Bár korábban a szakértők csak blöffnek hitték Észak-Korea azon állítását, miszerint az ázsiai ország hidrogénbombát állított elő, most úgy tűnik, Kim Dzsong Un tudósai mégis ilyen nukleáris fegyverrel kísérleteznek.
Egyelőre nem tisztázott, hogy a szerda hajnali hatalmas detonációt hidrogénbomba, vagy valamilyen más, egyéb eszköz váltotta-e ki. A hír mindenesetre óriási nemzetközi felháborodást keltett, mind a nagypolitikában, mind a közbeszédben.
Mit is tudnak ezek a szerkezetek? Miben különböznek a “sima” atombombáktól? A választ először is a múltban keressük.
Hirosimától a Cár-bombáig
A hidrogénbomba elődje a magyar feltalálók aktív közreműködésével megtervezett és kivitelezett atom-, vagy más néven fissziós bomba volt – a munka elindítása Szilárd Leóhoz, míg a megvalósítás Teller Ede és Neumann János nevéhez köthető. A második világháború végén zajló nagy német-amerikai “uránversengést” végül az Egyesült Államok nyerte, egyben ez az ország lett az egyetlen, amely valaha élesben is bevetette a fegyvert – Hirosimánál és Nagaszakinál. A béke nem tartott sokáig, hiszen nem sokkal a háború lezárása után nyilvánvalóvá vált, hogy a nukleáris küzdelemben a szovjetek fogják átvenni a Harmadik Birodalom szerepét, méghozzá sokkal jelentősebb erőbedobással.
Már a fegyverkezési verseny kezdetén létrejött az atombomba pusztítóbb erejű “testvére”.
Az első hidrogén-, azaz fúziós bomba felrobbantását az Egyesült Államok hajtotta végre 1952 novemberében. A 82 tonnás monstrumot viszont nem lehetett bevetni harctéren, ezért újabb két évig tartó munka következett, mire az éles helyzetekben is használható szerkezet létrejött. Ennek tesztjét 1954-ben tartották a Marshall-szigeten. A fegyver erejét alábecsülték, a vártnál ugyanis két és félszer nagyobb robbanás történt, ezért a kísérletben többen meghaltak.
Azonban a szovjeteket sem kellett félteni. Egy lépéssel az amerikaiak mögött jártak ugyan, de 1961-ben ők robbantották fel a valaha készült legnagyobb hatóerejű nukleáris fegyvert, a Cár-bombát. A kísérlet azonban inkább erődemonstráció volt, a gyakorlatban egy ekkora fegyver bevetése – hatalmas méretei miatt – sok nehézséget okozott volna.
A hidegháború idején, majd az azt követő időszakban több ország is csatlakozott a nukleáris fegyverrel rendelkező államok csoportjához. Az ellenzők tábora ezzel egy időben rohamosan növekedett, így a 60-as évektől egyre szélesebb korlátozó intézkedéseket írtak alá világszerte. A két legjelentősebb megállapodás az Atomsorompó-egyezmény, mely 1970-ben lépett hatályba 187 ország aláírásával, illetve a Teljes körű atomcsend-egyezmény volt, amely megállapodáshoz 1996-os elfogadása óta 166 állam csatlakozott. Aktuális, hogy 2003-ban Észak-Korea lett az első állam, amely visszamondta az 1970-es szerződést.
De miért “hidrogén-” a hidrogénbomba?
A fissziós- és a fúziós vagy hidrogénbomba is nukleáris fegyver. Míg az atombomba a maghasadás, addig a hidrogénbomba a fúzió elvén alapszik.
Az atombomba lényege az, hogy bizonyos körülmények között az atom magja kettő, vagy több részre szakad. A nehezebb elemek hasadása után hatalmas energia szabadul fel és a folyamatot gamma- vagy neutronsugárzás is kísérheti, ez egyes helyzetekben akár spontán is létrejöhet. Az ember által kiváltott reakció során a hasadóanyagot szabad neutronnal ütköztetik, emiatt a kiinduló anyagból újabb szabad neutron válik ki, ez pedig láncreakciót indít el.
Kicsit bonyolult? A jelenséget leegyszerűsítve úgy képzelhetjük el, mint amikor a sznúker kezdőhelyzetét berendezik, és a piros golyókat egy háromszög segítségével elhelyezik. Ezek legyenek a hasadóanyagok. Ezután a fehér golyót – ami jelen esetben a szabad neutront jelképezi – a vörös golyókhoz kell lökni – azaz ütköztetni. Az eltalált piros golyó az ütközés után koccan a mellette lévő golyókkal, azok pedig az azok mellett lévőkkel, és így tovább. A reakció végén a golyók a biliárdasztal egészén szétgurulnak. Ezt a folyamatot természetesen kordában lehet tartani, hiszen az atomreaktorok működése is a maghasadás elvén alapszik.
