A tengeri emlősök egy korai oldalágát képviselő élőlényt két koponyamaradvány alapján írták le. A leletek Dél-Karolinából kerültek elő. A faj amellett, hogy fejlődése során elhagyta fogait, jelentős testméret-csökkenésen is átesett: nagyjából feleakkora volt, mint egy közönséges palackorrú delfin.
A szakértők szerint az állat 30 millió éve jelent meg, nem sokkal azután, hogy a fogascetek kialakultak – az alrendbe tartoznak a mai delfin-, narvál-, disznódelfin-, ámbráscet-, törpe ámbráscet- és csőröscetfélék. Ezen csoport a cetek egy másik jelentős alrendjéből, a sziláscetekből vált ki.
A Proceedings of the Royal Society B folyóiratban megjelent tanulmány szerint az állat jellegzetessége a fogak hiánya mellett a tompa, rövid orr volt. Robert Boessenecker, a kutatócsapat vezetője úgy véli, utóbbi lehetett a legfontosabb egyedisége, ez ugyanis általában azon fogascetekre jellemző, melyek szívással táplálkoznak. Minél kisebb a szájnyílás, annál erősebb a szívóerő.
Az orron futó mély, artériás csatornák is a szívó táplálkozás nyomai. A hatalmas véráramlatok feltehetőleg az élőlény izmos ajkait látták el oxigénnel, ezzel növelve a szippantás erejét. A faj valószínűleg kisebb halakkal, tintahalakkal és egyéb puhatestűekkel táplálkozott.
A koponyaleletek alapján az állat feje kissé lefelé görbült. Ez arra utal, hogy a faj a sekélyebb vizek fenekén úszva echolokáció segítségével azonosította az iszapban megbúvó zsákmányokat. A szakértők szerint emiatt az élőlény orra végén bajusz is nőhetett, amely megkönnyítette a táplálék keresését.
A különös delfin 1 méter hosszúra nőhetett meg, így méretében leginkább a veszélyeztetett vaquitákhoz állt közel. Igaz, külső jellemzői miatt egyetlen ma ismert cetfajra sem hasonlított.
