Tudomány

Magyar parasztok százezreit rabolta ki a magyar állam

Bő másfél évig folyt hazánkban a földtulajdon kollektivizálása: verés, testi és lelki megaláztatás, kuláklisták, megbélyegzés, sarc. Egy érintett a tatárjárásra utalva magyar dúlásnak nevezte, miközben a propaganda önkéntes alapon működő sikertörténetként tálalta az úgynevezett téeszesítés véres gyakorlatát. Hogyan történt a magyar dúlás apáink földjén?

Az előrenyomuló Vörös Hadsereg árnyékában 1944-45 folyamán hazaérkeztek Moszkvából a magyar kommunista vezetők, akik azon nyomban kulcspozíciókat foglaltak el az erős szovjet ellenőrzés alatt működő új közigazgatásban. Egyre növekvő lehetőségeik mentén késedelem nélkül hozzá is láttak a sztálini modell átültetésének, hazánk szovjetizálásának.

Magyar dúlás apáink földjén

Ennek egyik fontos eleme volt a magántulajdon ellen indított harc: a bányák, gyárak, üzemek államosítása után az utolsó magántulajdonnal rendelkező réteg, a parasztság is szükségszerűen vált a hatalom áldozatává.

A paraszti tulajdon – a termőföldtől a vetőgépeken keresztül az utolsó tehénig – kollektivizálása, a paraszti társadalom szétzúzása változó intenzitással folyó, bő másfél évtizedig húzódó erőszakos folyamat volt: amit a moszkoviták megkezdtek 1945-ben, azt Kádár János fejezte be 1961-ben. A közben elszenvedett traumákról a rendszerváltásig hallgatni kellett, sőt a propaganda önkéntes alapon működő sikertörténetként tálalta az úgynevezett téeszesítés véres gyakorlatát. A téma máig kibeszéletlen, és az új generációk számára jobbára ismeretlen.

Ezen igyekszik segíteni a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont közös Vidéktörténeti Témacsoportja által megjelentetett tanulmánykötet, a Magyar dúlás. Tanulmányok a kényszerkollektivizálásról (szerkesztők: Galambos István, Horváth Gergely Krisztián), illetve az Apáink földje címen megjelent edukációs kisfilm.

A „magyar dúlás” nem valamiféle hatásvadász túlzás, egy Fejér megyei parasztember írta le 1960-ban kelt panaszlevelében, amelyben a téeszesítési kampányt a tatár és a török hordák pusztításához, kegyetlenségéhez mérte.

Hogyan történt a magyar dúlás apáink földjén? Dr. Horváth Gergely Krisztián társadalomtörténészt, a kötet egyik szerkesztőjét, a NEB–BTK Vidéktörténeti Témacsoportjának vezetőjét kérdeztük.

A kulák és a megbízhatatlan paraszt

A kommunista ideológia Vlagyimir Iljics Lenin nyomán a parasztság három nagy csoportját különböztette meg. A tulajdon nélküli, két kezével megkeresett bérből élő agrárproletárokat (uradalmi és gazdacselédek, tanyabérlők, napszámosok stb.) a munkásság szövetségesének tekintette, vele egy szinten állónak. Persze az egész nem volt több ideológiai maszlagnál, az ipar – és így az ipari munkás – mindig is prioritást élvezett, de legalább elvi problémák nem adódtak.

Az úgynevezett középparasztsághoz már papíron is ambivalensen bizonyult a hatalom: ezek az emberek ugyan kemény fizikai munkát végeztek, ám rendelkeztek saját földtulajdonnal, ami azért gyanúsan a kispolgársághoz húzta őket. A kommunista logika szerint ez az „ingadozó” réteg egyik kezével a szocializmus uszályába, a másikkal viszont a tőkésekébe kapaszkodott, így meggyőzésük a párt feladata. És hogy kiket tekintettek „kizsákmányoló”, gazdag parasztnak, azt leginkább a harmadik kategória, a kulák a gyakorlatban igencsak képlékeny „definíciójából” érthetjük meg.

Maga a kulák szó az oroszból származik, eredeti jelentése ököl, és mint pejoratív szó népnyúzót, uzsorást jelent

– bocsátja előre Horváth Gergely Krisztián.

Kulák: a magyar vidék öntudatos gazdarétege

Kulák volt mindenki, akinek tulajdonában legalább 25 kataszteri hold vagy 350 aranykorona értékű termőföld volt. Előbbi 14,25 hektárt jelent, utóbbi pedig, mivel a föld minőségével arányos, a kiváló békési csernozjom talajokon például már 10 kataszteri hold mellett is összejöhetett. Szigorú, ámde határozott megkötések ezek, miért mondjuk mégis, hogy képlékeny volt a definíció?

