A párizsi klímaegyezményben 2016-ban az iparosodás előtti értékhez képest 1,5-2 Celsius-fokos maximális átlaghőmérséklet-emelkedést fogalmaztak meg a világ vezetői, ez kell ugyanis ahhoz, hogy a klímaváltozás ne okozzon komoly közvetlen katasztrófákat az egész bolygón. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) jelentése szerint ahhoz, hogy egyáltalán esélyünk legyen elérni a 1,5 fokos határt (ami már egyre inkább lehetetlennek tűnik), 2050-re minden országnak el kell érnie a nettó zéró kibocsátást.
De mit is jelent ez pontosan?
Nettó zéró kibocsátásról akkor beszélünk, ha egy ország (város, cég, épület, satöbbi) annyi üvegházhatású gázt bocsát ki, amennyit el is nyel. Ezt több módszerrel teheti meg: ténylegesen csökkenti a kibocsátását, befektet környezetvédelmi projektekbe, amelyek képesek szén-dioxidot elnyelni a levegőből, illetve karbonkreditet vásárol, amely lényegében ugyanaz, mint a megfelelő helyre történő befektetés, csak kevésbé célzott.
A kifejezésben nagyon fontos a „nettó” szó – vagyis az, hogy nem muszáj tényleges zéró kibocsátásra törekedni, a megmaradó kibocsátást lehet ellensúlyozni is. Ezt megteheti egy adott ország például a megújuló energiába való befektetéssel, egy-egy iparág energiahatékonyságának növelésével, illetve karbonkreditek vásárlásával is.
Az Európai Uniónak létezik egy kibocsátáskereskedelmi rendszere, az EU ETS. Az EU ETS-t 2005-ben hozták létre az üvegházhatásúgáz-kibocsátás költséghatékony és gazdasági szempontból eredményes csökkentésének ösztönzése érdekében. A rendszer korlátozza az energiaigényes iparágak, az erőművek és a légitársaságok által kibocsátható üvegházhatású gázok mennyiségét. A kibocsátási egységek mennyiségére az EU által meghatározott felső határérték vonatkozik, és a vállalatok számára kiutalnak ilyen egységeket, illetve azok vásárolhatnak ilyeneket. Az idő múlásával csökkentik a felső határértéket, így a kibocsátások mennyisége is fokozatosan csökken.
Ezzel kapcsolatban fontos szakkifejezés az ellentétezés (offset), ami gyakorlatilag egy könyvelési mechanizmus, a célja az, hogy a kibocsátás-elnyelés mérlegét kiegyensúlyozza. A módszer a savaseső fő alkotóeleme, a nitrogén-oxid légköri koncentrációjának csökkentésében nagyon sikeres volt, de szakmai körökben sok kritika éri. Ellentétezéssel nemcsak országok, de iparágak, cégek, sőt, emberek is élhetnek – offsetnek számít ugyanis az is, ha egy repülőút károsanyag-kibocsátását ellensúlyozzuk, vagy ha egy buszútnál engedélyezzük, hogy pár forint többletért a cég kiváltsa az egy főre eső széndioxid-kibocsátásunkat.
Az offset általában olyan technológiák támogatását jelenti, amelyek vagy valahol máshol a világon csökkentik a károsanyag-kibocsátást, vagy szénelnyelő megoldásokét. Szénelnyelőnek nevezünk minden olyan rendszert, amely több szenet nyel el, mint amennyit kibocsát.
Ha a nettó zéró kibocsátás elől elvesszük a „nettó” kifejezést, rögtön megváltozik a jelentése: ez már azt mutatja, hogy az adott ország egyáltalán nem bocsát ki káros anyagokat. Ez jelenleg nagyon messzi cél mindenki számára. A nettó zéró emisszió mellett a karbon- vagy szénsemlegességet szokták leggyakrabban emlegetni, ami viszont – a korábban elmagyarázott kifejezéssel ellentétben – nem igényel kibocsátáscsökkenést: akkor is szénsemlegesnek nevezhetünk egy országot, ha sok káros anyagot bocsát ki, csak mindet kiváltja ellentétezéssel, sőt az ország kibocsátása akár növekedhet is, ha az offset is vele növekszik. Ez karbonkreditek vásárlásával is elérhető papíron. A nettó zéró emisszióhoz azonban elengedhetetlen a kibocsátáscsökkentés.
A nettó zéró kibocsátás nagyon jó módszer arra, hogy rövid távon elérjük a klímacéljainkat, és időt nyerjünk magunknak – hosszú távon azonban a teljes zéró kibocsátás lesz csak a járható út.
