1969. július 20-a óriási lépés volt az emberiség számára, Armstrong és Aldrin a holdra szállt, először emberként egy idegen égitest felszínén. A sikersztorit mindenki ismeri, azt már kevésbé, hogy mi lett volna a forgatókönyv akkor az esetre, ha valami nem jól sül el a misszió közben, és Armstrongék visszafelé nem tudnak csatlakozni a hold körül keringő parancsnoki modulhoz. A szituáció korántsem lett volna kényelmes a két űrhajós számára, egész egyszerűen ott hagyták volna őket meghalni az űrben, mindenféle mentőakció nélkül.
A sikeres Holdra szállás után, még a parancsnoki modulban Nixon elnök felhívta a három űrhajóst, és gratulált nekik a teljesítményhez. Tervben volt azonban egy másik hívás is, amire az elnök jó előre fel volt készítve, viszont az csupán Armstrong és Aldrin özvegyjelölt feleségeinek szólt volna.
Az elnök megkérte szövegíróját, William Safire-t, hogy készüljön olyan beszéddel is, amit a két űrhajós családjának kell majd elmondania, ha rosszra fordulnak a dolgok. Safire 1999-ben adott interjút a Meet the Pressnek, és ebben fejtette ki, hogy nem volt mentőakciós terve az amerikaiaknak arra az esetre, ha valami rosszul sül el.
A legrizikósabb része a missziónak kétségkívül az volt, amikor Armstrongnak és Aldrinnak vissza kellett kormányoznia a leszállóegységet a parancsnoki modulhoz, amelyben Collins várta őket. Ha itt bármi rosszul sül el, visszatérnek a Holdra, és valószínűleg vagy éhen halnak, vagy saját kezükkel vetnek véget az életüknek. Ezen forgatókönyv szerint Nixon
Az asztronauták és családjuk tudta, mit vállalnak – Nixonnak először az özvegyeket kellett volna felhívnia, és csak azután leadnia a szívhez szóló, fennkölt beszédet, amit Safire megírt neki. Az egész elolvasható egyébként a LiveScience weboldalán.
