Tudomány

Így működött a Gulag Magyarországon

A diktatúra Magyarországon 1950-re elérte az otthonokat, a hétköznapok része lett. Az ÁVH csaknem önálló intézményként végezte a társadalom szétzúzását és megfélemlítését, már nemcsak személyek, családok, hanem egész társadalmi csoportok estek áldozatul, az internálások, kitelepítések mellett megkezdődött a tényleges kényszermunka. Hogyan működött ez a rendszer? Milyen „rabságtípusok” léteztek a hazai kommunista diktatúra legsötétebb éveiben?

A Vörös Hadsereg 1944 augusztusában lépte át keleten az akkori magyar határt, a front fájdalmasan lassan, de a következő év áprilisára átvonult hazánkon. A lakosság megszabadult a német megszállóktól, a nyilas rémuralomtól, a háború véget ért. Ekkor még kevesen sejtették, hogy Joszif Visszarionovics Sztálin „jóvoltából” ugyanebben a pillanatban a pokol egy másik, hasonlóan mély és sötét bugyra nyílt meg Magyarország előtt: a szovjet megszállással megkezdődött a kommunista hatalomátvétel, a sztálini diktatúra kiépítése.

Az 1947-es párizsi békeszerződés aláírásáig Magyarországon a főhatalmat a Szövetséges Ellenőrző Bizottság gyakorolta, ami a kelet-európai országok esetén praktikusan a Szovjetuniót jelentette. A Vörös Hadsereggel együtt 1944 novemberétől folyamatosan érkeztek haza a Moszkvában kiképzett magyar kommunista vezetők – köztük 1945 januárjában a párt első embere, Rákosi Mátyás –, egyértelmű feladattal: a szovjet hatóságok segítségével végrehajtani az ország szovjetizálását. Az ideiglenes kormányban azonnal kulcspozíciókat (ha nem is mindenhol miniszteri széket, de államtitkárit és döntő befolyást igen) szereztek az olyan fontos területeken, mint a bel-, az igazság- és a pénzügy, és hozzá is láttak a politikai berendezkedés és a társadalom átalakításának.

Utóbbi legfontosabb eszköze a már 1945-től Péter Gábor vezette politikai rendőrség volt, egyik hírhedt helyszíne pedig a 70 éve megnyitott recski kényszermunkatábor. Ennek, és a hortobágyi zárt táborok létrehozásának emlékére szervezett idén az egész országra kiterjedő megemlékezés-sorozatot a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) Magyar gulág címmel, és készített a témában egy megkapó, információkban gazdag ismeretterjesztő kisfilmet is: Mi, a rendszer ellenségei. Kommunista táborvilág Magyarországon.

Egy kiállított fotó a Recski Nemzeti Emlékparkban. Fotó: Komka Péter /MTI

1945-től 1953-ig tízezreket tartottak bírói ítélet nélkül fogságban, tettek tönkre egy életre, nőket, férfiakat, sokszor gyerekeket is, egész családokat. Hogyan működött ez a rendszer? Milyen „rabságtípusok” léteztek a hazai kommunista diktatúra legsötétebb éveiben? Erről kérdeztük dr. Bank Barbara történészt, a NEB tagját.

Rabság, ítélet nélkül

Még el sem ültek a harcok, de a Vörös Hadsereg által megszállt területeken máris megkezdődtek a tömeges internálások, hivatalos nevén a rendőrhatósági őrizetbe vételek. A kifejezés azt az eljárást takarja, amikor az illetőt bírósági ítélet nélkül elzárják hat hónapra, és ezt háromszor meghosszabbíthatják, magyarán a belügyi hatóságok saját hatáskörükben, gyakorlatilag jogi indoklás nélkül két évre bárkit megfoszthattak a szabadságától. Az internálás nem számított újdonságnak, rendkívüli helyzetekben a két világháború között is ezzel a módszerrel igyekeztek féken tartani mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal politikusait és aktivistáit, 1945 után azonban tömegessé vált.

