A II. világháború után hamar szertefoszlottak az új, demokratikus Magyarország megteremtéséről szóló remények. A Magyar Kommunista Párt Rákosi Mátyás vezetésével, Moszkva hathatós közreműködésével néhány éven belül bevezette a kommunista diktatúrát, megkezdődött a gazdaság és a társadalom gyökeres, szovjet típusú átalakítása. Ennek egyik szerveként kezdte meg a működését 1951. május 18-án az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH).
Ez formálisan a korábbi Vallás- és Közoktatási Minisztérium utódszerve volt, egyházi ügyek intézésére jött létre, elsősorban a felekezetekkel kötött „egyezmények” és megállapodások végrehajtását kapta feladatként. A gyakorlatban azonban az ÁEH a párt direktíváit hajtotta végre, a meghatározott célok az egyházak fokozatos korlátozására és háttérbe szorítására vonatkoztak.
Az 1956-os forradalom idején a hivatalt felszámolták, dokumentumait Mindszenty József bíboros utasítására kispapok és jezsuiták foglalták le, és csak 1959-ben kezdte meg újból a működését: ettől kezdve egészen 1989-ig szolgálta a kádári egyházpolitikát. A történet pedig innentől válik főként izgalmassá, Kádár János ugyanis ezen a területen igazán otthon érezte magát, az egyházpolitikában remekül tetten érhető a pártállam új működési rendje.
Erről beszélgettünk Tabajdi Gábor történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottság Hivatala munkatársával, az 1956-os Intézet Alapítvány Kádár-korszak elitjével foglalkozó kutatásának résztvevőjével.
A kádárizmus
Az érett Kádár-kort ma is szokás a legvidámabb barakként emlegetni, de ha igazán meg akarjuk érteni a lényegét, akkor a történész inkább Stefano Bottoni üvegház metaforáját javasolja: az üvegfalakat a távoli szemlélő sokszor alig látja, ahogy a benne élők is egyre kevésbé érzékelik, csak amikor beléjük ütköznek. Ráadásul sajátos fénytörést ad, és egyedi klímát teremt.
Ezt nevezzük Rainer M. János nyomán kádárizmusnak, túl a puszta politika- és társadalomtörténeten. Más, mint egy szovjet típusú rendszer egy változata, leírható rendszerelmozdulásként, uralomgyakorlási stílusként, sajátos közérzetként és interakcióként. Nem célunk mélyebb „történelemelméleti” fejtegetésekbe belemenni, a rendszer lényegét szépen megvilágítja a kor egyházpolitikája, amelynek fontos alkotóeleme volt maga Kádár János sajátos viszonya a kereszténységhez, vagy úgy is fogalmazhatunk, „keresztény imázsa”.
Sajnos az egykori pártvezető valódi érzéseiről, gondolatairól keveset tudunk, gondosan szűrte ezeket az információkat, mégis érdemes itt egy kicsit elidőzni.
Kádár „vallásossága”
Születési anyakönyvében apja után reformátusnak írták, de szigorúan vallásos, katolikus édesanyja katolikusként kereszteltette, a felekezete 1947-ig szerepelt a neve mellett az országgyűlési választások alkalmával is. Bizonyosan élénken élt benne a gyermekkori vallásos környezet, amit ügyesen hasznosított céljai érdekében, sőt sokszor rá is játszott arra
– mondja a 24.hu-nak Tabajdi Gábor.
Gyakran csepegtetett információkat arról, hogy hittanra járt, bérmálkozott, fel-felidézte valláselhagyásának történetét, ex- vagy renegát katolikusnak nevezte önmagát. Emlegette azt is, hogy Rajk László komája, azaz fiának keresztapja, ami ráadásul nem is volt igaz. Gyakran ismételgette, hogy nekünk, kommunistáknak is megvan a magunk gyónása, ami az önkritika.
A kereszténységre tett utalások a kádári imázsalkotás részét képezték kifelé és befelé egyaránt, utóbbi esetben, „szűk elvtársi körben” persze valláselhagyását hangsúlyozta, és negatív emlékeit idézte fel. Például azt, gyermekként milyen dacosan vállalta inkább a büntetést, sarokban térdeplést azért, mert nem volt hajlandó elmondani az esti imát.
Harc és együttműködés
Ami a gyakorlatot illeti, a Rákosi-érában betöltött tisztségeiben (az ÁVH-t felügyelő belügyminiszterként, vagy a „klerikális reakcióval” foglalkozó bizottság tagjaként) aktívan és kíméletlenül képviselte az egyház- és vallásellenességet a fizikai fellépéstől a kampányokig, koncepciós perek szervezéséig. Az MSZMP 1958-ra végleges formát öntő egyházpolitikája, amelynek felügyelete az újjászervezett ÁEH feladata lett, viszont már más volt – nyilván nem függetlenül az ’56-os forradalomból leszűrt tanulságoktól.
A „klerikális reakció” ellen továbbra is harcot hirdetett, ennek eszköztárába minden belefért, Kádár a Politikai Bizottságban 1958-ban golyószórót, bombát emlegetett, a végrehajtást pedig a politikai rendőrségre bízta. Maga a fogalom deklaráltan az egyházak vagy egyházi személyek világi hatalmi törekvéseit jelentette, a gyakorlatban viszont nem definiálták, így könnyen vád alapjául szolgálhatott bármilyen személy vagy szervezet ellen, amelyet egyházakkal, vallással lehetett összefüggésbe hozni.
