Amikor III. Károly 1711-ben trónra lépett, ő volt a patinás Habsburg-dinasztia egyetlen férfitagja, ami kritikus helyzetet teremtett. Félő volt, hogy a birodalom esetleges széthullásával, pillanatok alatt visszatér Magyarországra az alig egy évtizeddel korábban kiszorított Oszmán Birodalom. A magyar, az erdélyi és a horvát rendek jóváhagyását bírva Károly 1713 áprilisában magához rendelte minden miniszterét és tanácsosát, majd a birodalom jövőjét biztosító bejelentést tett.
A kifejezés maga „gyakorlati rendelkezést” jelent, többnyire olyan királyi rendeleteket neveztek így, amelyek kiemelten fontos államügyek kapcsán születtek – magyarázza a Rubicon.hu.
Károly 28 esztendős, életerős férfi volt ekkor, ám a tét nagyságát tekintve bölcs döntést hozott, és az idő is őt igazolta. Bár 1716-ban a császári párnak fiú gyermeke született, ám Lipót János hat hónapos korában még abban az évben elhunyt. Ezután még három leánynak adtak életet.
Egy nő ellen fordult Európa
III. Károly 1740-ben váratlanul hunyt el 55 évesen egy vadászaton. Mindaddig azonban kiváló egészségnek örvendett, végig reménykedett egy újabb fiú születésében, ezért legidősebb lányát, Mária Teréziát nem nevelte uralkodónak.
A hercegnő élete gondtalanul telt tánccal, vadászattal, célbalövéssel, és persze tanulással: matematika, történelem, latin, olasz, spanyol, francia voltak a fő tantárgyak. A legfelsőbb körökben szokatlan módon szerelmi házasságot kötött, 1736-ban ment hozzá Lotharingiai Ferenc Istvánhoz, nászukból született a Habsburg-Lotharingiai-ház.
Amikor 1740 őszén édesapja váratlanul meghalt, a 24. életévét taposó Mária Terézia már negyedik gyermekét várta, és ő maga sem tudhatta, meg tud-e felelni a hirtelen nyakába szakadt óriási kihívásnak.
A porosz király háborút robbantott ki Szilézia megszerzéséért, a bajorok és a spanyolok bejelentették igényüket a Habsburg örökségre, a szövetséghez csatlakozott Franciaország is, a királynőt gyakorlatilag csak egyetlen európai állam, Anglia támogatta.
Vitam et sanguinem
Miután Szilézia, Csehország és a nyugati osztrák tartományok elestek, Mária Teréziának egyetlen esélye maradt: megnyerni a magyarok támogatását. Az országgyűlés 1741-ben ült össze, júniusban megtörtént a koronázás, ezzel a történelemben második alkalommal foglalta el nő a magyar trónt. Az ifjú királynő szeptember 11-ére a pozsonyi várba kérette a diétát.
Tökéletesen megrendezett jelenet volt. A délelőtt 11 órakor kezdődő ülésen először gróf Batthyány Lajos főkancellár ecsetelte a birodalom szorult helyzetét, majd Mária Terézia szólt:
Ügyeinket minden felől veszély fenyegeti. Veszélyben ezen ország koronája, veszélyben saját személyünk és kedves gyermekeink. És elhagyatva mindenektől, a magyaroknak annyi történeti emlékek által híresztelt fegyvereihez, ősi vitézségéhöz és hűségéhöz folyamodunk, hűségökre bízzuk magunkat és gyermekeinket, erősen bízva, hogy e veszélyekben tanácsukat és segélyöket tőlünk meg nem vonandják.
Fekete gyászruhát viselt, maga volt az esendő nő, az anya, akinek kérése majdhogynem könnyekig hatotta az urakat. A királynő beszédét félbeszakítva ugrottak talpra: „Vitam et sanguinem pro rege nostro!”, azaz „Életünket és vérünket királyunkért!”
Megkérték az árát
Ahogy azonban a kedélyek csillapodtak, a rendek némileg árnyalták korábbi ígéretüket: „sed avenam non”, vagyis „de a zabunkat nem”. Ez ugye azt jelentette, hogy a had ellátásához szükséges anyagiakat már nem szívesen nyögték volna ki az urak. A „sed avenam non” valójában nem hangzott el Pozsonyban, ez csak az utókor fantáziájának műve, bár a magyarok keményen megkérték segítségük árát:
A legtöbb ábrázolással ellentétben az sem igaz, miszerint Mária Terézia újszülött kisfiával, a későbbi II. Józseffel a karjában jelent volna meg a kemény magyar szívek meglágyítására, sőt titokban meg is csipkedte volna a kicsit, hogy keservesen felsírjon.
Hálás volt érte
Mária Terézia is „jól járt”, az ekkor megszavazott 11 ezred oroszlánrészt vállalt a birodalom fennmaradásában: az örökösödési háború 1748-as lezárásával csupán Sziléziáról kellett lemondania. Élete végéig hálás is volt a támogatásért, az események után 33 évvel, amikor már rég nem fűzte ennyire bensőséges viszony magyar népéhez, így írt:
Neki köszönhetem helyemet elődeim trónján; harmincéves uralkodásom alatt a legnagyobb odaadást tanúsította irányomban és hatékonyan támogatott céljaim megvalósításában.
Illusztráció: Mária Terézia Martin van Meytens 1759-es festményén/Wikipedia