A háború vége rendkívüli állapotokat teremtett, a háborús bűnösök elfogása indokolta a gyors cselekvést, de az 1945 márciusában felállított, az első pillanattól a kommunista párt ellenőrzése alatt állt politikai rendőrség igencsak „megspékelte” a gyakorlatot. A vélt vagy valós háborús bűnösök mellett begyűjtötték a kiépülő új rendszer akár csak feltételezett politikai ellenfeleit, bárkit, akit akár a szomszédja ilyesmivel megvádolt – még csak bizonyítékra sem volt szükség. Így vált az internálás a diktatúra kiépítésének fontos eszközévé.

Országszerte 25-30 ezer embert zártak a megyeszékhelyeken és a fővárosban működő internálótáborokba 1945 és 1946 között tárgyalás, ítélet nélkül

– mondja a 24.hu-nak Bank Barbara. Hozzáteszi: a foglyokat gyárakban, építkezéseken dolgoztatták, romeltakarítást végeztettek velük, illetve a szovjet hadsereg is igénybe vette munkájukat. A kényszermunka kifejezést nem használták, hiszen egy belügyminiszteri rendelet értelmében az internáltak munkájáért elvileg fizetség járt – persze pénzt végül senki nem kapott. A munkáltatás rendszere annyira kaotikus és szervezetlen volt, hogy a rabok őrzése, ellátása még a „rabszolgamunka” ellenére is „ráfizetéses” volt a hatóságok számára.

Minden antikommunista reakciós

1946 őszén összeültek az internálásokat felülvizsgáló bizottságok, amelyek a dokumentumok és a politikai rendőrség véleménye alapján felülvizsgálták, kit és miért tartanak fogva – ez még mindig távol állt a jogtól, a döntések rendkívül önkényesek voltak. Ezután központosították a rendszert. A vidéki internálótáborokat felszámolták, egy központi gyűjtőtábort jelöltek ki a fővárosban, ez volt az úgynevezett Buda-déli internálótábor, a mai Petőfi laktanya Újbudán. A felülvizsgálatok hatására a fogvatartottak száma jelentősen csökkent, majd rövidesen ismét növekedni kezdett, ahogy az egyre inkább megszilárduló kommunista hatalom folytatta a letartóztatásokat. Kik kerültek a célkeresztbe?

Munkaszolgálatosok a Töhötöm utca a Károly Király (ma Petőfi) laktanya mellett. Fotó: Fortepan /Fortepan /Album013

Elméletben egykori nyilasok, háborús bűnösök, a gyakorlatban viszont mindenki, akinek a háború előtt bármilyen módon köze volt például a közigazgatáshoz: állami alkalmazottak, tisztviselők, nyugati fogságból hazatért katonatisztek, csendőrök

– sorolja a teljesség igénye nélkül a történész. Révai József a Szabad Nép hasábjain világosan kifejtette: mindenki reakciós, aki antikommunista.

A Buda-déli központi táborban 1947-ben 3-4 ezer ember raboskodott, nők, férfiak vegyesen, átmenetileg gyerekek is, amíg a szülők letartóztatása után megoldották az elhelyezésüket. A bánásmód durva volt, az ellátás nagyon szegényes. Ám ebben az időben még engedélyezték a csomagküldést az internáltak részére, így a foglyok tudták pótolni a hiányokat. Többségük dolgozott: vagy a tábor területén kialakított műhelyekben, vagy 20-30-50 fős csapatokban külső helyszíneken. Kevés volt az őr, a táborélet reménytelensége miatt gyakoriak voltak a szökések.

Innentől kezdve egészen 1950-ig sok a bizonytalanság, hiányosak a történeti dokumentumok, a szakemberek számára nincs elég adat a központi internálótábor működésével kapcsolatban.

A történészek összességében 40 ezer főre teszik az 1945–1950 között internáltak számát.

Nyílt erőszak

Miután a kommunista párt 1948-ban magába olvasztotta a szociáldemokrata pártot, és megalakult a Magyar Dolgozók Pártja, megkezdődött a pártállami diktatúra időszaka Magyarországon. A szovjetizálás addig Rákosiék tudatos döntése értelmében „lassan haladt”, hogy ne tűnjön annyira agresszívnak – ezen egyébként volt is jócskán vita a tempón gyorsítani kívánó ’19-es tanácsköztársaság „öreg kommunistáival”.