Némileg más megítélés alá esett azonban a mindennapi vallásgyakorlás. Az új irányelvek szerint ugyanis a kommunizmus megteremtését a jövő egy dátummal el nem látott pontjára tolták, ezért az egyházak és a vallásosság teljes felszámolása is haladékot kapott. Ezzel együtt a vallásosság visszaszorítása a templomok falai közé rengeteg sérelemmel, a magánszféra megsértésével járt. Kádár a bel- és külpolitikai realitások alapján rendkívüli rugalmasságot tett lehetővé e kérdésben azzal, hogy a harc és az együttműködés együttes megjelenését javasolta.
Küzdelem a lelkekért
A Rákosi-diktatúra utáni rendszerelmozdulás az egyházpolitikában is markánsan megmutatkozó jele a közvetlen kényszerítő eszközök szerepének visszaszorulása volt. A rendszer maga ugyanaz maradt, de a gyakorlat módosult: eltűnt fekete autó, fenyegetés, kínzás, fizikai erőszak, magyarán csökkent a kényszer, és megnőtt az egyezkedések szerepe. A hatvanas évektől a nemzetközi tárgyalások kérdései váltak hangsúlyossá. Fejérdy András kutatásaiból mind pontosabb képet kaphatunk arról, hogy miként érte el a rezsim az egyik első diplomáciai sikerét, a római Szentszékkel kötött részleges megállapodást.
Az ’50-es években fegyverrel a kézben »beszélgettek« a papokkal, az érett Kádár-kor a pisztolyt fehér asztalra cserélte
– szemlélteti a történész.
Hozzáteszi, hogy a zsarolás kártyája persze benne volt a pakliban. Egyházi személyek ellen a hetvenes évek elejéig konstruáltak pereket, az utolsó papi elítélt, Lénárd Ödön csak Kádár János római látogatása után, 1977-ben szabadult. Eddigre azonban a pártállam illetékesei egyre inkább kecsegtetéssel, manipulációval érték el a céljukat, nem annyira nyílt erőszakkal. A végső cél sem módosult, csupán – amint fent írtuk – az elérésére előirányzott időt tolták ki, ami jóval finomabb eszközöket tett lehetővé.
Nyilván addig is kezelni kellett a kérdést – a köznyugalom fenntartásával, hiszen ’56 nem ismétlődhetett meg –, ez volt a titkosszolgálatokkal is összefonódott ÁEH egyik fő feladata. A társadalom ellenőrzése egészen az egyén szintjére lebontva működött, járásonként készültek részletes statisztikák keresztelőkről, hittan-beiratkozásokról, búcsúkról, húsvétokról. Horváth Gergely Krisztián kutatásaiból tudható, hogy az egyházügyi megbízottaknak fontos szerepet jutott a kollektivizálás folyamatában is: mind a vidéki társadalmi viszonyokat felforgató intézkedések előkészítésében, mind a hatások vizsgálatában.
A hivatal fontos szereplője volt a szocialista tudatiparnak is, Kádár János a nyolcvanas évek elején is hangoztatta, hogy a „küzdelem a lelkekért” még folyik. Az egyházi életet mindinkább igyekeztek a templomok falai közé szorítani. Akár fizikai értelemben is: az ünnepi körmeneteket a nyolcvanas évek végéig a lehető legrövidebb útvonalon engedélyezték az illetékes egyházügyes elvtársak.
Elmosta a határokat
Az uralomgyakorlási stratégiára is a tárgyalások, egyeztetések előtérbe kerülése jellemző, a finomabb nyomásgyakorlás. Kádár megnyerni akarta az egyházakat, hajlandó volt valamit adni is azért, ha alkalmazkodnak: az egyházi vezetők vegyenek részt a Hazafias Népfrontban, nyilatkozataik a rendszer céljait szolgálják. Részben így születtek az április 4-ét méltató püspöki körlevelek vagy a termelőszövetkezetek melletti kiállás. A diplomáciai enyhülési folyamat kétségkívüli csúcspontja pedig Kádár János és VI. Pál pápa 1977-es találkozója lett, ami kül- és belföldön is fontos hivatkozási alappá vált.
A kádári propaganda a szövetségi politikát, nemzeti együttműködést hangsúlyozta, az üvegház fénytörésében kívülről zsúfolásig telt templomok látszottak, népes búcsúk, még templomok felújítására, sőt esetenként újak építésére is áldozott a rendszer. Közben pedig igyekezett az egyházi ünnepeket deszakralizálni, a keresztelők helyett megjelentek a „világi” névadó ünnepségek, a polgári esküvők és temetések, gyermek- és ifjúsági programok, illetve fontos szerep hárult az óvodai, iskolai ateista nevelésre. Az egyházak hagyományos társadalmi tevékenységéről, az ifjúság nevelésében való részvételéről szó sem lehetett.
Kádár maga is igyekezett elmosni a határokat, többször ismételt kijelentése a világ és a hazai közvélemény felé is azt sugallta, az ő szocialista közösségében a materializmus mellett elfér a templomlátogatás és az imádság:
a számítástechnikának rendkívül bonyolult gépeit dolgozták ki (…) de olyan készüléket még nem találtak fel, amellyel egész pontosan felmérhetnénk, hogy például Magyarországon mennyi az ateista, a félig-meddig hívő és a hívő.
A „harc a lelkekért” azonban a nyolcvanas években is folytatódott és hozzájárult a rezsim stabilitásához. A Kádár-rendszer, pontosabban a kádárizmus ilyen finoman hangolt összefüggéseit feltáró történeti kutatások és gyűjtemények, mind érzékletesebb képet rajzolnak a korszak össztársadalmi hatásairól, közös nemzeti örökségünkről.