A hidrogénbomba viszont nem a hasadás, hanem a fúzió folyamatát használja fel. Ennek során két atommag egyesül egyetlen közös maggá. A bomba működéséhez arra van szükség, hogy az ütköző magok tömege kisebb legyen a keletkező, új elem tömegénél. Mivel a kiinduló és a keletkező érték különbségével valamit kezdenie kell a reakciónak, ezért az átalakul energiává, és ez adja a detonáció erejét.
A szerkezet hétköznapi megnevezése, a “hidrogénbomba”, nem pontos, hiszen a hidrogén csak egyik – igaz, nem elhanyagolható jelentőségű – eleme a fegyvernek. Tulajdonképpen a “kétfázisú atombomba” név szerencsésebb lenne, hiszen a működtetéshez elengedhetetlen egy maghasadásos eszköz. A robbanás úgy jön létre, hogy egy kisebb atombomba erejét felhasználva ütköztetik a szerkezetben lévő atommagokat – ugyanis két mag egyesüléséhez hatalmas mennyiségű energia befektetésre van szükség.
A fúzió földi körülmények között csak mesterségesen jöhet létre, viszont az univerzumban több helyen is találkozhatunk vele, például a Napban. Az égitest közepén lezajló magütközés során a csillag nagy részét alkotó hidrogén héliummá alakul, mi ezt napfényként érzékeljük.
Az atom- és hidrogénbomba mellett léteznek egyéb nukleáris fegyverek is, melyek sokszor a két technika kombinálásával jöttek létre. A legfélelmetesebb ilyen eszköz a kobaltbomba vagy Doomsday device, azaz Végítélet-szerkezet. Ez a fegyver akár emberöltőkre is lakhatatlanná tenné a becsapódás környezetét, Szilárd Leó szerint pedig már néhány ilyen bombával is el lehetne pusztítani a Földet. Állítólag ezt a bombát a valóságban sosem készítették el.
Túlélhető-e egy nukleáris támadás?
Eljátszhatunk a gondolattal, vajon túlélhető-e egy atomtámadás? A hidegháborúban rengeteg ábra és oktatófilm készült, melyeknek az volt a céljuk, hogy megtanítsák az embereket a védekezésre. Az ezekben látható praktikák között vannak hasznosak is, de csak akkor működnek, ha az áldozatok kellő távolságra vannak a robbanás epicentrumától. Míg Hirosimában a központtól néhány száz méterre is akadtak túlélők, a mai bombák már sokkal nagyobb pusztításra képesek.
Az elsődleges probléma mégis az, hogy az embert ritkán értesítik a nukleáris támadásokról. Ennek ellenére, nem kis szerencsével akár meg is úszható a detonáció. Tehát ha valaki, valahogyan mégis készen áll a veszély kivédésére, a legjobb, ha megfelelő menedéket keres magának – például egy metróalagutat. A szabadban ugyanis a fényhatás kiégetheti a retinát, a hősugárzás és a lökéshullám szétroncsolhatja a testet, míg a gamma- és neutronsugárzás rövid- vagy hosszútávon végezhet a szervezettel. A robbanás utáni vákuum ráadásul olyan szívóerővel bír, hogy a nehezebb tárgyakat is képes a lökéshullámmal ellentétes irányba szippantani.
Az esetleges túlélőknek a radioaktív sugárzást kell elkerülniük a támadás után. Bár valószínűleg nem kellene a szembenézniük a filmekben, vagy a menő Disney-hercegnős grafikákon látható mutánsokkal, a robbanás környezete így is hosszú időre lakhatatlanná válna. A mozikban sokszor látható technikák, mint amilyen Indiana Jones menekülése is, valószínűleg nem segítene.
Nemcsak azért, mert a lökéshullámmal elrepülő hűtő becsapódását szinte lehetetlen túlélni, vagy mert az energia egyszerűen szétfeszítené a szekrényt, hanem egy harmadik ok miatt is. Míg egy atombomba robbanása megfelelő védelemmel átvészelhető – mivel az elsősorban erejével, és nem sugárzásával pusztít – addig egy mai, modern fegyver még megfelelő “vértezetben” is megölné az embert.
A jóval kisebb rombolóerővel rendelkező fúziós-fissziós neutronbomba például éppen azért lett még kegyetlenebb, mert a sugárzása sokkal erősebb, és gyakorlatilag nem fizikai-, hanem biológiai károsodást okoz.
Tehát bármilyen játékszere is van az észak-koreai diktátornak, lehetséges célpontjai nem nagyon bízhatnak másban, mint józan ítélőképességében. Ha egyáltalán van neki olyan.
(Lugosi Péter)
