Van, aki vadregényes tájnak látja a magyar Alföld végtelen síkságát, másnak maga a természet alkotta unalom, ám egy biztos: a lépten-nyomon felbukkanó jókora földkupacok mindannyiunk fantáziáját megmozgatják. A köznyelv kunhalmoknak nevezi a rejtélyes építményeket, és tudjuk, hogy egykoron temetkezési célt szolgáltak, de a valóság egészen más, mint ami e két tényből egyértelműnek tűnne.
Valóban síremlékek, de a kun etnikumnak semmi köze a ma is látható halmokhoz, koruk pedig egészen elképesztő:
Az Alföld „piramisaiként” vagy földpiramisként is emlegetett földhalmoknak szentelte nyári, tematikus kiadását a Határtalan Régészet, a Móra Ferenc Múzeum régészeti magazinja, mi pedig Dr. Fogas Ottó régésszel, a múzeum igazgatójával, a magazin felelős kiadójával beszélgettünk. Kezdjük is azzal, miért helytelen a köztudatban gyökeret vert kunhalom kifejezés.
Kurgánok és tutulusok
Gúla alakú síremlékek világszerte ismertek az ókorból Dél-Amerikától Ázsiáig, és persze Egyiptomig, földből emelt, kúpot formázó rokonaik, esetleg előzményeik a Kr.e. IV. évezredben jelentek meg Kelet-Európában, először talán a Volga és a Prut folyó vidékén. Egy, az orosz sztyeppékről érkező népcsoport közvetítésével pedig a Kárpát-medencében is felbukkantak valamikor Kr.e. 3300-3500 között.
A kunhalom kifejezést a szakirodalomban Horváth István régész használta először 1825-ben, mert néprajzi párhuzamok alapján arra következtetett, a betelepült kunok temetkezési helyeiről van szó
– mondja a 24.hu-nak Fogas Ottó.
Hozzáteszi, hogy a XIII. században az Alföldre költöző kunok is kisebb halmokat emeltek sírjaik fölé, a népi emlékezet ezt megőrizte, ám fizikai valójukban már rég elenyésztek. A fennmaradt, óriási Alföldi halmokat egymást követő népcsoportok hozták létre a már említett Kr.e. IV. évezred közepétől a római kor végéig, szakmailag helyes megnevezésük a kurgán, a római uralom évszázadai alatt épített jóval kisebb építményeké pedig latin nevük után a tutulus. Témánkat tekintve nyilván a legősibbekre, a kurgánokra koncentrálunk.
Maga a szó a török nyelvből származik, eredetileg kőhalmot, erődhalmot jelent, de mire orosz közvetítéssel elterjedt, már a földből készült sírhalmokat értjük alatta.
A halott háza
A legrégebbi, jelenleg ismert kurgánokat az Alföldön a már említett, gödörsíros hagyatékáról ismert kora rézkori jamnaja-kultúra tagjai emelték 5500-5300 évvel ezelőtt – míg az első egyiptomi piramist Kr.e. 2700-ban, vagyis bő 500 évvel később. Építőanyagukat, méretüket, kivitelezésüket és pompájukat összevetve a kurgánok nyilvánvalóan csak „kistestvérek” lehetnek, de az elv és elképzelés alapján a rokonság tagadhatatlan.
Az építkezés a sírgödör vagy kamra megásásával kezdődött, ami fölé sokszor fából egész kis lakóépületet emeltek tetővel, majd ággyal, kárpitokkal, esetleg akkoriban drága bőrökkel és használati tárgyakkal tették kényelmessé. Nem tudjuk, pontosan miket helyeztek a központi sírkamrába, hiszen csak elvétve kerül elő edény, ékszer vagy fegyver a kurgánokból – feltételezhető, hogy a tárgyak többsége anyagánál fogva elenyészett.
Az elhunytat alvó vagy magzati pózban helyezték örök nyugalomra, egyes nyomok alapján testét vörös okkerrel festették, és maga a festék sírmellékletként is elő-előbukkant. A szakember megjegyzi: „a sírhalom belsejében jelképesen megépítették és berendezték a halott házát a túlvilágra.”
Óriási munka és szervezettség
Ezután hordták rá a rengeteg földet, de nem csak úgy a környékről „összegereblyézve”, ennek is kultikus tartalma volt. A halmot termőföldből emelték, amelyet akár távolabbi vidékekről hoztak, feltehetően az elhunyt rokonságának lakóhelyéről – a termőföld magát az életet jelentette. A föld mint jelkép a modern korig megőrizte jelentőségét, gondoljunk csak arra, hogy az utolsó magyar király, IV. Károly 1916-os koronázásán is a magyarországi megyékből hozott földből emelték a koronázási dombot.
Elképesztő munka lehetett, több száz vagy akár ezer ember dolgozhatott rajta hónapokig. Ennél pontosabb adatokat a régészek nem tudnak meghatározni, mert nem ismerjük például az akkori népességi adatokat sem, de az biztos, hogy egy-egy kurgán felépítéséhez az egész közösség munkájára szükség volt.
Nyilvánvalóan ilyen síremlék csak valamilyen kiemelkedő személyiségnek járt, és érdekes módon a halott egykori rangját nem a sírkamrába halmozott drágaságok – ilyen csak elvétve akad –, hanem a halom mérete jelképezte. Az alföldi kurgánok jellemző magassága ma 6-10 méter, de ha figyelembe vesszük a négy évezredes természetes tömörödést, a szél, a csapadék romboló munkáját, eredetileg több méterrel magasabbak lehettek.
Tatárhalom, törökhalom, ráchalom
A jamnaja-kultúrát újabb és újabb keleti, sztyeppei népek követték, akik a bronzkorban, a vaskorban is folyamatosan építettek kurgánokat, ám ezek mérete már egyre szerényebb volt. Az utolsó „halomépítők” a Kárpát-medencében a kunok voltak, akiket IV. Béla király telepített le a XIII. század közepén.
Nem tudjuk, mekkora halmokat emeltek a sírok fölé, talán egy-két méter magasak lehettek, és van itt egy dilemma is: honnantól lesz sírhalom egy sírhant? A mai koporsós temetkezéseknél is kis földkupac emelkedik az elhunyt fölött, de azt csak hantnak nevezzük… Ami tény, hogy a piramisszerű halmok emelése a római korral véget ért.
Fontos viszont, hogy a magyar népi emlékezet megőrizte a kunok szokását, innen a téves megnevezés. Egyes helyeken egyébként más népnevekkel is találkozunk, ugyanis:
Ha a környéken levágtak egy portyázó ellenséges csapatot és egy már meglévő halomba temették őket, etnikumuk vált megkülönböztető névvé: tatárhalom, ráchalom, törökhalom például
– jegyzi meg Fogas Ottó.
Temető és mentsvár
A honfoglaló magyarokról nem ismert, hogy így temetkeztek volna, de gyakran használták egyfajta temetődombnak. Amikor pedig Szent István elrendelte, hogy minden 10 falunak templomot kell építenie, ezeket gyakran kurgánok tetején emelték, és akkori szokás szerint köré temetkeztek.
a természetes erózió mellett sokat beszántottak, homokbányaként használtak, mára néhány ezer maradt belőlük. Ezek viszont nemcsak régészetileg értékesek, hanem egyedi ökológiai fülkékként is funcionálnak. Mivel a halmokat évezredeken keresztül nem bolygatták, jégkorszaki növényfajok búvóhelyeivé, utolsó kis szigeteivé váltak.
Kiemelt képünkön: római császárkori halomsírok Várpalota-Inota határában. Fotó: Mráv Zsolt
