Ez volt a legbrutálisabb cápatámadás

Az USS Indianapolist 1931-ben állította hadrendbe az amerikai haditengerészet. A 190 méter hosszú, 9800 tonna vízkiszorítású monstrum legénysége hadi helyzetben csaknem 1300 főből állt. A II. világháborúban több ütközet után 1945. július 1-án indult San Franciscóból a legfontosabb, egyben utolsó küldetésére.

Az első, bevetésre szánt atombomba, a Little Boy alkatrészeit és dúsított uránt szállított Tinian szigetére. A kirakodás rendben meg is történt július 28-án, a nehézcirkáló egy tüzérségi gyakorlatra indult, hogy aztán Okinawa térségében csatlakozzon egy nagyobb egységhez. A hajó egyedül siklott, a legénység pihent, kártyázott, beszélgetett, amikor 29-én éjfél után kevéssel, azaz már július 30-án egy japán tengeralattjáróról kilőtt két torpedó csapódott a hajótestbe.

Senki nem kereste őket

Az első robbanás hatására 3500 gallon üzemanyag ömlött a tengerbe, ahol kigyulladt, a lángnyelvek több mint száz méterre csaptak fel. A második torpedó a hajó üzemanyagtartályát érte, a romboló kettétört. A rádiós három SOS-jelzést tudott leadni, míg az elektromos rendszer megsemmisült, az USS Indianapolis pedig 12 perc múlva elsüllyedt. Az 1196 főnyi legénységből körülbelül 900-an élték túl a hajó vesztét.

Nem voltak felkészülve rendesen, se elegendő mentőcsónak, se mentőmellény, se víz és élelem nem volt a hajón. A tengerészek többsége égési sérülésekkel, csonkolt végtagokkal, vérezve evickélt a vízben. Az embereket sok száz méterre sodorta a víz egymástól.

Másnap kisebb-nagyobb csoportokba rendeződtek, hogy így tartsák fenn némiképp a rendet és a reményt, a katonák halott társaikról rángatták le a mentőmellényeket, hogy életben maradjanak. Közelinek gondolták a segítséget, hiszen 30-án már csatlakozniuk kellett volna egy másik hadihajóhoz, amelynek nyilván feltűnik majd elmaradásuk. Nem tűnt fel.

És a rádión leadott segélyhívások is eredménytelenek voltak annak ellenére, hogy – mint később kiderült – a vészjeleket három állomáson is fogták. Csakhogy az egyik állomásfőnök tök részeg volt, a másik megparancsolta, semmivel nem zavarhatják, míg a harmadik japán tréfának vélte az SOS-t.

A legrosszabb, ami történhetett

A második napon az éhség, szomjúság, fáradtság és kilátástalanság mellett megjelentek a cápák – a vér szaga, a mozgás csábította őket a helyszínre. Először a hullákból lakmároztak, majd egyre több embert ragadtak el az összekapaszkodott csoportok széléről. Óceáni fehérfoltú cápák voltak, talán a legrosszabb, ami jöhetett.

Ez a faj nagyon agresszív, annyira erős benne a zsákmányszerzési ösztön, hogy mindenre lecsap, ami mozog, “kapálózik”, vagyis nem csak éhsége csillapításáért öl.

A harmadik napon sok tengerész feladta. Volt, aki egy imát mormolva csendben levette a mellényt és elsüllyedt, mások megőrültek. Éhesen, szomjasan, több tucatnyi, egyes túlélők szerint száz cápával maguk körül állandósult a rettegés: “én leszek a következő”?

A sebesülteket igyekeztek maguktól távol tartani, hiszen a cápák elsősorban vérre mentek. Sokan hallucinálni kezdtek, végső kétségbeesésükben sós vizet ittak, majd habzó szájjal rontottak társaikra – talán nagyobb fenyegetést jelentettek társaikra, mint a ragadozók.

317-en élték túl

A negyedik napon, délelőtt 11 órakor vették észre őket egy amerikai repülőről. A Chuck Gwinn hadnagy vezette bombázó véletlenül szúrta ki a hatalmas olajfoltot, és az életükért küzdő embereket. Ledobott egy mentőtutajt, de mást nem tehetett. Hamarosan egy hidroplánnal újabb tutajok és túlélőcsomagok érkeztek, de a szabadulást csak az éjfélkor megjelenő hadihajó, a USS Doyle jelentette.

Ekkorra már csak 317 ember volt életben. A legtöbb tengerészt a téboly, a szomjúság, a kimerültség ölte meg, a cápák a becslések szerint körülbelül 150 emberrel végeztek. Ezzel viszont a USS Indianapolis tragédiájához kapcsolódik a világ mindeddig legsúlyosabb cápatámadása.