Egyrészt azért, mert a gyakorlatban nem tartották be, 10 hold alatt is kuláklistára vették azokat, akiket a hatalom valamiért kipécézett magának. Másrészt pedig az intenzívebb kultúrák, mondjuk gyümölcsösök, szőlő területét ötszörös szorzóval számolták, így már 5 holdnyi termőfölddel is bárki a rendszer ellenségévé válhatott.

Hazug volt az elmélet és a gyakorlat is. A kor viszonyai között 15-30 kataszteri hold jelentette azt a birtokméretet, a kisgazdabirtokot, amelyből egy család tisztességesen megélhetett, azt maga művelte idegen munkaerő igénybevétele nélkül – ekkora területen még gépesíteni sem lehetett. A szakember megfogalmazása szerint:

A kuláknak bélyegzett réteg jelentős részét olyan nagyon keményen dolgozó parasztcsaládok adták, ahol több generáció munkája stabil, de a polgári társadalom viszonyai között szolid egzisztenciát hozott létre.

És akkor ehhez képest gondoljuk el, milyen körülmények között élhettek a középparasztság „tulajdonuk” miatt ugyancsak sokszor meghurcolt tagjai.

Hódmezővásárhely a helyi földművesszövetkezet gabonaraktára, 1950. Forrás: Fortepan / Bauer Sándor

Első csapás az „úri birtokokra”

A kommunista vezetők tehát elméletben felkészítve, kész tervekkel érkeztek haza, és már a II. világháború befejezése előtt megkezdték a földbirtokos réteg szétzúzását. Nyugat-Magyarországon még élet-halál harc folyt, amikor 1945. március 17-én életbe lépett a Sztálin személyes utasítására kiadott miniszterelnöki rendelet a 100 holdnál (57 hektár) nagyobb „úri birtokok” felosztásáról. A szöveg szerint megváltás ellenében, ám a gyakorlatban elmaradt a kárpótlás.

A magyar társadalomban hagyományosan magas presztízse volt a földtulajdonnak, de vagyonbiztosítási szempontból is az értékét az egyik legstabilabban megtartó befektetésnek számít a termőföld. A parasztság, a történelmi arisztokrácia és az egyházak mellett a több lábon állás stratégiája jegyében az iparosok, de a polgárság széles csoportjai is törekedtek földtulajdon létrehozására. Az 1945. évi földosztás formálisan a társadalmi igazságosság jegyében fogant, ki nem mondott célja ugyanakkor az volt, hogy nemcsak a történelmi eliteket, de a földdel bíró társadalmi csoportokat is megfossza földvagyonuktól.

Mire a háború után az úriság stigmáját elszenvedő családok felocsúdtak, újra egymásra találtak, és elkezdhették felmérni a helyzetet, dönteni a hogyan továbbról, azzal kellett szembesülniük, hogy földönfutóvá váltak. Ez volt a társadalom átalakításának folyamatában az első nagy gazdasági csapás az agrárháttérrel is rendelkező középosztályra, a cél egyértelműen az volt, hogy a szó legszorosabb értelmében kihúzzák lábuk alól a talajt.

Az „úri birtok” természetesen nem jogi kategória, a mennyiségi megkötést sem tartották be, rengeteg visszaélés történt.

Akkoriban mindezt demokratikus földreformként tálalták, és mai napig így rögzült a történetírásban is, ám ez nem fedi a valóságot, hiszen földosztást csak ott rendeztek, ahol rendelkezésre állt szétosztható föld. Az olyan, történetileg kis- és törpebirtok dominálta vidékeken, ahol a nagybirtok hiánya és a természeti adottságok miatt nem voltak nagyobb birtokok (mint például Zala megye számos falujában), ott nem is osztottak semmit.

Kuláklisták

Az események azonban csak 1948 nyarától, az MKP és a Szociáldemokrata Párt egyesítésével, a Magyar Dolgozók Pártjának megalakításával vettek igazán lendületet: megszületett a pártállami diktatúra, az állami erőszaknak többé semmi nem állta útját. Az 1948 augusztusában Rákosi által meghirdetett kollektivizálás kéz a kézben járt az internálásokkal, az egyházak megtörésével, szerves részét alkotta a társadalom teljes alávetésére irányuló stratégiának.

Így működött a Gulag Magyarországon
A diktatúra hazánkban 1950-re elérte az otthonokat, a hétköznapok része lett, az ÁVH csaknem önálló intézményként működött. Kényszermunka, kitelepítés, internálás – tízezreket tettek tönkre egy életre a magyarországi kommunizmus legsötétebb éveiben.

A tervgazdálkodás szellemében „kulákleleplezési terveket” alkottak, a pártfunkcionáriusok helyi szinten készítették a kuláklistákat. A fokozódó osztályharc doktrínája szellemében jól akartak teljesíteni az ellenség lebuktatásának versenyében, ezért mondhatni bárkit felírtak.