A diktatúra 1950-re elérte az otthonokat, a hétköznapok része lett. Az ÁVH csaknem önálló intézményként végezte a társadalom szétzúzását és megfélemlítését, már nemcsak személyek, családok, hanem egész társadalmi csoportok estek áldozatul, megkezdődött a tényleges kényszermunka

– fogalmaz a szakember.

A megbízhatatlannak ítélt családokat 1950-től kezdték tömegesen elhurcolni a Hortobágyon, a Nagykunságban, a Felső-Tisza vidékén folyamatosan kialakított összesen 12 úgynevezett zárt tábor valamelyikébe. Az indok, hogy hermetikusan lezárják a határt az ellenséggé vált Jugoszlávia és a Nyugatot képviselő Ausztria irányába, pontosabban a déli és a nyugati határsávból „kipucolják” a reakciósnak nyilvánított elemeket, továbbá a városokból is eltávolítsák a számukra oda nem illő családokat – ez önmagában 8-9 ezer embert érintett.

Rekonstruált barakk a Recski Nemzeti Emlékparkban. Fotó: Komka Péter /MTI

Az áldozatokat éjjel verték fel, fél órájuk volt, hogy a legszükségesebb holmikat összecsomagolják, és már indult is velük a teherautó. Minden mást, értéktárgyakat, generációk óta őrzött családi emlékeket hátra kellett hagyniuk. Egykori tanyákon, azok gazdasági épületeiben, istállókban, pajtákban szállásolták el őket, ahol röviddel azelőtt még állatokat tartottak.

A tábor szögesdróttal volt bekerítve, a „telepesek” csak engedéllyel hagyhatták el. Gyakori volt az éhezés, előfordult, hogy a csecsemőket sem tudták megfelelően táplálni.

Ki akarták tépni a gyökereket

Hasonló sorsra jutott a Budapestről kitelepített 14 ezer, osztályellenségnek bélyegzett lakos – nemcsak értelmiségi, polgári, arisztokrata réteghez tartozók, hanem alacsonyabb státuszúak is – 1951 nyarán. A déli és keleti országrész falvaiban jelöltek ki számukra kényszerlakhelyet paraszti otthonokban, ahol az érkező családoknak sokszor apró, 2×2 méteres kis helyiségekben kellett meghúzniuk magukat.

A harsogó propaganda szerint a „nép ellenségeinek” lakásaiba nélkülöző munkásemberek költözhettek, ám ez csak a legritkább esetben történt így: a pártvezetőket, megbízható funkcionáriusokat, a hatalom kiszolgálóit, katonatiszteket, ÁVH-sokat jutalmazták velük.

Mi értelme volt mindennek? A régi rendszer működtetőin – akár egy MÁV-os tisztviselőn és hozzátartozóin – vett bosszú a megalázáson túl stratégiai célt is szolgált. Sztálin elmélete szerint ugyanis, aki saját szavai szerint a deportálásokkal „megmozgatta a birodalmat”, így próbálták gyökértelenné tenni az embereket:

A tökéletes »gyökértelenítés« pedig a legkisebb és legszorosabb nemzetalkotó egység, a család szétzúzása

– emeli ki Bank Barbara.

Recsk és a gyűlölet

Visszatérve az internálásokhoz, 1950-ben az Államvédelmi Hatóság formálisan is átvette több börtön és tábor irányítását, amelyeket jelmondatukhoz híven működtettek: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Teljes titokban, 1950 nyarán szovjet minta alapján létrehozták a recski kényszermunkatábort, amely ma 70 éve, 1950. július 19-én kezdte meg működését. A következő három évben összesen körülbelül 1800-an raboskodtak itt. Az embertelen körülményekbe és az ÁVH-sok brutalitásába sokan belehaltak – az áldozatok pontos számát máig nem ismerjük. Recsk mellett további kényszermunkatáborokat állítottak fel Tiszalökön, Kazincbarcikán, Sajóbábonyban és Bernátkúton.

