adjanak nekik. Ezt meg is tették, illetve Esze Tamás gondjaira bízták az 1703. május 12-ére keltezett, úgynevezett brezáni kiáltványt, amelyben felkelésre buzdították az ország „nemes és nemtelen” lakóit:
„…minden rendű igaz magyarokat hazafiuságokra intjük, kénszerítjük s kérjük, hogy az mint már Isten némelyeknek szíveket az hazáért felgerjesztette s egybenhozta: úgy ki-ki édes hazája s nemzete, szabadsága mellett az Isten s törvényünk ellen képtelenül hatalmaskodó, zaklató, portióztató, adóztató, nemesi szabadságunkat rongáló, igaz régi törvényeinket, jussainkat megvető, jószágainkat hatalmasan foglaló és fogyató, becsületünket tapodó, sónkat, kenyerünket elvevő s életünken uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert…”.
A kurucok kilenc nappal később kibontották a felkelés zászlóit, Rákóczinak el kellett magát szánni a cselekvésre, hiszen félő volt, hogy a kuruc had hamar feloszlik, ha ő továbbra is Lengyelországban várakozik. Végül június 14-én lépte át a magyar határt, majd hamarosan átvette a kurucok irányítását, akik az év végére egészen a Duna vonaláig törtek előre.