Annyira komolyan vették az osztályharcot, hogy a listára került családok fiatalabb generációkhoz tartozó tagjait is megbélyegezték, a kulákok gyermekei még a ’60-as években sem, vagy csak nagyobb erőfeszítések árán tanulhattak tovább. Helyben nem is lehetett megszabadulni a stigmától – részben ez is magyarázza a falvakból már az ’50-es évek elején megkezdődő tömeges elvándorlást. A cél az volt, hogy az emberek lemondjanak földjeikről, termelőeszközeikről és állataikról a „köz javára”, az így létrehozott termelőszövetkezeteken keresztül pedig minden föld, mezőgazdasági tevékenység száz százalékosan az állam felügyelete alá kerüljön.

A téeszek létrehozása során kisajátított, úgynevezett „kulákbirtokok” tulajdonosainak gyakran felajánlották, hogy a közös gazdaság által igénybe vett földjükért csereföldet kapnak, de ez szinte mindig távolabbi és rosszabb minőségű földet jelentett, aminek elfogadása minden gazdasági ésszerűségnek ellentmondott. Ilyenkor a kisemmizett gazdák, csak hogy végre békén hagyják őket, földjüket térítésmentesen „felajánlották az államnak”.

Mindent elvettek

Komoly propaganda épült a kollektivizálás köré, a párt és a sajtó az önkéntességet hangsúlyozta, de a belügyminiszterként a korábbi kuláküldözésben is jeleskedő Kádár János még a kollektivizálás második hullámának kezdetén is megjegyezte, hogy „az önkéntesség nem azonos a spontaneitással”, egy kis presszió azért nem árt. A parasztok természetesen nem voltak hajlandók aláírni az orruk alá dugott belépési nyilatkozatot, így a meggyőzés durva zsarolásba, hatósági erőszakba torkollt.

A párt gyors eredményt akart, akár már 100-200 holdnyi egybefüggő, lehetőleg a faluhoz minél közelebb fekvő területen megszervezhették a téeszeket, amiket sikerként lehetett felmutatni. Az áldozatok pedig vagy addig dacoltak a lelki és fizikai erőszakkal, amíg tönkre nem mentek, vagy beadták a derekukat. Ám annak sem volt maradása, aki végül lemondott a földjéről: a „megbízhatatlan” kuláknak nem lehetett helye a téeszben, hiszen belülről bomlasztana.

A nyomásgyakorlásnak közvetett és közvetlen eszközei és számos formája létezett, előbbiből a kuláklista jelentette megbélyegzésen túl az álszent módon mezőgazdaság-fejlesztési járuléknak nevezett kulákadó és a beszolgáltatási kötelezettség volt a legfontosabb. Egy hold föld után 1949-ben 186, 1951-ben viszont már 568 forintot kellett befizetni. Ez az akkor az iparban és a közigazgatásban elérhető fizetések mellett sarccal felérő, kigazdálkodhatatlan magas összeg volt.

A beszolgáltatás természetben fizetett adó volt, normatívan vetették ki az adott birtok mérete alapján, függetlenül a föld termőképességétől, az időjárástól, az érintett család létszámától és szükségleteitől.

Sokaknak a semmiből kellett adni, gyakran előfordult, hogy az emberek valahol pluszmunkát vállaltak, hogy keresetükből megvegyék a beszolgáltatandó terméket: vagy ezt tették, vagy bírósági eljárás, sőt börtön várt rájuk

– mondja Horváth Gergely Krisztián. Hozzáteszi, hogy 1948 és 1953 között „közellátás veszélyeztetése” címén 400 ezer embert vontak eljárás alá, ami világosan mutatja, hogy az állami erőszak nem csak a 60-70 ezer kuláknak kikiáltott család ellen irányult.

A begyűjtők mindent elvittek, amit csak találtak, átkutatták a házat pincétől a padlásig, az udvart, kiürítették az istállót, még a tyúkólakat is. Az erőszak az 1952-53-as évek fordulóján érte el tetőpontját: az amúgy is katasztrofális termésű 1952-es évben a birtokos  parasztság kétharmadának, 800 ezer családnak nem maradt kenyere, még vetőmagja sem.

Beszolgáltatás 1950-ben. Forrás: Fortepan

Úgy tűnt, a maszeké a jövő

Sztálin 1953-as halála, és ennek következtében Rákosi háttérbe szorítása után a nyomás enyhült, a forradalom utáni két évben pedig sajátos intermezzót figyelhetünk meg. A Kádár-rezsim hosszú távon nem mondott le a kollektivizálásról, de taktikai húzásból engedett a gyeplőn, amíg hatalmát sikerült megszilárdítania.