Fotó: dr. Bank Barbara

Recsk több szempontból is a magyar gulág jelképe. A fogvatartottak között a társadalom szinte minden rétege képviselve volt, a kommunista irányvonalat el nem fogadó szociáldemokratáktól kezdve egykori katonatiszteken át a második világháború alatti ellenállási mozgalom tagjaiig. Az éhezéstől legyengült internáltakat a hegyen megnyitott kőbányában dolgoztatták.

Az ávéhás őröknek elég volt a legkisebb ürügy, hogy válogatott kínzásoknak (gúzsbakötés, vizesverem, szekrényfogda) vessék alá foglyaikat, akik őreik szájából gyakran hallhatták, hogy nem tartoznak elszámolással az életükkel.

Megbélyegzettek maradtak

Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után a szovjet korrekciós politika az elhunyt vezért tette meg bűnbaknak, Rákosi pedig kegyvesztett lett, Nagy Imre kapott kormányalakítási felhatalmazást Moszkvától. Magyarországon fél éven belül felszámolták az internálótáborokat, a zárt táborokból kiengedték az embereket, és a kitelepítettek is elhagyhatták kijelölt lakóhelyüket. Családok ezrei, meghurcolt, megkínzott, kirabolt, nincstelenné tett magyar emberek tízezrei álltak összetört életük darabjai felett, és nem tudták, hogyan tovább.

Megmaradtak ugyanis a népi demokrácia ellenségeinek, otthonaikba nem térhettek vissza, tisztességes munkát nem kaphattak, gyerekeik nem járhattak olyan iskolába, amilyenbe szerettek volna, a bélyeget ők is viselték. A volt internáltakkal titoktartási nyilatkozatot írattak alá, senkinek nem beszélhettek arról, mi történt velük, ugyanakkor többen közülük szabadulásuk után rendőrhatósági felügyelet alá kerültek.

Ez még inkább nehezítette a visszailleszkedést, mérgezte körülöttük a légkört. Családok szakadtak szét ekkor lelkileg és sokszor fizikailag is, amennyiben a szülőket és gyerekeket a rokonok nem tudták együtt befogadni.

Az állam kinyitotta az internálótáborok kapuit, és annyit mondott, mehettek. Egyetlen támogatásként kevéssé sikeres toborzást végeztek, hogy aki marad, munkát kaphat téeszekben, a tiszalöki erőmű vagy a Tiszai Vegyi Kombinát építkezésén. Az újrakezdéshez a kényszermunkatáborok egykori rabjainak kifizetett jelképes „kereset” sem számított valós segítségnek. A társadalom is vegyesen fogadta a megbélyegzett embereket: voltak, akik segítettek, élelmet és ruhát gyűjtöttek, de olyanok is, akik ismét feljelentgették „gyanús” szomszédaikat.

Forrás: dr. Bank Barbara

Kádár folytatta

Aki abban reménykedett, hogy az önkényes letartóztatás, fogva tartás, a tömegek irányába tanúsított durva és nyílt állami agresszió ezzel véget ért, csalódnia kellett.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc után a novemberben induló kádári megtorlás ’57 elején újra megnyitotta a kistarcsai internálótábort – 1949 és 1953 között Buda-dél után ez volt a központi tábor –, majd az év második felében a tököli büntetés-végrehajtási intézet területén kijelölt épületeket is az úgynevezett közbiztonsági őrizet alatt álló rabokkal töltötték meg. A letartóztatásokat ekkor is a politikai rendőrség végezte, bizonyítékok és bírói végzés nélkül, puszta gyanú alapján.

A rendszert 1960-ban számolták fel végleg, az utolsó internált ebben az évben szabadult Tökölről. Bank Barbara szerint ebben a három évben nagyjából 17-18 ezer embert tarthatott fogva önkényesen a hatalom több-kevesebb ideig. A hivatalos adatok hiányosak, a történész úgy fogalmaz: „ennél csak többen lehettek”.

Kiemelt kép: Őrtorony a Recski Nemzeti Emlékparkban. Fotó: Komka Péter /MTI

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.