Megszűnt a kötelező beszolgáltatás, a téeszbe való belépés ideiglenesen tényleg önkéntes alapon ment, és hat hektárig szabaddá vált a földterületek adásvétele. A kötött felvásárlási árak ugyan megmaradtak, de a lakosság kiszámítható élelmiszerellátásának rendszerstabilizáló szerepét felismerve az állam nem gördített akadályt a parasztság piaci aktivitása elé. Mindez azt az illúziót keltette, hogy hosszabb távon is fennmaradhat, sőt fejlődhet a paraszti gazdaság és életforma.

E két évben a lakosság számára úgy tűnt, a mezőgazdaság jövőjét a magánszektor, azaz a »maszekok« jelentik majd

– jegyzi meg a kutató.

Kádár Nagy Imre 1958. júniusi kivégzése után érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy a Központi Bizottság december 7-ei ülését követően szinte azon nyomban, már a következő év elejétől támadásba lendüljön az államosításból addig kimaradó utolsó társadalmi nagycsoport, a magántulajdonnal – ezáltal gazdasági és értékrendbeli autonómiával rendelkező – réteg ellen, és a parasztságot is behajtsa az állami szektorba.

Nem volt tovább hova hátrálni

A kollektivizálás stratégiája változott, de az eszközök nem igazán finomodtak. Nem egyszerre rohanták le az országot, hanem mint a horgász, aki fárasztja a halat: megfeszíti a damilt, majd megengedi, a kollektivizálás is három nagyobb hullámban történt 1961-ig. A magyarokban ekkorra már kialakult egyfajta vereségérzés, a forradalom elbukott, országszerte szovjet katonákat láttak, egész egyszerűen nem volt hova hátrálni. Emellett, aki az aktuális nekifutást megúszta, azt hihette, őt már békén hagyják, és ezért csendben maradt.

Agitátorok, propagandisták lepték el a vidéket igen gyakran karhatalmi kísérettel, és rábeszéléssel, fenyegetéssel, veréssel és sok-sok megaláztatással próbálták rávenni az embereket, hogy mondjanak le földjeikről. A megfélemlítés eszköztárába tartoztak az éjszakai agitációk, amelyeknek rendszerint az adott község tanács- vagy kultúrháza volt a színhelye.

A pofozás, verés, vegzatúra tehát – a közhiedelemmel ellentétben – az utolsó kampányban is mindennapos volt.

Egyeseket félholtra vertek és kínoztak: vastag kabátokba öltöztetve a befűtött kályha elé ültették órákig, vagy a földre dobott pénzérmén kellett a nagylábujján egyensúlyozva állnia. Szadista ötletekben nem volt hiány, egy-egy ilyen testi-lelki kínzás, megaláztatás után pedig az is megtört, aki csak végignézte vagy hallott róla.

Öngyilkosság, alkoholizmus

A vegzatúra és a föld elvesztése miatt többen követtek el öngyilkosságot, megugrott az alkoholizmussal és pszichiátriai betegségekkel küzdők száma, sokakat egy életre megnyomorítottak a veréssel, az áldozatok számát adatok híján megbecsülni sem lehet – miközben kifelé az önkéntességet és a fejlődést harsogta a boldog téeszekről szóló sikerpropaganda.

A földjüktől megfosztottak közül nagyon sokan váltak gyökértelenné, menekülési útként már az ’50-es évek kezdetétől az újonnan épülő szocialista iparvárosokba vándoroltak, az építkezésen senki nem kérdezte tőlük, honnan jöttek. Nehéz elképzelni azt a terhet is, amikor az embert nemcsak kisemmizik, elűzik otthonából, de később a nagyüzemi gazdálkodásra alkalmatlan kisgépeit látja elhajítva rozsdásodni. Vagy amikor elkobzott lovát, a földből élő ember legbecsesebb segítőtársát rögvest vágóhídra hajtják. A kollektivizálás második hullámát megelőzően még a hétszázezret meghaladó hazai lóállomány a hatvanas évek elejére megfeleződött.

A végeredmény pedig, hogy az 1957-ben nyilvántartott 1,6 millió egyéni gazdálkodóból a kollektivizálás lezárásakor, 1961 tavaszán 150 ezer maradt, ezzel az agrárkeresők 94 százaléka (az állami gazdaságok dolgozóival együtt) már az állami szektorba tartozott. A „maradék” kisföldű, idős ember volt, halálukkal a ’70-es évekre a magyar mezőgazdaság államosítása megközelítette a 100 százalékos szintet.

Kiemelt kép: kapálni induló brigád Kunszentmiklóson, 1949-ben. Forrás: Fortepan / Kovács Márton Ernő

Ajánlott videó

Olvasói sztorik